Kezünkben a Google Android
További Mobil cikkek
Talán az iPhone óta nem volt telefon, amit annyira vártak volna, mint a G1-et. A Nokia érintőképernyőse csak egy megkésett másolat a tipikus symbianos hibákkal, a HTC mobiljainak pofás kezelőfelülete mögött többnyire a Windows Mobile bújik meg, de a G1, az más. Az forradalom. Nem maga a hardver, amit megint csak a HTC gyárt, hanem a platform, a Google fejlesztette Android.
Éppen ezért adja magát, hogy a Speedshoptól kapott G1-et az iPhone 3G-hez hasonlítsuk, az Apple telefonjához, amit bőven lehet kritizálni, de aminek a kezelőfelületébe nehéz belekötni: átlátható, világos és kényelmes. A konkurenciából talán a kilencvenes évekből itt maradt alapok miatt hiányoznak ezek, viszont többnyire minden, nem telefonos Google-projektet a felsorolt jelzőkkel lehet illetni. Most megpróbáltak mobilban is hűek maradni ehhez a szemlélethez. Lelövöm a poént: sikerült nekik.
Az óceán két partján
A G1 premierje szeptember 23-án volt az Egyesült Államokban, azóta is csak Amerikában árulja az egyetlen forgalmazó, a T-Mobile. A szolgáltató skizofrén helyzetbe hozta magát, mert miközben az európai országokban azt kell megértetnie az emberekkel, hogy az iPhone a legjobb mobil, addig az Egyesült Államokban pont az ellenkezőjét kell bizonyítania: ott a G1-et kell sikerre vinnie az AT&T forgalmazta iPhone-nal szemben. Itthon ebből az önmarcangolásból nem sokat érzékelünk, hiszen nálunk nem kapható a Google telefonja, és ebben a formában valószínűleg nem is lesz soha.
Amikor a G1-ről beszélünk, külön kell választani a hardvert és a szoftvert: előbbi olyan, mint a legtöbb világvallás szerint a test, porhüvely, hordozó, ami persze alapvetően meghatározza viszonyunkat az eszközzel, de külön kell értékelnünk a lelket, ami számtalan testbe költözhet még, vagy számtalan formában élhet tovább.
Csak a teste
Vegyük először a testet, ami korábban HTC Dream néven volt ismert, aztán a fejlesztés egy szakaszában elmaradt a márkanév, hogy a boltokba már T-Mobile G1-ként kerüljön a telefon. A készülék nem kifejezetten szép, és az anyaghasználat sem tűnik a legjobbnak, a hátsó burkolat például elég béna matt műanyag (bár volt, akinek sokkal jobban tetszett, mint az iPhone szappantartósa), és a kijelző sem egy életbiztosítás: csak átlagos megpróbáltatásoknak volt kitéve, mégis sikerült két nap alatt megkarcolni.
A kijelző ezen a telefonon nem tölti ki az egész felületet, alul ugyanis öt gomb foglalja el a helyet. De van még több is: az lcd-t félre lehet lökni, méghozzá egy olyan mechanizmussal, ami a korai Citroëneket idézi: jópofa, de egész biztosan nem túl tartós. A felület alól viszont előbukkan egy teljes értékű billentyűzet. Ezek a gombok nem túl nagyok, de használhatók, hosszabb emaileket például könnyebben meg lehet velük írni, mint a virtuális billentyűkkel, mivel viszont ilyesmi nem került a mobilba, akkor is szét kell csúsztatnunk a készüléket, ha csak annyit írnánk egy válasz-sms-ben, hogy "rendben".
A kijelző a sérülékenységet leszámítva nem rossz: éles a képe, megfelelő a felbontása, jó a fényereje, és a fehérje sem olyan sárgás, mint az iPhone-é. Csak éppen kisebb a panel, 3,2 colos jutott a 3,5 colos helyett – nem nagy különbség, de attól még érezhető.
A telefon ismeri a wifit, van benne bluetooth, de még GPS is, igaz, utóbbihoz ki kell hajtogatnunk egy csáprágóra emlékeztető antennát a mobilból, ami se nem komfortos, se nem biztonságos, nem is nagyon értem, kinek jutott ez eszébe.
