A nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek elején a kalandjáték volt az egyik legnépszerűbb játékműfaj. Viszonylag erőszakmentes zsáner volt ez, amiben a játékosnak tárgyakat kellett megtalálnia és a megfelelő helyszínen használnia, a legtöbb kalandjátékban nem is lehetett meghalni, csak elakadni.

Volt azonban a műfajnak egy veszélyesebb vadhajtása, amit a szaksajtótól hamar meg is kapta a „túlélőhorror” címkét. Ezekben a kalandjátékokban – többek között az anno sikeres Elvira-sorozatban – ajánlatos volt sűrűn menteni, mert egy rossz lépés a főhős vesztét okozhatta, és erre a parára a horrorfilmek sablonjaiból építkező környezet tett rá még egy lapáttal.

1992-ben aztán az Alone in the Dark megreformálta a műfajt. Egyrészt már valós időben és 3D-ben retteghettünk (korábban az állóképes megoldások voltak jellemzők), másrészt hangsúlyosabb akcióelemek hígították a zsánert, megtanultuk, hogy a zombinak vissza is lehet ütni.

Ez az irányzat négy évvel később, a Capcom által fejlesztett Reisdent Evillel csúcsosodott ki, ami már nagyjából annyira volt akciójáték, mint amennyire horrorkaland. A sorozat legújabb folytatásával, a Resident Evil 5-tel átbillent a mérleg az akciójátékok felé. De ez egyáltalán nem áll rosszul a szériának.

Régi csibészek

A játék elsősorban a sorozat eddigi rajongóinak készült, legalábbis az újoncokat meglepetésként érheti a régi szálakat továbbszövő történet és a szokatlanul nehéz játékmenet. A sztori ismét a gátlástalan Umbrella vállalat által összekotyvasztott T-vírus körül bonyolódik, ami jámbor halandókat változtat vérszomjas szörnyetegekké, ezeket filmklisés értelemben nyugodtan nevezhetünk zombinak.

A vírus ezúttal Afrikában terjed, és a már a legelső Resident Evilben is szereplő régi ismerős, Chris Redfield száll szembe vele a BSAA nevű bioterrorizmus-ellenes ügynökség katonájaként. Chris két fejlövés között egy másik régi ismerőst, a szintén RE-veterán Jill Valentine-t gyászolja, a rosszak seregét a megint visszatérő Albert Wesker, az első Resident Evil egyik főgonosza erősíti. Az egyszerű panelekből építkező történet nem pályázna eséllyel egy forgatókönyv-Oscarra, de akad benne néhány meglepő fordulat, és egy zombiirtó játékhoz tökéletesen megfelel.

Merthogy a körömrágós rettegésből mostanra végképp zombiirtás lett. A klasszikus horrorfilmeket idéző ijesztő jelenetek megritkultak, illetve most már a képi megoldásokon túl inkább a játékmenet gondoskodik az állandó félelemről. A Resident Evil 5 ugyanis hiába ment el az akciójátékok irányába, ugyanolyan nehéz, mint elődei. Sőt.

Lőszer nélkül, túlerő ellen

Rögtön a program elején a festői Kidzsudzsu város egyik lepusztult negyedében kell percekig állnunk a zombik támadását, amíg megjön az erősítés. Lőszer alig, a túlerő nyomasztó, nem tudunk egyszerre futni és lőni (ez különösen fájhat majd a Gears of Warhoz szokott játékosoknak). A vírusfertőzött helyiek mindenhova követnek minket, a kerítéseken is átmásznak, ráadásul egy túlméretezett bárddal felszerelt, hóhérforma rosszarcú is segíti őket.

Egyetlen lehetőségünk a túlélésre, ha jól összedolgozunk társunkkal, a Sheva névre hallgató kemény csajjal, és ha jól kihasználjuk a környezet adta lehetőségeket. Az épületek berendezése például lőszert és elsősegélycsomagot rejthet, és az utcákra sem véletlenül raktak a pályatervezők benzineshordókat: ha odacsaljuk üldözőinket, rájuk robbanthatjuk a tartalmukat. Így is meghalunk majd jó néhányszor, de amikor végre sikerül kibekkelni a helyzetet az erősítés megérkezéséig, a katarzis is sokkal nagyobb, mintha csak tíz életerőpont elvesztésével végigrohantunk volna a városon.

