Ha még nem hallották volna, válság van. A játékiparban is. Ilyenkor a kiadók szívesen veszik elő a múlt sikerjátékait, mert kevésbé kockázatos ezekkel kezdeni valamit, mint egy új nevet bevezetni a piacra. A játékosok pedig többnyire örömmel szórakoznak olyasmivel, ami a régi szép időket idézi, amikor még nem volt válság, nem kellettek gigahertzek egy program futtatásához, és a nyolcbites grafikának is tudtunk örülni. A retrohullám egyik biztos jele, hogy két kalandjáték-klasszikushoz is folytatás készült, sőt egyikhez még egy remake is.

A leghülyébb játék hd-ben

Kezdjük ez utóbbival, a The Secret of Monkey Island Special Editionnel. A játék eredetije 1990-ben jelent meg a Lucasarts gondozásában, és azonnal olyan klasszikussá vált, mint amilyen például a Brian élete a filmművészetben. A program egyetlen hatalmas poénorgia volt: annyi hülyeséget zsúfoltak bele, amennyit korábban még játékba soha, a helyenként Monty Pythonba hajló humorban a játékosok rögtön megtalálták azokat a mondatokat, amik szállóigévé nemesülhettek (például a sorozatban többször is elhangzó „Nézd, ott egy háromfejű majom!” felkiáltást, amivel a főhős többnyire valakinek a figyelmét próbálta elterelni).

A történet egy botcsinálta kalóz, bizonyos Guybrush Threepwood csetlés-botlásai és ellenlábasa, a gonosz szellemkapitány LeChuck körül bonyolódott, és a sztori a korhoz mérten elsőrangú grafikával jelent meg. A Lucasarts addigra már bejáratta a kalandjátékokhoz készített legendás játékmotorját, a SCUMM-ot, és 1990 környékén kezdtek megjelenni az első VGA-s, azaz 320x200-as felbontásban 256 színt használó játékok – ezek szerencsésen találkoztak az első Monkey Island játékban (bár a VGA-s élményre pár hónapot várni kellett, a program korai verziója eredetileg 16 színű EGA-grafikát használt). Ráadásul a kalandjátékok – amolyan interaktív filmek, amiben a játékos tárgyak keresésével és használatával, illetve általa irányított párbeszédekkel bonthatta ki a történetet – éppen akkortájt voltak igen népszerűek, ami szintén segítette a program sikerét.

Ez a remekmű tért most vissza pc-n, iPhone-on és az Xbox 360 online rendszerén, a Live Arcade-en. A Lucasarts a különleges kiadást teljesen átrajzolta, a játék állóképei már hd felbontásban, 1920x1080-ban pompáznak. Felújított zene és szinkron is készült a programhoz, ez utóbbit az 1997-es harmadik részt (ez volt az első szinkronos) is megszólaltató színészek mondták fel. A legnagyobb poén azonban az, hogy meghagyták az eredeti VGA-s nézetet is, egyetlen gombnyomással váltogathatunk az 1990-es és a 2009-es grafika között (ennek az volt az ára, hogy az animációk az új verzióban is kicsit darabosak). Katartikus élmény szembesülni azzal, hogy mit gondoltunk régen szép grafikának, és felismerni, hogy mennyivel nehezebb lehetett annak idején összehozni a VGA-s csodát, mint most a hd-s rajzokat. A játék pedig tartalmában semmit nem változott, azaz továbbra is zseniális, minden valamirevaló kalandjátékőrült merevlemezén van a helye.

Erőtlen 3D-s majomkodás

A kalandjátékok egyébként a kilencvenes évek közepére a tetszhalál állapotába kerültek, lassan kiszorították ezeket a piacról olyan akciódúsabb műfajok, mint a Doom-szerű lövöldözős játékok és a valósidejű stratégiák. Alkalomszerűen meg-megjelent a zsáner egy-egy újabb képviselője, de igazából sosem tudott feltámadni.

Ezért volt nagy szám, amikor két éve a Telltale Games nevű cég kitalálta, hogy rövid, egy-két órás epizódokból álló játéksorozatot készít egy másik régi Lucasarts-klasszikusból, a Sam & Maxből. A projekt első évada remekül sikerült, és a második sem volt rossz, de idén új játékra nyergelt a cég: ezúttal a fent említett Monkey Islandből készítenek sorozatot. A Tales of Monkey Island című játékszéria a tervek szerint öt részből fog állni (35 dollárba kerül a teljes évad), és novemberig havonta megjelenik egy epizód, ami azt jelenti, hogy az első, a Launch of the Screaming Narwhal már ki is jött.

