Nyúlnak lenni Afganisztánban
További Szoftver cikkek
Nem véletlen, hogy a napjainkban játszódó háborús sztorik többsége valamilyen fiktív konfliktusban játszódik – a valós háború feldolgozásán mindenképpen meg fog sértődni valaki. A Medal of Honor vállalta ezt a kockázatot, és Afganisztánt választotta színhelyül, ott is a 2002 tavaszán zajlott Anakonda hadműveletet. Ráadásul a játék egész marketingjét arra építették, hogy ez a háború lehető legrealisztikusabb ábrázolása, valós helyszíneken, valós bevetésekben, valódi afganisztáni veterán szakértők tanácsai alapján összekalapálva.
Jött is a menetrendszerű botrány, és betiltással fenyegetőzés, hogy milyen dolog az már, hogy többszemélyes játékban tálibokkal lehet lőni amerikai katonákra. A balhét a videojáték-történelem legszánalmasabb megoldásával sikerült elsimítani: többszemélyes módban a tálibokat nem táliboknak hívják, hanem ellenálló erőknek (opposing force). Így már minden rendben van, ha a barna bőrű, szakállas-burnuszos kalasnyikovos fickó ellenálló erőként lövi le a GI Joe-t, az mindjárt más, mint ha tálibként tenné.
A lényeg, hogy az ideges veteránszervezeteket és hivatásos felháborodókat megnyugtatta a dolog (csak meg ne tudják, hogy a világ összes többi játékában is lehet a rossz oldalon állni, sőt, a játszótéren a hétévesek rablós-rendőrös játékában is lehet rablónak lenni). Így hősünk, a Rabbit, vagyis Nyúl hívójelű kommandós végre elindulhatott az afgán hegyek közé leszámolni a talibánnal, az ellenálló erőkkel, meg mindenkivel, akit még ott talál.
Tier 1
Nyúl és három társa a valóságban is létező DEVGRU, teljes nevén United States Naval Special Warfare Development Group kommandósai, ami úgynevezett Tier 1-es egység, vagyis kizárólag az elnök vagy a védelmi miniszter személyes parancsára bevethető csapat. Tier 1-eseket csak nagyon kényes helyzetekben mozgósítanak, az akcióikat azonnal titkosítják. Összesen három ilyen egység van az amerikai hadseregben, Nyúlékon kívül a Delta Force kommandó, és a légierő részéről a 24th Special Tactics Squadron. Persze elképzelhető, hogy vannak még náluk is titkosabbak, de inkább ne rontsuk el a misztikumot, és maradjunk annyiban, hogy az ismert univerzum legtökösebb katonái zötyögnek a játék nyitó képsoraiban valahol Afganisztánban egy dzsipben, hogy találkozzanak a CIA helyi emberével, akinek fontos információi vannak a tálibokról.
A nemzetközi helyzet aztán fokozódik, bejönnek a képbe a csecsenek, Nyúlékat több rendben csapdába csalják, de ők nem hagyják magukat, és rettenetes lövöldözés és kommandózás jön, vérmérséklettől, és nehézségi szinttől függően úgy 5-6 órában. A fejlesztők láthatóan majd belegebedtek, hogy minél változatosabbá tegyék a játékot, így szinte ötpercenként kerülünk új szituációba, városi gerillaharcból autós-gépágyús üldözésbe váltunk, onnan éjjellátós lopakodásba, onnan géppuskafészek-kifüstölésbe, mesterlövész-párbajba, légicsapásokat segítő lézeres célpontmegjelölgetésbe, helikopteres akcióba, meg mindenbe, amit csak a CNN háborús közvetítéseiben láthattunk (Nyúl mellett később egy Delta Force-os mesterlövészt, egy Apache helikopter lövészét, és egy Army Rangers-kommandóst is irányíthatunk).
Realizmus végtelen lőszerrel
És a dolog működik, az élmény teljesen filmszerű, kommandós társaink pont ugyanúgy fedezik egymást, nyomulnak előre, és reagálnak az ellenség megjelenésére, mint a filmekben, a hangulat elsöprő, mindig történik valami, soha egy pillanatra sem érezhetjük biztonságban magunkat, behúzott nyakkal kushadunk a fedezék mögött, és nagy levegőt veszünk, mielőtt kinéznénk mögüle a fegyver távcsövén keresztül. Tart ez egész addig, amíg milliméterre azt tesszük, amit a fejlesztők előre elgondoltak, hogy tenni fogunk. Amint egy kicsit is eltérünk a forgatókönyvtől, a tökéletesen felépített illúzió összeomlik, és rájövünk, hogy nem háborúban vagyunk, hanem egy háborús témára felhúzott kalandparkban.
