Kit csuknak le az internetes jogsértésekért?

Vajon hogy merült fel, hogy a tartalom gazdáján túl - akit most leegyszerűsítve tartalomszolgáltatónak nevezek, bár annak fogalmát az elektronikus kereskedelemi törvény nem használja, és egyébként határai is vitásak - más felelőst is keressenek? Nos, a válasz igen egyszerű: a tartalomszolgáltató sokszor teljességgel beazonosíthatatlan, ingyenes tárhelyen Kovács Béla (ál)név alatt nyújtja szolgáltatását. Ő tehát a fő csínytevő, de valódi nevét, címét nem tudjuk, s még csak fantomképet sem tudunk adni róla.

Tartalom és hozzáférés

Az internetes közlés szereplői Az internetes közlés sokszereplős folyamat. A tartalmat összeválogató, gondozó személy először is tárhelyet keres egy szerverszámítógépen (hosting), amely lehetőleg mindenféle biztonsági követelményt kielégít. Amikor egy internethasználó (user) meg kívánja tekinteni a feltöltött tartalmat, az apró, egyenként megcímzett csomagocskákra bontva kezdi meg útját a világhálón, és eközben mindenütt ideiglenes másolatok készülnek róla. Az ilyen ideiglenes másolatok közül a legnagyobb szerepe az ún. gyorsítótárolásnak (caching) van, amely azt teszi lehetővé, hogy az egyszer már lekért tartalmakat ne kelljen ismét a világ másik feléről "leszállítani", hanem az közelebbről, gyorsabban is hozzáférhető legyen.

Van az internetes szolgáltatóknak egy mára kissé elavult csoportosítási rendszere, amely azonban tökéletesen megfelel arra a célra, hogy megértesse, hogyan közelítik meg polgári, vagy büntetőjogi szempontból a jogászok a szolgáltatói felelősség kérdését. A csoportosítás egyik végpontján vannak a már említett tartalomszolgáltatók, akik egyértelműen felelősek az elkövetett jogsértésért. A másik végponton találhatók az ún. hozzáférés-szolgáltatók, akik csak a szükséges infrastrukturát (hardverhálózatot és azt működtető rendszerszoftvereket), azaz pusztán a "drótot" adják, és akik nyilván nem felelhetnek ezen tevékenységükért.

Kettejük között, a frontvonalon pedig találhatók azok, akiket leggyakrabban internetszolgáltatónak, service providernek (ISP) neveznek. Ők nem egyszerűen továbbítják az információt, hanem pl. tárhelyet szolgáltatnak, gyorsító tárolást (ún. cachinget) végeznek, stb. A szerepek egy szolgáltatóban gyakran összeolvadnak, ezt nem szabad elhanyagolni. (E csoportosításból most szándékosan kihagyjuk a távközlési szolgáltatókat, amelyek szintén közreműködnek a tartalom hozzáférhetővé tételében.)

A probléma tehát a következő: vannak egyértelműen felelős tartalomszolgáltatóink, akiket nem ismerünk; és vannak jól beazonosítható ISP-ink, akik az egyszerű továbbításnál azért többet tesznek, de a jogellenes tartalmakat technikai és üzleti értelemben sem szűrni, sem állandóan ellenőrizni nem képesek. Tovább színezi a képet, ha a jogosult észreveszi, hogy megsértették a jogát, és felhívja erre a jogsértő közlésben szükségszerűen közreműködő ISP (leggyakrabban és praktikusan a tárhelyszolgáltató) figyelmét; ugyanis mind az amerikai, mind az európai jogrendszer szerint felelősnek bizonyulhat az a személy, aki tud egy jogsértésről, és ahhoz érdemben hozzájárul.

Törvénytől sújtva

A szolgáltatói felelősség kérdését először a bíróságoknak kellett alaposabban megvizsgálnia, de a tisztánlátást ezernyi kérdés zavarta, s így a bírói gyakorlat is erősen ingadozott abban, hogy milyen mértékű meglévő, vagy elvárható tudomás esetén tekinthető az ISP felelősnek. Voltak nagy elméleti horderejű problémák és apró formai bizonytalanságok egyaránt. Elérkezett hát - minő borzalom! - a jogalkotás ideje. Először természetesen az USA-ban, előbb a távközlési (hírközlési) jogban (Telecommunication Decency Act), majd a szerénykedő nevű "digitális ezredforduló szerzői jogi törvény" (Digital Millennium Copyright Act, DMCA) hatályba lépésével.

A DMCA négy alapvető cselekmény tekintetében korlátozza a szolgáltatói felelősséget (ezek közös vonása, hogy a tartalom tekintetében semmiféle szerkesztést nem végezhet a szolgáltató), s így a legalapvetőbb - pl. caching2, hosting3 - szolgáltatásokat mentesíti a szerzői jogi felelősség alól. Némileg leegyszerűsítve: nem tekinthető felelősnek a szolgáltató, ha más által szerkesztett tartalmak hozzáférhetőségét teszi lehetővé vagy javítja.

Értesítési-eltávolítási eljárás

De a törvény nem állt meg ezen a ponton: a jogosultak irányában is tett lépést, amikor megalkotta az értesítési-eltávolítási eljárást. Eszerint ha 1.) a jogosult észleli a jogsértést, és erre a törvényben pontosan körülírt formában és módon felhívja az ISP figyelmét, akkor 2.) az azonnal köteles eltávolítani a sérelmezett tartalmat. Az azonnali eltávolítás lehetősége nagy előrelépést jelent a jogosultaknak (pl. lemezkiadók), mivel a még Amerikában is hosszadalmas bírósági procedúra csak jóval lassabban érné el ugyanezt az eredményt.

