A vájtfülűek Ipodja

Neil Young neve nagyjából hároméves koromban égett bele az agyamba, amikor a Reactor album B oldalának első számától először kaptam frászt – a Southern Pacific volt az, az elején a dudáló vonattal. Viszont hiába volt félelmetes az effekt, karcosra hallgattam a lemezt; már akkor is feltűnt, hogy sokkal jobban szól, mint a keleti blokk újranyomott rocklemezei.

Azóta eltelt majdnem harminc év. Leomlott a vasfüggöny, megnyílt és megszűnt a Wendy's Magyarországon, Zámbó Jimmy fejbe lőtte magát, repülőgépek csapódtak a WTC-be, de Neil Young még mindig zenél, imádja az analóg hangrögzítést, könyveket ír, és környezetvédelmi aktivistaként foglalkozik a kanadai őslakos indiánok jogaival. Én meg rákaptam az audiofíliára, bár nem tudom, ehhez Neil Youngnak és a gyerekkori traumának mennyi köze lehetett.

Young, miután tizenöt éven át képtelen volt meghallgatni a pocsék minőségű digitális felvételeket, úgy döntött, saját kézbe veszi a dolgokat. Kickstarter-kampányt indított, hogy közösségi finanszírozással készítse el a lehető legjobb hangú hordozható lejátszót, ami még a hanglemezzel is versenyre kelhet, de kényelmesen elfér a zakózsebben is. A Pono neve, bár nagyon emlékeztet az angol phono (lemezjátszó-erősítő) szóra, valójában a hawaii nyelvből ered; jó minőséget, hitelességet jelent.

A CES-en tartott előadásán Youngot a Rolling Stone magazin szerkesztője, Nathan Brackett konferálja fel; az ősz barkós, fekete kalapot és Earth feliratú pólót viselő Young óriási tapsot kap. Brackett rutinos zenei újságíró, tudja, mi a dolga: hagyja Youngot beszélni, és a jó kérdéseket teszi fel.

A Ponóval Young azt akarta elérni, hogy a digitális zene a lehető legjobb minőségben szólaljon meg. A nyolcvanas években még támogatta a cd-t: hogyne, hiszen nem volt se pattogás, se zavaró torzítás, se gerjedés. Aztán a kezdeti lelkesedés után kiderült, hogy a cd döglötten szól, és az analóg hanghordozóknak sokkal jobb a dinamikatartománya. Az első cd-k valóban borzalmasak voltak, míg az analóg forrás teljesebb, hallgathatóbb volt; a cd nagyjából mostanára tudott felzárkózni a jobb analóg felvételek színvonalához.

De Young szerint a digitális zene minősége manapság nem javul, inkább egyre rosszabb lesz. A Pono ezt próbálja kiküszöbölni: gyakorlatilag mindenféle digitális zenei fájllal elboldogul, de a legjobb formáját a 192 kilohertzen, 24-biten mintavételezett nagy felbontású fájlokkal mutatja meg.

A Pono egyelőre csak a készülék gyártásával foglalkozik, de ez nem a végcél, és nem akarják kisajátítani maguknak a technológiát – próbálnak olyan nyitottak lenni, amennyire csak lehet. Bárki gyárthat a Pono technológiájára épülő lejátszót, aki garantálni tudja, hogy megfelelő minőségben készíti el azt. Már a Harmannal is szerződést kötöttek, így a rendszer akár autókba is telepíthető.

Szeretnénk világszerte összefogni a zeneimádó közönséget, hogy a jövő generációi az eredetihez hű minőségben hallgathassanak zenét, ahelyett. Inkább ez, mint egy mp3-akkal teli múzeum.

– mondja Young. Ehhez persze megfelelő infrastruktúra kell: a végcél egy letaglózó kínálattal rendelkező online zenebolt és egy interaktív közösség létrehozása, ahol a közönség beszélgethet a művészekkel, vagy visszajelzést adhat, hogy mit szeretne megvenni.

Brackett rákérdez, hogy mik voltak a tapasztalatai más digitális hanghordozókkal, például az SACD-vel vagy a DVD Audióval. Young elmondja, hogy ő mindig a legjobb minőséget kereste, ezért is csapott le minden kínálkozó lehetőségre. A cd volt a sztenderd, aztán rájöttek, hogy a dvd-ben több a lehetőség, miközben ugyanúgy használható, mint a cd – tehát nem követel meg életmódváltást a felhasználótól.

