Szinte görcsösen kapaszkodsz a fegyverbe, miközben a hátad a falnak támasztod. Csak háromig kell számolnod, nyugodtan, lassan, de nem hibázhatsz, mert annak végzetes következménye lehet. Mint az a srác, aki pár napja az orrod előtt szakadt szét a saját gránátjától. A szerencsétlen nem tudta kivárni a három másodpercet, berontott az épületbe, hogy aztán együtt robbanjon fel az ajtó mögött várakozó, vérfagyasztóan üres tekintetű Wermacht-tisztekkel.

"Akár én is lehettem volna" - gondolod, és már nem is vagy benne biztos, hogy nem te voltál. Felnézel a szürke égre, a sűrűn gomolygó mocskos felhőkre, és egy pillanatra megrökönyödsz, amikor észreveszed, hogy akadozik a világ: a felhők megállnak, majd újból nekilendülnek. Szaggat a valóság.

"Kibaszott Radeon 9550" - jut eszedbe hirtelen, de nincs idő gondolkozni, a szobában tompa puffanás hallatszik, majd sűrű füst száll fel. Beveted magad az ajtón, szórsz egy sorozatot csak úgy vaktában a Bren könnyű géppuskáddal, majd gyorsan felpattansz. Előtted pár méterre egyetlen pillanatig döbbenten bámul rád egy német katona, majd megtántorodik, és összeesik. A szemében mintha röpke értelem tűnt volna föl, talán rájött, hogy ezentúl nincs sült kolbász, sör, meg sramli.

A lépcsőhöz sietsz, kettesével szeded a lépcsőfokokat, de még így is van rá időd, hogy megtöltsd a Sten géppisztolyod. Fent beleszaladsz öt fritzbe, akik persze rögtön tüzelni kezdenek, megtántorodsz kicsit, a világ elhomályosodik, a széle is vérvörös lesz, de elég két nagy szusszanás, hogy rendbe jöjj. Hol van már az az idő, amikor még elsősegély ládákat kellett gyűjtögetned!

Újból tárazol, majd berontasz a következő szobába, célzol, lősz, majd újból, és még arra is van időd, hogy leszedd a szomszéd ház ablakában zakatoló MG-42-es kezelőjét.

"Be kéne rakni valamelyik Rammstein-albumot"- gondolod, bár tudod, hogy ezért a kívánságodért kivégzőosztag elé állítana bármelyik hadbíróság. Tulajdonképpen titokban már régóta vágysz arra, hogy egy kicsit náci legyél, ott a másik oldalon, ahol most csak üres tekintetű, bután a halálba rohanó zombik harcolnak.

"Majd a harmadik részben" - sóhajtasz magadban, majd leszeded a nácit, aki már öt perce próbál eltalálni a sarkon túlról.

"Minden idők legszebb first person shooter játéka" - szólal meg hirtelen melletted a szakaszvezető, majd cigarettával kínál. Persze könnyen beszél, neki biztos Geforce 7800 GT-je van, neki a nap is szebben süt, meg a füst is sokkal plasztikusabban gomolyog. Ráadásul mindez 1600-szor 1200-ban, sőt azt suttogják, hogy ő még az aniztropikus filteringet és négyszeres anti-aliasingot is bekapcsolja. De ez már biztos csak legenda.

"A grafika tényleg szép, csak a játékmenet nem sokat változott. Az ellenfél sem lett sokkal okosabb, ráadásul még hardened módban is kibírok egy masszív géppuska-sorozatot. Nem küzdelem ez, csak mészárszék" - mondod szenvtelenül, de azért érzed, hogy a mészárszék szónál finoman megrándul az ujjad a ravaszon. Megugrott az adrenalinszint az artériákban.

"Az igaz, hogy a legtöbb csata pont olyan, mint legutóbb, sőt a partraszállás volt már izgalmasabb is, de azért az afrikai hadműveletek összehangolt akcióira még évek múlva is emlékezni fogok" - vág vissza a szakaszvezető, és te inkább nem vitázol, nem hiányzik, hogy büntetésből már megint téged küldjön előre felderítőnek. Vagy végül is, miért ne?

Lementek a lépcsőn. A földszinten meglátsz egy német Gewehr 43-as félautomata puskát, a hozzátartozó holttest azonban már eltűnt. Mindig eltűnnek, mire visszanézel, és fogalmad sincs, hogy hova. Felveszed a német puskát, és helyette otthagyod a kincstári Lee-Enfielded. Kelleni fog a nagyobb tűzgyorsaság és a pontosabb irányzék.

Egymást fedezve elindultok a főutcán.

"Állítólag veteran módban végignyomta már ezt az egészet" - súgja a melletted álló újonc a szakaszvezető felé bökve. Morogsz neki valamit, arról, hogy már te is megjártad a moszkvai és a szentpétervári harctereket, ott voltál Egyiptomban és Tunéziában is, sőt a partraszállást is végigcsináltad már az amerikaiakkal, de végül is mindegy: ő lesz úgyis az első halott, amikor berontotok egy épületbe. Csak előbb még berúgja majd az ajtót, mert te arra képtelen vagy, sőt tulajdonképpen benyitni sem tudsz, nem is beszélve már a szekrényekről, amik mindenkinek zárva vannak. Tulajdonképpen még egy teherautóra sem vagy képes magadtól felszállni, de végül is felesleges az ilyesmin gondolkodni. Úgy általánosságban elmondható, hogy felesleges gondolkodni.

Valahol messze felugat egy géppuska, és az égen angol bombázók húznak el. Körbenézel, és látod, hogy ég a város, és meg kell hagyni: a távoli lángok teljesen élethűnek látszanak. Futva elindulsz a keresztút felé, ahol éppen most bukkant fel egy Tiger. Tudod, hogy valahol a közelben lennie kell egy páncéltörőnek, csak meg kell találnod, mielőtt az egész osztagot legéppuskáznák a tankból.

Megpróbálsz fedezéket keresni, egy kiégett autó mögé kuporodsz. Valamiért arra gondolsz, hogy ma sem fogod apró pixelekre lőni Hitlert. Sőt, biztos, hogy előbb végez magával, minthogy odaérnél.

A történelem megváltoztathatatlanságáról azonban nincs időd hosszan tűnődni, hirtelen mindent eláraszt a felkelő nap fénye, egy pillanatra elvakítanak a számítógép által generált fénykörök. Hajnalodik. Becsukod a szemed, és arra gondolsz, hogy már csak három óra van, és indul a nap: zuhanyozni kell, meg reggelizni, belenézel talán kicsit a Mokkába is, esetleg veszel egy újságot. De aztán végül muszáj elindulni az irodába.