Az ISP 3.) az eltávolítással egyidejűleg értesíti a jogsértőnek titulált személyt, aki nem más, mint az ő szolgáltatásainak igénybevevője, és kéri, hogy nyilatkozzon: elismeri-e a jogsértést? Ez azt a célt szolgálja, hogy az ISP kimaradhasson a jogvitából, hiszen amennyiben az állítólagos jogsértő vállalja a véleményét, nevét, címét, akkor a jogosult már képes perbe fogni őt, és a "legrövidebb" úton intézhető a továbbiakban az ügy.

Rövidre zárható

Ami a lényeg: ha az az igen valószínű eset következik be, hogy a jogsértőnek mondott tartalomszolgáltató nem reagál a neki küldött tájékoztatásra (vagy elismeri a jogsértést), akkor vége az eljárásnak, azaz a jogosult elérte, hogy egy-két napon eltávolításra kerüljön a jogsértő anyag, az ISP pedig nem felel a jogsértésért. (Persze a másik oldalról nézve az is igaz, hogy a jogsértő így könnyen "meglógott" a felelősségre vonás elől, és már mást - az ISP-t - sem lehet "megfogni". És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az immár elismerten jogsértő tartalom hány órán belül tűnik fel a hálón más ISP "gondozásában".)

Ha pedig 4.) az állítólagos jogsértő "vállalja az arcát", akkor 5.) következik a bírósági eljárás, és a jogalkotónak már csak arra a kérdésre kell választ találnia, hogy 6.) a bíróság határozatáig a "letiltott" tartalom újból elérhető legyen-e vagy sem (az amerikai szabályozás az utóbbi megoldást választotta). 7.) Aztán a bíróság határozata tesz pontot az eljárásra: ez dönti ugyanis el, hogy a tartalom véglegesen lekerül-e az internetről.

És ugyanez nálunk?

Az EU két évvel az amerikai szabályozás után rendezte a szolgáltatói felelősség kérdését, hasonlóan a mintául szolgáló DMCA-hez. Az EU-irányelv már nemcsak a szerzői jogra, hanem a polgári jog teljes területére szólóan mentesíti a szolgáltatókat, de nem ír elő kötelezően értesítési-eltávolítási eljárást, hanem csak bátorítja a tagállamokat, hogy alakítsanak ki ilyeneket. (Az irányelvek egyébként alapesetben nem alkalmazhatóak közvetlenül az egyes országok bíróságai előtt. Címzettjük a tagállam, amely az általa legmegfelelőbbnek tartott módon érheti el, hogy belföldi szabályozása az irányelvnek megfeleljen.)

Megállapodtak

Abban, hogy ennek ellenére az értesítési-eltávolítási eljárás Magyarországon 2001-ben szerzői jogsértések esetére bevezetésre került, fontos szerepe volt az Artisjus vezetésével felsorakozó közös jogkezelő egyesületek és a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete között kötött megállapodásnak. Az MTE tagjai - ingyenes tárhelyet biztosító szolgáltatókként - szerződésben vállalták az értesítési-eltávolítási eljárás alkalmazását a jogsértések visszaszorítása és saját felelősségük kizárása érdekében. Nemzetközileg is nagyon ritka és szerencsés jelenség, hogy nálunk a jogosultak és a szolgáltatók nem beszéltek el egymás mellett, hanem a részletekben is meg tudtak állapodni, és így az önszabályozás a jogalkotás fő inspirálójává vált. E megállapodás ugyanis megelőzte, és az eljárás bevezetésével segítette is az elektronikus kereskedelmi törvény megalkotását.

EU-konform jövő

Az EU nemsokára áttekinti elektronikus kereskedelmi irányelvének gyakorlati érvényesülését, megvizsgálja, hogy lehet-e továbbfejleszteni a rendelkezéseket. Áttekinti az értesítési-eltávolítási eljárások, illetve a keresőmotorok (search engine4) felelősségkorlátozása bevezetésének lehetőségét. (Magyarország ez utóbbi téren is előrerohant, és az egész EU-t megelőzve mentesítette a keresőmotorok üzemeltetőit a mások által elkövetett jogsértésekhez való hozzájárulás felelőssége alól. Sebaj. Legfeljebb jövőre újraírjuk a szabályt...) Megvizsgálják azt is, hogy a link szolgáltatója mikor és milyen feltételek mellett lehet felelős a hivatkozott tartalom jogsértő mivoltáért.

Ami talán a leglényegesebb: csak a "nem saját" tartalmakra igaz, hogy a szolgáltató felelőssége pusztán a jogsértő anyagok eltávolításáig terjed. Aki (szerzői) jogot sértő tartalmat szerkeszt, felelős ezen tevékenységéért. Ez igencsak fontos a több szerepet betöltő szolgáltatók számára.

Tárolás és szolgáltatás Az elektronikus kereskedelmi törvény (2001. évi CVIII. tv.) által bizonyos feltételek esetén mentesített szolgáltatások: 1. Egyszerű adatátvitel (mere conduit - a szolgáltató az igénybe vevő által biztosított információt távközlő hálózaton továbbítja vagy a távközlő hálózathoz hozzáférést biztosít) 2. Gyorsító tárolás (caching - a szolgáltató az igénybe vevő által biztosított információt távközlő hálózaton továbbítja és az alapvetően a más igénybe vevők kezdeményezésére történő információtovábbítás hatékonyabbá tételét szolgálja. 3. Tárhelyszolgáltatás (hosting - a szolgáltató az igénybe vevő által biztosított információt tárolja) 4. Keresőmotorok (search engine - a szolgáltató információk megtalálását elősegítő segédeszközöket biztosít az igénybe vevő számára) A 2-4. pontokba foglalt esetekben szerzői és kapcsolódó jogok megsértése esetén értesítési-eltávolítási eljárásnak van helye.