Csak aztán valaki elkövetett egy óriási hibát, és a DVD-Audio 5.1 csatornás lett. És ez nem működött, mert a nők nem tűrték el a hat hangszórót a lakásban. 

Alapvetően elcseszett koncepció. Két dobozt még elviseltek, de hogy hatot? Azt már nem.

– mondja Young; a közönség fetreng. Az SACD Young szerint ígéretes próbálkozás volt, de sosem tudott elterjedni. Annyi baj legyen: a Pono annak a digitalizált fájljaival is elboldogul. Ahogy Young fogalmaz, a Pono minden formátum anyja: amit feltöltenek rá, azt felismeri és lejátssza, a lehető legjobb minőségben. A hardveren profi hangtechnikusok dolgoztak.

Nem nyitja ki a garázsajtót, nem hívja fel az asszonyt, de legalább olyan jól szól, mint a régi lemezek.

– szúr oda Young a multifunkciós eszközöknek.

De mekkora erre a kereslet? – kérdezi Brackett, megjegyezve, hogy egy mezei felhasználó látja a különbséget a nagy és kis felbontású film között, de nem biztos, hogy meghallja a különbséget a különböző hangformátumok között is.

A világ fennmaradó része csináljon, amit akar. A zeneőrültek viszont mindig a legjobb minőséget akarják, ha lehetőségük van választani.

– mondja Young. És a különbség hallható. Legalábbis a kontrollcsoport tagjai – többek között Elton John, Bruce Springsteen, meg valami Metallica – a vakteszteken mind a nagyobb felbontású digitális fájlokat hallották jobbnak.

Young megemlíti, hogy a cd megszületése a tudománynak köszönhető, csak a formátumot tudósok teremtették meg, nem zeneszerető emberek. A tudósok viszont azt gondolták, hogy a cd-hez használt mintavételezés elég lehet, mert ami ezen fölül van, azt úgysem lehet meghallani. Kár, hogy a zenészeket elfelejtették erről megkérdezni.

Kit érdekel a tudomány? Ez zene! Hangzásról beszélünk, nem tudományról, nem számokról!

– mondja Young, tapsvihar és ováció kíséretében.

Az Ipod viszont segített mindenkihez eljuttatni a zenét, és elterjeszteni az mp3-at. Valamire azért használható az mp3 is? – kérdezi Brackett.

Ja. Fel lehet ismerni, hogy éppen mi szól.

– mondja Young halálkomoly arccal, de a közönség érti, és lelkes kurjongatással üdvözlik a szurkálódást. Azt ugyanakkor Young sem gondolja, hogy csúcsminőségű digitális hang nélkül nincs élet.

Ha valaki nem ismeri fel a különbséget az mp3 és egy Pono fájl között, azt mondom, egészségedre! Tök jól csinálod, hajrá!

De azoknak, akik megszokták a lemezek hangminőségét, az mp3 sosem lesz kielégítő.

Ha van egy tiszta forrásod, mint a vinyl, még egy pocsék lemezjátszón is átjön a zene lényege. Én a régi 6 inches sztereó hangszóróimon hallgattam a lemezeimet, de még így is hallatszott, hogy milyen jól szól. Egy igazi, hiteles dolog visszatükröződése volt.

Ezzel szemben a mai lejátszók vacak minőségűek; példaként az autóba szerelhető hifiket hozza fel, ami eleve kompresszál, és amúgy is rossz minőségű zenét hallgatnak rajta. De nem érdemes a technikát hibáztatni – mondja Young –, mert az mp3 így is, úgy is pocsékul fog szólni.

A technológia öles léptekkel halad: mára sikerült kiirtanunk mindazt, amit az elmúlt húsz évben elértünk.

De az emberek nem fognak ragaszkodni az Iphone-jukhoz? – kérdezi Brackett. Young szerint az Iphone egy kereskedelmi termék, ami felismerhető formában tud zenét lejátszani, sőt, lehet olvasgatni a kis képernyőjén, és akár videózhatunk is vele, de ez nem egy zenelejátszó, hanem egy multifunkciós eszköz. Arról nem is beszélve, hogy a Ponót használni legalább olyan kényelmes, mint egy Ipodot – csak jobban szól annál.

