További Szoftver cikkek
„Francba, az ideális íven jön”. A szürkén csillogó Aston Martin kétszázharminccal becsapódik a hetvennel közelítő kamionba, háromszáz kilométer per órás ölelkezés. A kamion keresztbefordul az úton, és oldalára dől, pont az autóm motorháztetejére csapódik. Az ütközéstől 160-ra lassultam, úgy tolom magam előtt ezt a roncsot, ráadásul most még rám is akar esni. Benyomok egy kis nitrót, ne pattogjon már a szélvédő előtt a nyolctonnás dög, az újabb ütközéstől leír egy piruettet a kamion, aztán balra el. Mehetünk tovább.
Tanulság
Közben vagy hárman megelőztek, egy életre megtanultam, hogy frontálisan ütközni kockázatos. Az egyenesben tövig nyomom a gázt, a kanyarokba kézifékkel fordulok be, közben úgy megyek át az oszlopokon, mintha csak a tenyeremet húznám végig a hosszúra nőtt harmatos fűszálakon.
Feltöltődött a nitró, kövér gáz, ki a kanyarból, már az első helyért megy a verseny. Beérem az Alfa Romeót, összeér a két autó oldala, jobbra előttünk egy családi kombi jön a szemközti sávban. Itt az alkalom, elkezdem a kocavezető felé tolni az ellenfelet, mindjárt becsapódás, de az utolsó előtti pillanatban az alfás jobbra rántja a kormányt, és elkerüli az ütközést. Milliméterekre húztunk el a kombitól.
Cseperegni kezd az eső, de van rosszabb is: meglátott egy rendőr. Szól a haverjainak, pillanatokon belül hárman vannak a nyomunkban, miközben kétszázzal kerülgetjük az autókat. A kormány ki akarja tépni magát a kezemből, lenézek a műholdas helymeghatározó kijelzőjére, háromszáz méterre előttünk egy cukrászdát jelez. Kihúzódók az út bal szélére, a kanyar után ráfordulok a jelzett épületre, és becélzom az állványokra erősített óriási műanyag reklámfánkot. A rendőr és az alfás mögöttem, nitró be, a gerendák kettétörnek, a fánk az út közepére zuhan, az üldözők meg belerohannak.
Kényelmesen átgurulok a célvonalon, felmarkolom a tízezer dollárt, aztán elindulok a garázsba. Majd bütykölöm egy kicsit a verdát, a frontális ütközéstől lekopott a fényezés, meg kell egy nagyobb nitró is, egy húszliteres tartály.
Nem csillog már úgy
Pont egy évvel ezelőtt jelent meg a Need for Speed Most Wanted, a kevés játékok egyike, amelyikre nyugodt szívvel adtam 5 pontot. A száguldás korábban még sosem volt olyan élethű, a tökéletes grafika fantasztikus zenével párosult, a szoftverről beugró jelzőkből egy burjánzó, giccses csokrot lehetne összeállítani.
A Need for Speed Carbon ennek a játéknak a folytatása, pontosabban a Most Wanted és az Underground szerelemgyereke, amennyiben korszerű a kinézete, és éjszaka játszódik. Mondjuk az első állítás csak nagyjából igaz.
A Carbon valószínűleg ugyanazt a grafikai motort használja, mint legendás elődje, egy év elteltével azonban már tompább a csillogás. Meg persze este nem is lehet olyan látványorgiát rendezni, mint például amikor a Most Wantedban a lemenő nap mályvaszínűre festette az aszfaltot, a repedések viszont az elbújó árnyékok miatt sötétek maradtak.
A játékstílus sem nagyon változott, főleg annyi a különbség, hogy éjszaka van. Éjszaka versenyezni meg szar dolog, azt élőben is tudom csinálni, különösebb kockázat nélkül. Persze, tudom, a két Undergroundot sokan pont emiatt imádták, én viszont jobban szeretek nappal száguldozni. Azt ugyanis a valóságban sokkal nehezebb egy belvárosban összehozni.
Haverok
Újítás, hogy megjelentek a segítők, a barátok, ezeket viszont elég könnyű megutálni. Szerepük nagyjából abból áll, hogy verseny közben a rádión keresztül bíztatnak, autójukkal meg segítenek: előttünk haladva megmutatják a levágásokat, máskor az ideális ívet, néha pedig belezúznak a mezőnybe. Az első két opció viszont inkább idegesítő, mint hasznos.