És ez még csak az első pálya, ahol a készítők még időben jelzik, ki itt belépsz, hagyj fel minden felesleges hősködéssel. Vagy ahogy az előző rész legnagyobb rajongója fogalmazott a játék bemutató partiján: csirke gémereknek nem való.

A játék hasonló szellemben folytatódik, és ahogy szert teszünk komolyabb fegyverekre, az egyszerű fertőzötteket is felváltják a nagyobb erejű és méretű mutánsok, és egyre pontosabban kell megterveznünk akcióinkat. Shevával gördülékeny az együttműködés, különösen akkor, ha egy másik játékos irányítja őt is – újabb szép példa a mostanában oly divatos kooperatív játékmódra –, mert a gép kissé önfejű, és hajlamos pazarlón bánni a lőszerrel.

De egyedül játszva is szépen átjön, ahogy Chris és Sheva pályáról pályára küzdve egymás seggét mentik meg a biztos haláltól, mint két jól összeszokott kommandós. A grandiózus végkifejletig ez így is marad, és amikor a játékos az utolsó izzasztó harc után elégedetten hátradől, még mindig rengeteg felfedeznivaló várja: új játékmódok és minijátékok, amiken újabb fegyvereket és szereplőket lehet megtalálni, illetve a lejátszott pályákra is visszamehetünk elrejtett titkos kincsekért.

Szavannák, fekete zombik

Az első és a zseniális negyedik rész alkotója, Mikami Sindzsi előre elkapálta a Resident Evil 5-öt mondván, nem olyan lesz, amilyennek ő elképzelte a folytatást. Miután a játék megjelent, finomított nyilatkozatain, és azt mondta, hogy végül is nem rossz ez, de a hatodik részben már nagyobb megújulásra lesz szükség. Ebben igaza lehet, de a Resident Evil 5-nél még elég, hogy négy év után már az új konzolgeneráción és extra adag adrenalinnal látjuk visszatérni az egyik legjobb túlélőhorrort.

A grafika az Xbox 360 és a PlayStation 3 legjobb játékaihoz mérten is pazar, nagyon szépen kidolgozott karaktermodellek animálnak szemet gyönyörködtetően, okosan megtervezett hátterek előtt. Kidzsudzsu az első pillanattól kezdve idegen és veszélyes hely, az in medias res kezdésnek hála egy percig sem érezhetjük biztonságban magunkat, a legrövidebb csend is gyanús. A szinkronhangok is prímák, zenéből éppen annyi van, amennyi kell: meghúzódik a háttérben, nem nyomja el a pisztolydörgést és a zombik hörgését.

A fülledt afrikai hangulat nagyon átjön a játékban, amihez persze az is kell, amit néhány lap kifogásolt az első trailerek megjelenésekor: ebben a sztoriban többnyire színes bőrűeket kell irtani. Valóban, a játék során viszonylag kevesen sérülnek meg az europid rassz képviselői közül, a negroidból viszont annál több, de könyörgöm, Afrikában mégsem lőhetünk halomra eszkimókat. A rasszizmus vádja tehát nem áll meg, a szereplők bőrszíne csak a hitelességet szolgálja. Akárcsak minden apró panel a játékban a fegyverek újratöltésétől a szétüthető hordókig.

A Resident Evil 5 méltó, de kissé formabontó folytatása egy neves sorozatnak. Akcióközpontúbb, mint a korábbi részek, viszont nehezebb, mint a legtöbb lövöldözős játék. Az előbbi miatt talán nem minden keményvonalas rajongónak fog bejönni, utóbbi miatt néhány kocajátékos fogja hanyagolni, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy rengeteg munkáról árulkodó, profin összerakott játékkal van dolgunk. Élvezet vele a túlélés.