A világ legféltettebb titkai egy helyen

Tudta ön, hogy idén nyáron ezer amerikai tengerészgyalogos gyakorlatozott Grúziában, véletlenül épp a grúz-orosz háború kitörésének idején? Tudta, hogyan nyomozott a német titkosszolgálat, a BND két éve a Focus magazin újságírói után? Tudta, hogy a tavalyi kenyai választások utáni zavargásokat, amelyek 1200 ember életét követelték, hivatalban lévő politikusok előre megrendezték? Ismerik az USA halálkommandóinak pontos taktikáját? Megvan otthon a fiókban a Központi Szolgáltatási Főigazgatóság 25 milliárd forintos Microsoft-tenderének egy példánya? Tudja, milyen mentális állapotban van az Egyesült Államok hadserege? Mit lopott az Intel az AMD-től? Milyen a mormon női szépségideál? Hogy néz ki Guantanamo belülről?

Ha nem tudja, olvasgassa a Wikileakset, és megtudja. A svédországi szerveren hosztolt nemzetközi szájt 2006 végén indult, és azóta 1,2 millió dokumentumot gyűjtött össze - olyan dokumentumokat, amelyek titkosak, bizalmasak, szigorúan belső használatra szánták őket, és ha a szerzőjük előre sejti, hogy egyszer majd nyilvánosságra kerül, valószínűleg bele se kezd az egészbe.

Ha titkos, közzéteszik

A Wikipedia mintájára létrehozott Wikileaks viszonylag csendben indult, és kezdetben bárki szerkeszthette, vagy tölthetett fel rá dokumentumokat. "A Wikileaks elfogad titkosított, cenzúrázott vagy másképpen korlátozott hozzáférésű, politikai, diplomáciai vagy etikai szempontból fontos anyagokat" - áll a szájton. "A Wikileaks nem fogad el pletykát, véleményt, vagy olyan első kézből származó tudósítást, anyagot, ami már nyilvánosan hozzáférhető."

Aztán az alapítók - újságírók, emberi jogi harcosok, illetve kormányokban, cégekben, egyházakban csalódott aktivisták - úgy döntöttek, nem lesz ez így jó, mert egy szivárogtatószájtnak is fontos a hitelesség. Így most szerkesztők nézik át a beküldött anyagokat, és csak az arra érdemeseket közlik.

Ezzel a lépéssel egyúttal sikerült elejét venni azoknak az aggodalmaknak, amelyeket Steven Aftergood, az Amerikai Tudósok Szövetségének (FAS) elemzője, egyben az államtitkok kordában tartását célzó konkurens projekt vezetője fogalmazott meg még a Wikileaks indulásakor: "Az elszámoltatható szerkesztőségi felügyelet hiányában a közzététel könnyen agressziót válthat ki vagy erőszakra való felhívásnak minősülhet, nem is beszélve a magánszféra vagy a jó ízlés elleni sérelemről." (Aftergooddal viszont a Wikileaks szerint vigyázni kell: a szeptember 11-i események után állítólag tudatosan távolított el anyagokat a FAS archívumából, és "sem személyesen, sem ideológiailag nem objektív kommentátor, így az újságíróknak sem szabad így hivatkozniuk rá". Hát akkor mi sem.)

Kalózokra bízták

Mivel titkokat tesz közzé, nem csoda, hogy a Wikileaks igyekszik teljes névtelenséget biztosítani a közreműködőknek. Garancia persze semmire sincs, de jó jel, hogy a hosztolást a svéd PRQ nevű szolgáltatóra bízták: a cég tulajdonosa Gottfrid Svartholm és Fredrik Neij, akik a Pirate Bay nevű torrentszájttal szereztek maguknak hírnevet, illetve inkább azzal, hogy hosszú időn át sikeresen visszaverték a szerzői jogi ügyvédek és a lemezkiadók támadásait.

Az egyes szerverek helye ugyanúgy titkos, mint a közreműködők neve, és nem tárolódnak logfájlok sem, amelyekből vissza lehetne keresni az amúgy katonai szintű titkosítással védett adatokat.