Óriási tempónál ugyanis nem túl szerencsés, ha a társunk az utolsó pillanatban félrerántja a kormányt, és behúz a sikátorba. Hogy ő épp mutatja az utat. Kösz. Ilyenkor egy századmásodpercnyi kihagyás is elég a balesethez, ha nem reagálunk centimétereken belül (kétszáz kilométeres tempónál nem reagálunk), akkor megfelezzük a versenypályát meg a sikátort, és biztos, hogy a kettőt elválasztó háztömbnek ütközünk. Az ideális ívvel sem megyünk sokra, ilyenkor elvileg még gyorsabban is haladhatunk, mert az előttünk száguldozó segítő szívja magához az autónkat, de a hétvégi vezetők kerülgetése közben senki se fog arra figyelni, hogy méterre pontosan kövessen valakit. Arról nem is beszélve, hogy segítőnk időnként minden különösebb ok nélkül belassít, miközben épp mögötte próbálunk manőverezni, ami garantált ütközés, így jó esély van rá, hogy ötből háromszor a barát miatt veszítjük el a versenyt. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire bosszantó tud lenni.
Marad a mezőny lerombolása, ez viszont tényleg jópofa: ha első helyre érünk, a mögöttünk loholó társunk fogja magát, keresztbe állítja az autót, és felbukik benne az összes ellenfél. Ilyenkor szerezhetünk pár másodperces előnyt. Ezzel együtt elhúzhatna a barát, annál ugyanis nincs frusztrálóbb, mint amikor ideálisív-mutató üzemmódba vált, és teljesen mindegy, hogy milyen jól vezetünk, mennyire tapossuk a gázt, mekkora a nitrós tartályunk, pillanatok alatt megelőz minket, mert a nullások meg egyesek miatt muszáj neki.
Kiskirályok
Na jó, van még ennél is irritálóbb. Amikor kihívjuk versenyre a helyi kiskirályokat, és futam közben hibát vétünk, megjelenik az ellenfélről egy kép a bal felső sarokban, amint épp vezet, és pofátlanul röhög rajtunk. Jó lenne tudni, hogy a játék megjelenése óta hány monitor sarkát zúzták be, jegyezte meg egy kolléga, és igaza volt.
A Carbonban a város több kerületre van osztva. Ha a helyi kiskirály legyőzése után valamelyik körzet az ellenőrzésünk alá kerül, mehetünk szomszédolni. Közben viszont időnként újra betámadnak a már meghódított területeken, ha ezeket nem akarjuk elveszíteni, akkor mehetünk vissza újra lejátszani a már megnyert háborúkat.
Mondjuk az első kerületbe visszatérni kész felüdülés, itt ugyanis csak elvétve akadunk rendőrökre. Ahogy haladunk előre a ranglétrán, úgy lesznek egyre agresszívebbek a zsaruk, a legkisebb kihágásért is olyan erővel csapnak vissza, amilyenre az előző részben nem volt példa. Egy sima gyorshajtásra is kiküldenek két-három tucat üldözőautót, százméterenként barikádokat állítanak, ide szöges láncot is tesznek, ami garantáltan kidurrantja a gumit. Ezt onnan lehet észrevenni, hogy szikrát hány a kerék, és nem gyorsul száz fölé a jármű. A Carbonban reális esély van arra, hogy egy-egy száguldozás után bevisznek a rendőrök, még szerencse, hogy elég könnyen lefizethetők. Nyerek a futamon 15 ezret, kifizetek 1500-at a zsaruknak, és már jöhet is a következő futam.
A zene továbbra is a program egyik legnagyobb erőssége, és autókból is elég jó a választék, ráadásul kapásból olyan járgányokkal kezdünk, mint például az Alfa Romeo Brera. Három csoportból meríthetünk, vannak a japán sportautók, itt találjuk a Subaru Imprezát, vagy a Toyota Suprát. Vannak az amerikai kocsik, amik nagyok is, erősek is, viszont csúszkálnak az úton (de lehet velük driftelni), Dodge és Chevy minden mennyiségben. A harmadik kategória az „egzotikus” autóké, ami azért vicces, mert ezek az európai járgányok. Ha valaki Aston Martinra pályázik, ezt válassza.
Én viszont inkább megvárom a hajnalt, és majd akkor ülök autóba.
Need for Speed Carbon
Új pályák, néhány új funkció, éjszakai verseny: nagyjából ennyivel tud többet a Carbon a Most Wantednál. Aki már beleunt az előző részbe, mindenképpen próbálja ki. A második legjobb autóversenyzős program