Jade Raymond szokatlan jelenség a játékiparban, és nem csak azért, mert bitang jó nő. Ahogy a filmproducerek és a rendezők között is kevés a hölgy, nők ritkán vezetnek fejlesztőcsapatot. Az Ubisoft Montrealnál dolgozó Raymondnak azonban megadatott ez, ráadásul a Prince of Persia: Sand of Time című remek akcióprogram alkotóit irányíthatta. Az Assassin's Creeden érezni is a női kéz nyomát: a játék szépsége helyenként már lírai, a történet érzelgős dialógusokban bővelkedik, a hardcore játékelemek viszont túlságosan háttérbe szorulnak (bár ez már legalább annyira Patrice Desilets kreatív igazgató sara, mint Raymondé).

Vissza a jövőbe

A játék főhőse Altaїr, egy szépreményű hassassijjin – erre a szóra eredeztethető vissza az angol assassin, azaz bérgyilkos szó, szóval hősünk nem hétköznapi munkával keresi a kenyerét. Az asszaszin szekta a 8. és a 14. század között működött muszlim vallási-katonai szervezet volt (bár számottevően csak a 11. században erősödtek meg), tagjai leginkább a keresztes háborúk alatt elkövetett politikai gyilkosságokkal írták be magukat a történelemkönyvekbe. Mai napig folyik a vita arról, hogy mit jelent a szekta neve: az egyik legnépszerűbb elmélet szerint a hassassijjin szó al-Haszan ibn asz-Szabbáhra, a csoport legendás vezetőjére utal, mások szerint a hasis szóra (több történész szerint a középkori bérgyilkosok e drog hatása alatt indultak görbe útjaikra). Bárhogy is, a név tovább él több nyelvben is, és amióta eltűntek a történelem színpadáról (a mongolok a 13. században szétverték a szektát), az asszaszinokat körülvevő titokzatosság remek táptalaja misztikus történeteknek és az összeesküvés-elméleteknek.

Altaїr tehát egy bérgyilkos, aki 1191-ben próbálja néhány jól irányzott tőrszúrással megfelelő mederbe terelni a harmadik keresztes háború politikai játszmáit. Ez az évtized a keresztes háborúk egyik legmozgalmasabb időszaka, a Szaladin szultán vs. Oroszlánszívű Richárd örökrangadók évtizede – annál is érthetetlenebb, hogy miért kevertek a készítők egy izzadságszagú sci-fi szálat a sztoriba. A főhős ugyanis valójában Desmond Miles, egyszerű adófizető polgár 2012-ből, Altaїr leszármazottja. Miles-t egy nap szűkszavú, morcos emberek fekete furgonba tuszkolják, és egy furcsa géphez, az Animushoz viszik. A szerkezet képes arra, hogy az emberi dns-be kódolt infók alapján visszaidézze az ősök emlékeit. Miles a gépen fekve idézi fel, mi is történt ük-ük-ük-ükapjával a 12. század végén, tehát bár Altaїrt irányítjuk, a bérgyilkos minden egyes cselekedete az Animus által előhívott emlékkép. Hogy még blődebb legyen a sztori, ezoterikus felhangok is megcsendülnek – mondanom sem kell, mindez úgy passzol a történelmi alapokat jól követő középkori környezethez, mint a porcukor a lecsóhoz.

Gyönyörű unalom

Pedig nem lenne itt semmi szükség túlvariált, évszázadokon átívelő történetre: a grafikusok olyan részletességgel modellezték le Szentföld legfontosabb városait (Jeruzsálemet, Damaszkuszt és Akkont), hogy a játékos az állkapcsát keresgéli a padlón. Nagyjából az Assassin's Creed a legszebb játék, ami Xbox 360-ra megjelent (pc-re év elején érkezik). Nem is játék, inkább Szentföld-szimulátor: a több négyzetkilométernyi területen terpeszkedő városok között háború sújtotta hágókon kell lovagolnunk, randalírozhatunk a damaszkuszi piacon, megszánhatjuk az akkoni koldusokat, Jeruzsálem sikátoraiban lefuthatjuk a bennünket üldöző templomosokat – első blikkre a játékmenet igen nagy szabadságot ad és rengeteg lehetőséget rejt. És miközben turistaként kóválygunk a középkori Közel-Keleten, egymást érik a gyönyörű képekben előadott, filmszerű, sokszor szándékoltan pozőr jelenetek. A játék térképezési rendszere remek példa erre: ha Altaїr megmászik egy magasabb tornyot, a kamera odafent egy lélegzetelállító körsvenkkel mutatja meg a környéket, és bérgyilkosunk térképén is megjelennek a kisebb-nagyobb küldetések közelben levő kulcsszemélyei (értsd: emberünk fentről észreveszi őket). Altaїr ezek után egy belassított halálugrással a mélybe vetődik... és gond nélkül landol lent egy szénaboglyában.

