Döbbenet, mennyire eluralkodtak manapság a stratégiai játékokon a részletek. Lassan ott tartunk, hogy annál stratégiaibb egy játék, minél szebben csillan meg a vietnámi dzsungelbe vezényelt tengerészgyalogos rohamsisakjára gumírozott Lucky Strike celofánja, minél kacifántosabban kanyarog a kolumbiai kokainbáró kiontott bele, és minél élethűbben gőzölög az iraki kecskeszar a hűvös éjszakából ébredező sivatagban.

Az Introversion legújabb játéka, a Defcon: Everybody Dies viszont hálistennek szakít az ördögi trenddel, és hagyja, hogy a játékos a műfaj hagyományaihoz méltóan a big picture-re koncentráljon, ahogy Napóleon tette Austerlitznél, vagy ahogy Fidel tette a Disznó-öbölben. Sok kortársától eltérően a Defcon nem szánalmas mikromenedzsment-tanfolyammal, hanem igazi stratégához méltó feladattal állt elő. Addig kell atomrakétázni a Földet, amíg mindenki meg nem döglik. Ahogy a vészjósló cím mondja: everybody dies.

A Defconban tehát nem szükséges eltévedt szanitéceket terelgetni vagy a sárba ragadt tankokat kiszabadítani. A játékos a neki kijelölt, legalább földrész méretű földrajzi egységet védi, és végül onnan indít elsöprő erejű nukleáris támadást egy vagy több hasonló kiterjedésű geopolitikai képződmény ellen. A játék szakaszokban zajlik: az elején az egységeket kell elhelyezni - van köztük radarállomás, légibázis, rakétasiló és tengeri flotta - a vége felé meg elég hátradőlni, és további tennivaló híján figyelni, ahogy a nukleáris töltettel felszerelt rakéták becsapódnak Leningrádba, New Yorkba és Santiagóba (a világtérkép állítólag az 1983-as állapotokat tükrözi, bár a Defconban a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia már darabokban, a németek viszont még nem egyesültek).

Pánikgomb a háború közepén

A fene tudja, pontosan mennyi idő alatt ér egy szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta Moszkvából Tokióba, de a Defcon ebből a szempontból meglehetősen élethűnek tűnik. Egy-egy földrész vagy multiplayerben akár az egész bolygó elpusztítása eltart akár hat órán át, ami különösen a játék hang nélküli, ablakban futó "Office" módjában hasznos: bemegy az ember jól megérdemelt munkahelyére, kényelmesen megreggelizik, aztán indít egy jó kis páros meccset Terézzel a könyvelésről, és mire a Defconnak vége, már lehet is hazamenni. Ha közben felbukkan a főnök, a dolgozó megnyomja a pánikgombot, és a világégés alól felbukkan az Excel-tábla, mintha mi sem történt volna.

Akinek drága az ideje, akár 10-20-szoros sebességre is gyorsíthatja a játékidőt, így percek alatt eldől minden. Mivel viszont a lehetséges akciók - silók, radarok telepítése, flotta bevetése - csak bizonyos idő elteltével végezhetők el, a Defcon kicsit hasonlít a körökre osztott stratégiákra, különösen az a része, amikor az ember behúzott nyakkal várja, eltalálja-e egy interkontinentális csomag, és kinyír-e másfél millió embert Sao Paolóban, vagy megbirkózik vele a légvédelem.

A stabil gyökerek, az intuitív megoldások és a nagyvonalúan félretett részletek ellenére nem igazán jó stratégia a Defcon. A különböző játékmódok (negyedórás snellparti, dupla egységes BigWorld mód, diplomáciai játszma) ugyanazt a témát variálják, a mesterséges intelligencia kiismerhető, és a multiplayer mód sem változtatja meg úgy a játékmenetet, ahogy mondjuk a sima Quake-et a CTF. A telepített egységek a mozgó alkatrészek ellenére jórészt statikusak, végig ott maradnak, ahová az elején ültették őket, legfeljebb a funkciójuk változik: a rakétakilövőből egy kattintással légvédelmi egységet lehet gyártani, a légibázisról vadászgép és bombázó is indulhat, a tengeri flottába hadihajót, repülőgép-anyahajót és tengeralattjárót is lehet küldeni. Végigjátszható, sztorival ellátott küldetés viszont nincs, így aki a tutorialt végigjátszotta, nagyjából végigjátszotta az egészet.

Lenyűgöző viszont a látvány és a hang: a fekete háttér előtt mozgó egységek, az elnagyolt, mégis látványos világtérkép, a rakéták röppályája valódi hadműveleti irányítóközpontot idéz, a hangok pedig bármelyik hollywoodi világvége-remake-ben megállnák a helyüket - a baljós végkifejletet különösen meggyőzően vetíti előre egy időről időre felsíró, keserves női hang. Mintha tudná, hogy a végén úgyis megdöglik mindenki.