Túladagolás régi játékokból az E3-on

Raidennel próbálok valami villámot kicsiholni a kezemből, de Sub-Zero gyorsabb: lefagyaszt, aztán kicsit átrendezi az anatómiámat. „Visszavágó?” – vigyorog rám a spanyol kolléga, és bólintok, pedig pontosan tudom, hogy megint veszítek majd, ez a rohadék emlékszik a Mortal Kombat-kombókra, én meg már nem. Így is történik, csak ezúttal a végzetet Liu Kang biciklisrúgásai koreografálják. A Videogame History Museum standján vagyunk az E3-on, itt mindig nagy a pezsgés, pedig egy új játékot sem mutatnak be. Csak régieket.

A retro szinte a kezdetek óta hozzátartozik az E3-hoz, és amióta felnőtt az a generáció, amelyik a nyolcvanas évek konzoljaival és a Commodore gépeivel tanulta meg Last Ninja és Mario nevét, azóta elválaszthatatlan tőle. A régi játékokra igény van, ez látszik több standon is, a Capcom például (éppen az idei E3 első napján lett harmincéves) az Arcade Cabinetet nyomatja több kijelzőn is, ami régi Capcom-játékok gyűjteménye. Az Innex cég standjának slágere pedig egy olyan hetvendolláros konzol, amin játszhatók a régi NES-, SNES- és Sega Genesis-játékok, egy adapterrel pedig még a Game Boy-játékok is.

A legnagyobb tömeg viszont a VHM-nél van, a nonprofit múzeum alapítóinak egyetlen célja, hogy minél teljesebb gyűjteményt hozzanak létre ennek a – véleményük szerint – művészeti ágnak. A Glendale-i (Los Angelestől egy hangyalépésre levő), 1999 óta létező intézet állandó pénzhiányban szenved, támogatóiktól mégsem elsősorban pénzt kérnek, hanem információt obskúrus ritkaságokról, esetleg magukat az obskúrus ritkaságokat. Ilyen egyedi kincs volt nemrég az Activision első éveinek sztárprogramozója, David Crane adománya: Crane a teljes gyűjteményét a múzeumnak adta, köztük azt a gépet, amin első játékait (többek között a Pitfallt) írta.

Ez a gép is megcsodálható az E3-on, de olyan hardverritkaságokat is találni még, mint az ormótlan kioszk, amivel annak idején az első, még fekete-fehér Game Boyt demózták rendezvényeken és boltokban, az Atari Cosmos prototípusa, ami hologramos konzolnak indult, és az Atari milliókat költött hologramos szabadalmakra, de végül nem lett belőle semmi, vagy a libafoszöld Xbox, ami egy Mountain Dew kampány része volt. És persze a játékok között is vannak gyűjtői Szent Grálok (például a Nintendo World Championships, az egyik legritkább Nintendo-játék), de egyéb videojátékos termékek is láthatók, mi több, megtapogathatók a Pitfall-társasjátéktól a bűnronda felvarrókig. Sőt, az Acivision egy 1983-as sajtóközleménye is kint van, amiben a még fiatal cég lándzsát tör a játékfejlesztés mellett, és számokkal illusztrálja sikerét. 1982-ben majdnem 13 millió dolláros bevétel – most valószínűleg az aktuális Call of Duty-játék premier utáni első negyedórája többet hoz a vállalatnak.

És persze ott vannak a kötelező körök, a Nintendo ballépésére, a Virtual Boyra vagy a legelső konzol, az 1972-es Magnavox Odyssey tekerentyűs kontrollerére mindig jó rácsodálkozni, a Commodore 64 láttán kicsit ellágyul a szív, a Frogger játéktermi szekrénye mellett pedig lehetetlen úgy elmenni, hogy ne álljak meg arra a néhány percre, amíg átzavarom a békát párszor az úttest túloldalára.

Aztán meglátom a spanyol srácot, egy repülős lövöldözős marhasággal üti el az E3 zárásáig hátralevő időt. Odamegyek hozzá, biccent, és arrébb lép, hogy odaférjek a másik joystickhoz. Kétszemélyes módra váltok, most már együtt küzdünk a túlerő ellen. Be sem fejezzük a játék legvégéig.