A gond az, hogy a látszólagos szabadság mögött nagyon is egysíkú és lineáris játékmenet rejlik. Hősünk 4000 különböző animációt tud (a Sand of Time hercege körülbelül ötödennyire volt képes), és Jackie Chant megszégyenítve ugrik, mászik fel mindenre, ami legalább öt centire kiemelkedik a környező poligonokból, de ez mit sem ér, ha a küldetések már fél óra után ismétlődnek. Elvileg minden fontosabb célpont likvidálása előtt hosszas nyomozást kell folytatni, de gyakorlatilag ugyanazt a négy-öt feladatot kapjuk: embereket kell kihallgatni, valamilyen terhelő bizonyítékot ellopni, kivallatni valakit egy néptelen sikátorban vagy egyszerűen csak ölni. Ráadásul e cselekvések többsége egyetlen gombnyomásra történik, így nem túl nagy kihívás például elvegyülni a szerzetesek között, amikor van egy "vegyülj el a szerzetesek között és menj oda, ahova ők" gomb. A sikeres bérgyilkosságok után aztán menekülni kell, de játéktechnikailag ez sem nyújt semmi változatosságot. Aki játszik egy-két órát a játékkal, már látott mindent. Nyomoz, gyilkol, menekül, nyomoz gyilkol, menekül. Nyomoz, gyilkol, ásít.

Okos, de buta

Sokkal bosszantóbb ez így, mint egy botrányosan rossz program: adott egy csodás, szabadon bejárható, történelmileg korrekt környezet (még az áldozataink is valóban élt emberek, akik a 12. század végén haltak meg vagy tűntek el), csak éppen játékot nem nagyon tettek alá a készítők. Jó példa erre a városokban tébláboló emberek mesterséges intelligenciája. A szájtáti tömeg reakcióit szépen kidolgozták, a koldusok kéregetnek, ha felmászunk egy háztetőre, az emberek bámulnak és összesúgnak – és egyáltalán, társadalmi helyzetüknek és lelkiállapotuknak megfelelően reagálnak tetteinkre (köztereken elkövetett gyilkosságaink például életszerű káoszt fognak eredményezni). Másik oldalról viszont a számunkra jóval veszélyesebb katonák nagyjából annyira értelmesek, mint egy frontális lobotómián átesett véznaujjú maki. Körülállják hősünket, tessék-lássék védekeznek, ezért nagyobb tömegben sem jelentenek kihívást: sorszámot tépnek, és egyenként levágjuk őket, mint valami rossz karatés filmben, ahol a főhőst sarokba szorító nindzsahordából sosem támadnak egyszerre ketten. Nyilvánvaló, hogy azért butították le ennyire a harci AI-t, mert az okos katonák pillanatok alatt levágnák Altaїrt. Ennek oka pedig az, hogy nincs egy épkézláb harcrendszer a játékban, kevés a kombináció, leegyszerűsített az öldöklés (csak egy gombot kell nyomkodni), arról nem is beszélve, hogy milyen bérgyilkos az, akinek összvissz három fegyvere van.

Nem csoda, hogy az Assassin's Creed erősen megosztotta a szaksajtót. A Game Informer 95 százalékot adott rá (na ja, ők írhattak először a játékról), az egyre engedékenyebb Gamespot 9 pontot a 10-ből, az IGN viszont csak 7,7-et, és az év legnagyobb csalódásának nevezte a programot. Vitathatatlan, hogy a játék lélegzetelállítóan szép, a rajongók tele is szórták már a YouTube-ot a játékból összevágott, hangulatos klipekkel (van R.E.M., Linkin Park és Placebo is), de amikor már nem nézni kell, hanem a kontrollert nyomogatni, hirtelen nem lesz olyan szórakoztató az egész. Az Assassin's Creed olyan, mint egy gyönyörű nő, aki nem jó az ágyban. Az ember utólag már bánja a vele töltött időt.