Az Assassin’s Creed 2007 legjobban túlhype-olt játékaként vonult be a játéktörténelembe. Amikor megjelentek róla az első előzetes képek és videók, mindenki ledöbbent, azon meg pláne, hogy a játék producere egy gyönyörű nő, Jade Raymond. Aztán megjelent a játék, és kiderült, hogy bár valóban lélegzetelállítóan szép, rettenetesen unalmas. A játékmenet ismétlődő feladatokra épült, a kritikusok fanyalogtak, de azért a program nagy üzleti siker volt (na ja, pár százezres eladás csak az előrendelésekből összejött).

A kiadó Ubisoft úgy tervezte, hogy az AC lesz az egyik fő brandje, ezért komolyan vette a kritikákat: az első rész után Raymondot hátraküldték, és az Assassin’s Creed II már nemcsak szép volt, hanem jó is. A cselekményt a keresztes háborúk dúlta Szentföldről egy nem kevésbé izgalmas időszakba, a reneszánsz Itáliába helyezték, és több figyelmet fordítottak arra, hogy a sztori és a játékmenet összecsengjen. A bérgyilkos Ezio Auditore szerethetőbb főhős volt, mint az első részben megismert XII. századi kollégája, Altaїr, és Auditore nemezise nem kisebb ember volt, mint VI. Sándor pápa.

Nem csoda, hogy a harmadik, Brotherhood alcímet viselő Assassin’s Creed játék ott folytatja, ahol az előző rész abbahagyta: Ezio, 1499, reneszánsz Olaszország, spanolás olyan történelmi alakokkal, mint Machiavelli vagy Leonardo da Vinci. És akárcsak a második részhez, ehhez is a magyar Digic Pictures készített príma bevezető mozit. Nézzük is meg:

Egy bérgyilkosnak is vannak barátai

Ezio ellenlábasa ezúttal VI. Sándor pápa fia, Cesare Borgia, aki gyakorlatilag Róma leghatalmasabb embere – legalábbis a játék elején. Hősünk feladata ugyanis éppen az, hogy a Borigák befolyását aláássa a városban: kerületről kerületre kell lebontani a Borgiák őrtornyait és egyéb küldetésekkel borsot törni Cesare orra alá. Mindig akad újabb felfedeznivaló, megvásárolható felszerelés és elvállalható küldetés, és ezek jól szolgálják a történetet. Az egyszemélyes mód izgalmas, és olyan apróságok színesítik, mint a Leonardo da Vincitől szerezhető találmányok.

Két hibát azonban muszáj megemlíteni. Az egyik az, hogy a sztoriban kicsit talán több az üresjárat, mint a második részben. Kevésbé feszes a narratíva, amiért a sorozat misztikus sci-fi körítése is okolható. Az Assassin’s Creed játékok jelene ugyanis 2012, a középkori kalandozások pedig egy Desmond nevű Gipsz Jakab emlékei, amiket egy különleges gép hív elő – a játékos ezeket a memóriatöredékeket játszhatja végig. Ízlés dolga, hogy ez a keret kinek mennyire jön be – engem folytatásról folytatásra jobban idegesít. De úgy látom, a forgatókönyvíróknak is púp a hátukon, ugyanis a történet folytonosságát meg kell törni pár beillesztett intermezzóval, emlékeztetve a játékost, hogy heló, valójában a jövőben járunk. Én viszont nem akarok a jövőben járni: Altaїr és Ezio sorsa érdekel, Desmondot tőlem akár el is ütheti a 4-es villamos.

A másik gondom objektívebb kifogás. A játék bevezet egy nagyon jó ötletet: Ezio többé nem magányos hős. Bérgyilkosokat fogadhat és feladatokat adhat nekik, így egy kis stratégia is vegyül az egyébként ügyességi- és akcióelemekből építkező játékba. Illetve vegyülne, ugyanis bármilyen jó az ötlet, keveset tesz hozzá a programhoz. Elküldhetjük ügynökeinket akár Franciaországig, hogy megkeverjék a lecsót, nem nagyon lesz hatása a történet fősodrára. Kár ezért.

Rohadt kemperek

Ami viszont mégis az eddigi legjobb Assassin’s Creed játékká teszi a Brotherhoodot, az a kivitelezés és a multiplayer (azaz többszemélyes) játékmód.

Azt megszokhattuk már, hogy a sorozat gyönyörűen modellezett középkori városokkal kápráztatja el a játékosokat és zsebeli be a szaklapok grafikai értékeléseinél általában a maximum pontszámot. A Brotherhoodnál viszont minden korábbinál lenyűgözőbb a látvány, mert a fejlesztők egyetlen városra koncentráltak. A játék nagy része Rómában játszódik, amit már-már perverz módon kidolgoztak a Ubisoft montreali stúdiójának grafikusai. Róma olyan hatalmas, hogy muszáj volt bevezetni valamilyen közlekedésgyorsító megoldást, különben a játékosnak percekig kellene rohannia, amíg egyik kerületből a másikba ér. Eziónak azonban szerencsére van lova, és a Róma alatti csatornarendszert is használhatja, ha rövidíteni akar.

A multiplayer mód pedig a játék nagy meglepetése. A fene sem gondolta volna, hogy lehet többszemélyes játékot hozni ebbe a Tomb Raiderekkel és Prince of Persiákkal rokon műfajba, de az Assassin’s Creednek ez nagyon fekszik. Minden játékos egy bérgyilkost alakít, és mindenkinek van egy célpontja – valamelyik másik játékos. Vagyis az ember egyszerre üldözött és üldöző olyan pályákon, amiken viszonylag zsúfolt tömeg mozog. Ebbe a tömegbe kell ügyesen beolvadni, ha meg akarjuk közelíteni áldozatunkat, illetve paranoiásan figyelni, hogy a tömegből ki akar bennünket elkapni (és ha tudjuk, hogy a nyomunkban vannak, menekülni árkon-bokron-háztetőn keresztül).

És ez más fénybe helyezi a lövöldözős játékokból ismert, és sokak által gyűlölt „megbújok, és majd csak elém kerül a célpont” taktikát, azaz a kempelést. Az Assassin’s Creed multijában kell egy kis kempelés, az adrenalint itt részben az adja, hogy sunnyogni jó: leülni két gépi karakter mellé egy padra, odaállni néhány beszélgető ember mellé, vagy más módon kerülni a feltűnést és várni. De sunnyogni veszélyes is, ezért kis adagokban érdemes – fél percet már biztosan nem élünk túl, ha csak ülünk egy padon, mert megtalál az a játékos, aki ránk vadászik. Igen szórakoztató macska-egér játék ez, ha az ember ráérez az ízére. Én órákra ott ragadtam előtte, amikor először kipróbáltam.

A korábbi részek eladásaiból kiindulva nem kétlem, hogy Assassin’s Creed: Brotherhood a karácsonyi szezon egyik nagy sikere lesz. A sorozat részei közül ez szolgált rá a leginkább – de ehhez kellett a multiplayer rész is.