Hogy lehet igény a minőségi zenehallgatásra, azt a fellendülő hanglemezeladások is bizonyítják – jegyzi meg Brackett, Young pedig helyesel. Mint mondja, fillérekért lehet venni olcsó, használt lemezjátszókat, vagy akár újakat is. A vinyl sikere azt mutatja, hogy az emberek a zenét akarják hallani. Young megemlíti, hogy a Pono-közösségben is gyakran kerülnek szóba a lemezek, a hangzás; egyesek odáig mennek, hogy a Ponót a vinylnél is jobbnak hallják, de Young ezzel nem ért egyet.

Minden digitális formátum csak rekonstrukció lehet. A digitális digitálisnak hangzik, a lemez viszont úgy szól, mint semmi más. Mintha az almát hasonlítanánk a körtéhez.

Ezek után logikusnak tűnik a kérdés: hallgat még lemezt? Young manapság leginkább a Ponón hallgat zenét, de hallja a különbséget, amikor föltesz egy lemezt. Viszont ő is tudja, hogy az időt nem lehet visszafordítani: nem lehet megváltoztatni a világ életstílusát, és mindenkit lemezvásárlásra kényszeríteni. A Pono viszont elfér a zsebben.

A zene érzéseket kelt; boldoggá tesz, libabőrös leszel, sírva fakadsz. zsigeri reakciókat vált ki. [A tömörített zenéből] ez hiányzik. Folyamatos lejtmenetben vagyunk, aminek előbb-utóbb véget kell érnie. Remélhetőleg vége lesz, ha megjelennek az eszközök, amik azt tudják, amit a Pono.

Nemcsak a technológiát, de a fájlokat sem akarják megtartani maguknak. A Pono online áruházában vásárolt számokat bármilyen eszközökön meghallgathatjuk. Ha a kiadó és a zenész ebbe beleegyezik, akkor mehet – legyen a zene mindenkié. Mostanra sikerült több támogatót szerezni: beállt mögéjük három nagy lemezkiadó, keresik a kapcsolatot a független kiadókkal, és mostanáig kétmillió dalt töltöttek fel az online rendszerbe.

Van kérdés? – fordul Brackett a közönség felé. Annyi kar lendül a levegőbe, mint egy 1936-os NSDAP-pártnapon. „Játssz valamit!” – üvölti be az egyik újságíró, de erre sajnos nem kerül sor.

A legjobb kérdés: miért nem keresett egy befektetőt, miért választotta a Kickstartert a projekt finanszírozásához? Young elmondja, hogy a jó befektetők a legjobb lehetőségeket keresik, a Pono viszont nem az: nem lesz azonnali siker, nem fognak róla beszélni az emberek. Inkább arra számítanak, hogy partot mos majd a lassú víz. Egy befektetőnek ez nem éri meg, mert szerintük

a zenének vége, és különben is, ez nem egy menő karóra, amivel ki tudod nyitni a kocsid csomagtartóját.

– jegyzi meg faarccal; a közönség fuldokolva röhög, és tapsviharban tör ki.

És mit vár a jövőtől? Nem nagyon gondol rá. Szeretné végre végigvinni a Pono-projektet, folytatni a zenélést – épp egy közös albumon dolgozik Willie Nelson fiaival –, és talán még ír néhány könyvet. Hogy a Ponóval mennyit fog keresni, az nem érdekli; mint mondja, neki csak az a fontos, hogy az emberek hallgassanak zenét, és hogy megkaphassák azt a legjobb minőségben.

Hát ez tényleg nem az a célkitűzés, amire egy szilícium-völgyi befektető ráugrik. De maga a prezentáció sem a CES-en megszokott hangvételben zajlik. Ül előttünk egy idősödő zenész, aki nem jópofizik, hanem humora van, nem fetisizálja, hanem használja a technológia lehetőségeit, nem buzzwordökben beszél hanem tényekben, és nem multifunkciós eszközt tervez, hanem célhardvert.

Ez a CES-en kész radikalizmusnak számít, de néhány óra a bukósisakkal kombinált fejkamerák és a szemétleöntőbe épített okoshőmérők között rávilágít, hogy nem Neil Youngnak ment el az esze. Ő csak azt nyomatja, amit egész életében: Rapid Transit / Public Service / I'm standing in my line.