A kalandparkban pedig nem tálibok az ellenfeleink, hanem buta statiszták, akik megjelennek a nekik kijelölt ponton, amint mi átléptünk egy vonalat, és a fedezékük mögül öt másodpercenként kinézve eleresztenek egy-egy sorozatot. Illetve eleresztenének, de mi már tudjuk, hol fognak megjelenni, és a célra tartva várjuk, hogy az automatikájuk beleparancsolja őket a halálba. A végtelen afgán pusztában mindig csak egyfelé mehetünk, a társaink ugyan látványra iszonyú jól mozognak, fejlődnek alakzatba és lövöldöznek, de valójában csak hangulati szerepük van, a tálibokat, csecseneket és hasonlókat mind mi fogjuk levadászni.
A fene nagy realizmus meg olyan játékelemekkel van körberakva, mint a végtelen lőszer és a sebesülések után magától visszatöltődő életerőnk. És az egészet a biztonság kedvéért még jól megtámogatják olyan akciófilmes klisékkel, mint a lassított felvételben hősi halált haló bajtársak, a százával rohamozó ellenség meg az óriási robbanások.
Afganisztán HD-ben
Hogy jól néz ki a játék, az ma már nem kunszt – töredelmesen elnézést kérek minden grafikustól, de nagyjából a Crysis óta minden akciójáték nagyjából ugyanúgy néz ki a laikus szem számára, és ugyanúgy borzasztó látványos. Ha végeztünk az egyszemélyes játékkal (ami nagyon nagy jóindulattal mondjuk két estét vesz igénybe), és kipróbáltuk a Tier 1 módot (ugyanazok a pályák felturbózott nehézségi fokon, időre; a látványos fejlövésekért bónusz idő jár), jöhet a multiplayer, ami hagyományosan vagy a végtelen közelébe nyújtja egy akciójáték szavatossági idejét, vagy lenullázza azt.
A Medal of Honornál ez még nem alakult ki, bármi lehet belőle, egyelőre tart az újdonság varázsa a szervereken. A 24 fős összecsapások valahol a Battlefield-játékok taktikus megoldásai, és a Modern Warfare pörgős, gyors akciói között helyezkednek el, és az azért már most látszik, hogy nem lesz belőlük Counter-Strike-, Team Fortress-, vagy Left 4 Dead-szintű, évekig agyonjátszott klasszikus.
Nem kérdez, végrehajt
Ha hajlandóak vagyunk elfogadni a játékszabályokat, a Medal of Honor egyszemélyes része elsőrangú szórakozást nyújthat egy hétvégére (a multi meg ízlés kérdése, de akár hónapokra is). A titok annyi, hogy hagyjuk magunkat sodorni a játékkal, és ha a kommandós társaink azt kiabálják, hogy fussunk balra, akkor jó katona módjára fussunk, és ne próbáljuk felfedezni, hogy vajon mi lehet jobbra.
Ez elég is volt ahhoz, hogy a premier utáni pár napban eladjanak másfél milliót a játékból, ami azt jelenti, hogy biztosan lesz folytatás. Már ha találnak addig olyan halomra lőhető ellenfelet az amerikai katonáknak, akik visszalőhetnek anélkül, hogy emiatt be akarnák tiltani a játékot.
Medal of Duty
A Medal of Honor valójában Steven Spielbergnek köszönheti létrejöttét, aki a Ryan közlegény mozis sikere után valami hasonlót szeretett volna videojátékban is összehozni. Később a játékfejlesztő cégét a félkész játékkal együtt eladta az Electronic Artsnak, ahol végül elkészült az első Medal of Honor. Csakhogy a fejlesztőcsapatnak nem sikerült különösebben összebarátkozni a kiadóval, így a megjelenés után testületileg átigazoltak a nagy vetélytárs Activisionhöz, ahol elkészítették a saját régi játékuk legnagyobb konkurensét, a Call of Dutyt.
A történet ott fordult végképp szappanoperába amikor itt is összevesztek a vezetőséggel, és újra leléptek, vissza az EA-hoz, ahol egy egyelőre cím nélküli, titkos projekten dolgoznak, miközben a két régi játékuk folytatásai futószalagon készülnek, és tízmilliókat adnak el belőlük. Idén várhatóan a Medal of Honor és a Call of Duty Black Ops lesz a karácsonyi játékpiac két legnagyobb sikere, az eredeti fejlesztőcsapat tagjai meg közben úgy érezhetik magukat, mintha két exbarátnőjük között dőlne el Miss World verseny döntője.