És sajnos elég nagy csalódás a korábbi Monkey Islandekhez képest. Az eredeti játékot három ember dobta össze, Ron Gilbert, Tim Schafer és Dave Grossman. A sajtóban általában az előző kettőét emlegetik, és nem véletlenül. A Launch of the Screaming Narwhalon már csak Dave Grossman dolgozott a trióból, és látszik, hogy nem ő volt anno a fő poéngyáros. Akadnak ugyan vicces jelenetek a játékban, de a humor messze alatta marad a debilségben igen erős előzményeknek.

Ráadásul a 3D-s grafika kimondottan ronda: a három főszereplőt úgy-ahogy még lemodellezték, de a pármondatos statiszták rettenetesen elnagyoltak – olyan, mintha egy 3D-s tervezőprogram példafájljai alapján készítették volna őket. Siralmas látvány a felújított eredeti mellett, és az amúgy jól induló sztori (LeChuck emberré változik és elrabolja Guybrush nőjét) is egy unalmas labirintusjátékba fullad, szóval az új Monkey Island játék csak keményvonalas rajongóknak ajánlott.

Három goblin, ha összefog

Ugyan az 1991-es Gobliiins nem volt akkora klasszikus, mint a Monkey Island, emlékezetes kalandjáték ez is. A sorozat eddigi három része a kilencvenes évek elején jelent meg, és kicsit a logikai játékokhoz húztak: hanyagolták a párbeszédeket, és a tárgyhasználatra, illetve a tárgyak kombinálására koncentráltak. Kemény, de nagyon szórakoztató fejtörőket rejtettek ezek a programok, és mivel vicces fantasy környezetben játszódtak, sokat lehetett röhögni a főhős goblinok szerencsétlenkedésein.

A Societe Pollene nevű francia fejlesztőcég most, az 1993-as harmadik rész után tizenhat évvel elkészítette az újabb folytatást. Az elődöknek rajzfilmszerű grafikájuk volt, de a negyedik rész már 3D-ben virít. Illetve nem virít, inkább csak rondállik, ugyanis a külcsín itt még rosszabb, mint a Tales of Monkey Island esetében: szögletes modellek, múlt századi textúrák, béna animációk. Szóval hiába vett részt a játék készítésében a figurák eredeti tervezője, Pierre Gilhodes, a látvány erős hiányérzetet kelt a játékosban. Ráadásul a goblinok (hárman vannak, ezért van három „i” betű a címben – a hagyomány szerint ez jelezte minden résznél a főhősök számát) halandzsául szólalnak meg, akárcsak 1993-ban. Vagyis nincs rendes szinkron, feliratokat kell olvasni.

A fejtörők viszont nem változtak, továbbra is nehezek és szórakoztatóak. A mérnök Tchoup tárgyakat tud felvenni és használni, a mágus Perluis varázsolni tud, a harcos Stucco pedig amortizál – ezeket a képességeket kell ügyesen kombinálni, hogy végigjussunk a tizenöt pályán (ezekből egy titkos, amin a goblinok találkoznak alkotójukkal – kétségtelenül ez a legötletesebb és legviccesebb helyszín). A magyar verzió legnagyobb erőssége viszont a fordítás: frappáns szövegek készültek a játékhoz (a goblinok neve a honosított változatban Teszvesz, Bicepsz és Magixer), és a forgalmazó negyedik részhez adja az első hármat is, szintén magyarítva. Szóval aki a sorozatról lemaradt, most potom ötezer forintért megkapja a teljes szériát.

Ezzel együtt a Gobliins 4 bár tartalmas, önmagában nem túl erős produkció, és biztosan nem az ilyen próbálkozásoktól fognak feltámadni a kalandjátékok. Már csak azért sem, mert a műfaj nem véletlenül tűnt el: az általa képviselt játékmenet idejétmúlttá vált, és idejétmúlt ma is, ez látszik mindhárom fenti programon. De rengeteg kalandjátékelem épült be más műfajokba, például a szerep- és az akciójátékokba - így végül is a Monkey Islandhez hasolnó őskövületek öröksége tovább él.