A mobilban 192 megabájt memória van, de ezt a rendszer használja, ha rá akarunk másolni valamit a telefonra, kénytelenek leszünk belerakni egy micro-SD-kártyát. Nekem szimpatikusabb az Apple módszere, hogy az iPhone-hoz alapból jár legalább nyolc gigabájt memória, de a G1 nagyobb mobilitást, több fejleszthetőséget ígér.
Van a telefonon kamera is, 3 megapixeles, ez a legjobb, amit el lehet mondani róla, ami persze általában igaz a legtöbb mobilos fényképezőre: legfeljebb a felbontással lehet menőzni. A G1 jobb képeket készít, mint az iPhone, de ezzel még nem sokat mondtam, ráadásul a Google-mobil sem képes videót rögzíteni, szóval a következő magyar–szlovák meccsre egyik fél se G1-gyel érkezzen.
Android, Android
De a külsőségeknél sokkal fontosabb az operációs rendszer, a Google Android, ami ugyan a HTC testében debütált, viszont várhatóan egy év múlva már egy rakás készülékben benne lesz. Megérdemelten.
Például mert a kezelőfelület egyszerű: alapértelmezésben nincs semmi az asztalon, csak az óra meg néhány ikon, a gyakrabban használt programok listája. Ezt bármikor tudjuk bővíteni, szűkíteni, ráadásul három képernyőnyi hely áll a rendelkezésünkre, mert az asztal jobbra és balra is kinyúlik, ezeket a felületeket ujjmozgással tudjuk előhozni. Parasztvakítás, de jól esik: ilyenkor a háttér is gördül, de kevesebbet mozog, mint az előtérben lévő ikonok, valódi térbeli élményt nyújt.
Az Android dizájnja is elég jól sikerült, ahol kell, feltűnik egy elmosódás effekt, de inkább praktikus, mint szép. Viszont az is látszik, hogy nem volt egységes koncepció: mintha különálló csoportok fejlesztették volna a részeket, amiket utólag gyúrtak egésszé, és ez ront az élvezhetőségen. Persze fényévekkel jobb a helyzet, mint a windowsos mobiloknál. Azok olyanok, mint a jó nőnek öltöztetett víziló: dögösen néznek ki, de ha csókra nyitják a szájukat, előbukkannak az agyarok. Nem rontja el tehát a pofás képnézegető programot egy lehangoló microsoftos menü, az Android minden részletében ugyanolyan praktikus, csak menünként, alkalmazásonként mindig kicsit máshogy.
A képernyő tetején van a menüsáv, ez mutatja a térerőt, a töltöttséget, a wifi hálózatot, meg a friss értesítéseket. Ha rákattintunk valamelyikre, és lehúzzuk, megjelennek a menüponthoz tartozó beállítások vagy az értesítéshez tartozó részletek (például szinkronizációs problémák, emailek). Rendkívül egyszerű, rendkívül jól használható megoldás.
A többiek
A képernyő alján folyamatosan ott figyel egy fül, ezt kihúzva jutunk hozzá a többi programhoz, a szokásos listához: ébresztő, böngésző, számológép, naptár, email és gmail, zene, youtube, képek, ráadásnak pedig itt az Amazon mp3 és online bolt. Utóbbi két szolgáltatás gyakorlatilag az iTunes-t hivatott kiváltani, az egyik az Apple programjának zeneboltját, a másik az alkalmazásüzletet helyettesíti. Méghozzá nem is rosszul: a programok ingyen letölthetők, ráadásul a feltöltésben sincs kontroll, így nagyobb lehet a kínálat. Persze a kockázat is nő, hiszen senki sem garantálja, hogy nem kerülnek fel rosszindulatú alkalmazások. Az Amazon mp3-gyűjteménye pedig óriási, és a szövetséggel a Google megkímélte magát egy rakás egyezkedéstől, szerződéstől, vagyis azoktól a kényelmetlenségektől, amiken az Apple az elmúlt években átment az iTunesszal.
A főmenün belül van a beállítások menüpontja is, ami szerencsére éppen olyan, mint az iPhone-é: pofonegyszerűen átlátható, nem zegzugos, nem lehet benne eltévedni. Remek ellenpélda a nyomorult Motorola V3 készülékem, amit funkcióiban össze sem lehet hasonlítani az Androiddal, mégis olyan bonyolult menüt kapott, hogy hónapokba telt a billentyűhang kikapcsolása, és ez a jelenség egyébként általános a régi mobiloknál. Ezzel szemben a G1-es konfigurálása, beállítása maga a megváltás.