Akármennyire vigyáz azonban, lassan kétéves története alatt néhányszor a Wikileaks is beleszaladt a késbe. Idén februárban majdnem meg is szűnt: egy kaliforniai bíró, Jeffrey White nemes egyszerűséggel bezáratta, mert terhelő adatokat tett közzé egy svájci bank, a Julius Baer kajmán-szigeteki ügyleteiről. A jogvédők azonban a Wikileaks mellé álltak, és amicus curiae-ként (a bíróság barátja) sikerült meggyőzniük a bíróságot a projekt fontosságáról. White meglepő fordulattal feloldotta a zárlatot, úgyhogy a Wikileaks azóta is él és virul.

Mély Torok, Ellsberg és az Őszödi Rém

És hogy mire jó ez az egész? Az alapkoncepció szerint a modern demokráciákban a nyilvánosság - akár az állam által titkosított dokumentumok közzététele - védelmet jelent a sumákoló állammal, a zsarnokoskodó, korrupt politikusokkal vagy törvénytelen tevékenységüket titkoló cégekkel szemben. A kiszivárogtatás az Egyesült Államokban a múlt század hetvenes éveiben élte virágkorát: ki ne emlékezne Deep Throatra, a kor meghatározó pornósztárjáról elnevezett informátorra? Vagy néhány évvel korábbról Daniel Ellsbergre, a Pentagon-ügyiratok kiszivárogtatójára? Ezekbe az ügyekbe bukott bele az akkori amerikai elnök, Richard Nixon. És ha már itt tartunk, hasonló kiszivárogtatásba nem bukott bele néhány évtizeddel később a magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc. (A Wikileaksnek egyébként magyar nyelvű szekciója is van, de ott csak egyetlen anyag szerepel, a már említett, 25 milliárdos microsoftos tender.)

Szivárogtatnék, mit tegyek?

Vigyázzon. A magyar büntető törvénykönyv 221. paragrafusa alapján aki jogosulatlanul szerez meg vagy tesz közzé államtitkot, 1-5 évre börtönbe megy. Ha különösen fontos az a titok, akkor 2-8 év a tétel, és ha "illetéktelen külföldi személy részére válik hozzáférhetővé" (márpedig a Wikileaksen ez elkerülhetetlen), akkor már 15 év a maximum. Ha szerencséje van, megússza sima kémkedéssel (147. paragrafus), ami alapból csak 2-8 év, bár ha "államtitok kiszolgáltatásával" kémkedik, akkor az sajnos megint 5-15.

Ha már elkapták, védekezéskor megpróbálhat a társadalomra való veszélyességre hivatkozni, mert a Btk. szerint csak az számít bűncselekménynek, ami veszélyes a társadalomra (10. paragrafus). Ha ön újságíró, esetleg blogger, a sajtószabadságot emlegetheti ugyan, de arra készüljön fel, hogy a törvény szerint ennek gyakorlása nem járhat bűncselekménnyel, ez tehát újabb csapda. A legjobban talán akkor jár, ha a közérdekre hivatkozik, hiszen ami közérdekű, az elvben nem lehet a társadalomra veszélyes - ezzel meg az a baj, hogy a közérdek fogalmát nem határozza meg a törvény, szóval azt kis túlzással mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. Fogadjon egy jó ügyvédet.

Wikileaks: A tömegek lustábbak, mint gondoltuk

A Wikileaksszel már az egyszerű kapcsolatfelvétel is olyan, mintha a Bevezetés konspirációba című kémtankönyv első fejezetét olvasnánk. A megadott irc-csatornán nincs senki, csak botok üzengetnek egymásnak, a Google Talk-os cset másik vége is néma. Az érdeklődő mailre jó ideig semmi válasz, majd jön egy órákkal visszadátumozott levél, amelyben egy névtelen munkatárs arról biztosít, hogy kérdéseinket biztonságosan elküldhetjük a megadott címre. Mi lenne, ha még szivárogtatni is akarnánk valamit?