Vince, Artúr
-5 °C
2 °C
Index - In English In English Eng

Kivégzés már az ötödik percben

2010.11.24. 22:32
Nehéz döntések, felnőttebb világ és kisebb játéktervezési hibák – ez a Fable III, az egyik legjobb szerepjáték-sorozat legújabb része. Méltó az elődökhöz, de nem sokban különbözik az előző résztől.

Peter Molyneux – azon kevés játékfejlesztők egyike, akiket lovaggá ütöttek – játékai általában úgy próbálják megfogni a jó és rossz küzdelmét, hogy ne lehessen teljesen fekete-fehér erkölcsi szabályokat felállítani. A Dungeon Keeperben például egy szörnyekkel benépesített labirintust kellett csapdákkal telepakolnunk, hogy ott rút halált haljanak olyan karakterek, amelyek minden más fantasyben nemes hősök lettek volna. A Dungeon Keeperben viszont behatolók voltak, a gonosz tulajdonképpen csak az otthonát védte meg tőlük.

Egy másik Molyneux-játék, a Black & White központi eleme éppen az volt, hogy a játékosra bízta, a jó vagy a rossz úton indul el, egyben meg is mutatta, hogy milyen sok árnyalat van még a fehér és a fekete előtt. A Fable sorozat eddigi játékai is morális döntésekre épültek, a játékosnak folyton választania kellett ártó és önzetlen tettek közül. A széria harmadik részében visszatértek a molyneux-i dilemmák, de kegyetlenebbek, mint valaha.

Kinek a vére száradjon a kezemen?

Az előző két rész végigkövette a főhősök gyerekkorát, az új folytatás in medias res indít. Felnőttek vagyunk, bátyánk a birodalom gonosz és teljhatalmú ura, a nép lázadozik, és már az ötödik percben kivégeznek valakit. Hogy kit, azt nekünk kell eldöntenünk, de nincs jó választás – vagy olyan ember lesz, akit szeretünk, vagy olyan, aki a forradalom ügyének fontos. És ezzel megkezdődik a főhős formálódása: hogy minden erejével tolja a forradalom szekerét vagy csak tologatja, esetleg kerékkötő lesz, az a játékoson múlik.

Legalábbis ezt ígérte Peter Molyneux, de az igazság az, hogy a Fable III fő cselekményszálába elég sokáig nem tudunk beleszólni. A döntéseink a cselekmény második feléig inkább csak azt befolyásolják, hogy a játék fantáziavilága, Albion lakói hogyan viszonyulnak hozzánk. Persze ez is más játékélményt nyújt akkor, ha utolsó gazemberré válunk Albionban, és akkor, ha az utolsó zokninkat is odaadjuk az első koldusnak.

És ezek az apróságot nagyon sokat tesznek hozzá az élményhez, akárcsak az elődben. Döntéseink egészen hétköznapiak is lehetnek; megházasodhatunk, elválhatunk, újra megházasodhatunk, beállhatunk dolgozni valamelyik mesteremberhez, lakást vehetünk (vagy akár egy egész városrészt, ha elég pénzünk van rá), esetleg játszhatunk állandó kísérőnkkel, egy aranyos kutyával. Albion világa él, és figyel minket.

Egyszerű és szép

A játék technikailag nem sokat változott az előző részhez képest, inkább csak egyszerűsödött. Ez főként a közelharcnál figyelhető meg. Nincsenek bonyolult ütés- és vágáskombinációk, hősünk harckultúrája nagyjából az „arra csapok, amerre nézek” elvet követi. Aztán ahogy fejlődik a karakterünk – mert szerepjátékról lévén szó, fejlődés is van –, úgy jelennek meg egyre ügyesebb mozdulatok, hősünk egyre megalázóbban végez ellenfeleivel. De ezek csak látványelemek, a játékosnak nincs sok befolyása rájuk. Aki tehát bonyolult harcrendszert és keményebb reflexpróbákat vár el egy szerepjátéktól, annak nem a Fable III az ideális választás (és találni is a neten szép számmal fanyalgó kritikákat), de én jól elvoltam a pár gombnyomásra redukált akciókkal.

Az viszont zavart, hogy nem könnyű tájékozódni Albionban. Hagyományos térképező rendszer nincs, van helyette hősünk titkos rejtekhelyén egy nagy világmodell, amin könnyen eljuthatunk A pontból B-be, illetve vándorlás közben egy fénypászma is mutatja a célunkat, de ez hajlamos eltűnni. Ezen a ponton a praktikum kedvéért szívesen beáldoztam volna a szépséget, és a pofás terepasztal helyett szívesebben böngészem volna egy hagyományos térképet.

Mert a játék nagyon szép, Albion gyönyörű és óriási, hangulata magával ragadó. A Fable II óta a világ kicsit iparosodott, a varázsbizgentyűk mellett megjelentek a gőzgépek, így az ismerős világ új, kicsit komorabb arcát tudja mutatni. Már csak azért is, mert a forradalmat kirobbantó gondok is áthatják Albiont – nem jó például olyan településre megérkezni, ahol mindenki éhezik.

Albion lakói pedig a Molyneux-re jellemző aprólékosság és morbid – sajnos néha a fingós-böfögős irányba elhajló – humor legjobb példái. A kisebb mellékszereplők is emlékezetesek, olyan jók a szövegeik és a személyiségük. És a szinkronhangok között olyan nagyágyúkat találunk, mint Stephen Fry, John Cleese és Ben Kingsley – igen, ez a britakcentus-fetisiszták játéka. A hazai verzióhoz készített magyar feliratok jobban sikerültek, mint a Fable II-nél, többnyire jól visszaadják az eredeti dialógusokat és Albion atmoszféráját.

A Fable III nagyjából ugyanazt nyújtja, mint a második rész: rengeteg mesés felfedeznivalót, egyszerűnek tűnő, de sokszor nehéz döntéseket és a keményvonalas szerepjátékoknál egyszerűbb mechanikát. Akinek az előző tetszett, vétek kihagynia – a többiek inkább próbálják ki az új Falloutot.

Fable III

Varázslatos, akárcsak az előző rész, de annál kicsit felnőttebb és nyomasztóbb.