Annyi GTA-klón készült már, hogy azt hittem, vége a műfajnak. Az első részeknél még bizsergető volt minden perc, hogy szabadon vezethettünk, gázolhattunk a városban, izgalmas versenyzések, izzasztó küldetések. Aztán készült számtalan hivatalos folytatás, majd jött a Maffia, a Keresztapa, a Bully, meg még vagy egy tucat hasonszőrű játék, és a végén már ütni tudtam volna, ha valaki szóba hozta a stílust. Komoly veszélybe került a Microsoft játékainak hazai forgalmazója is, amikor felajánlotta tesztelésre a Crackdownt. Olyan, mint a GTA, mondta, és csak a magyar szinkron megemlítése enyhítette a helyzetet.

Könnyű halál

A játék története szerint rövidesen anarchia köszönt ránk, ennek örömére egyesül a világ rendőrsége, hogy ellencsapást mérjen. Létrejön a kommandósok új generációja, ezek vagyunk mink, génmanipuláltak, tele extraképességekkel meg pajzsokkal, nincs esélyük a gonoszoknak. A feladat a szokásos: eliminálni az ellent, versenyezni, erősödni, de ezt már a magyarul beszélő narrátortól tudjuk meg. A szinkron egész jól sikerült, nincs a szokásos mesterkéltség, a magyar színészek kezdenek ráérezni arra, hogy hogyan kell ZS-kategóriás monológokat hitelesen előadni.

A történet szerint először az alvezéreket kell kiiktatni, aztán a hét főnököt. Lehet fordítva is, de eleinte még értelmetlen lenne a vezérek ellen harcolni, nem lenne esélyünk. A kisebb szemétládák kinyírása után viszont egyre erősebbek leszünk (minden halott gonosz közelebb viszi a főszereplőt a megerősödéshez), hogy végül százakat végezzünk ki egyetlen akcióban, egyedül.

Ez azért nem lesz olyan nehéz. A főszereplő eleve két-három méter magasra tud ugrani, úgy fut, mint egy versenyló, és legalább hat gránátnak kell egymás után robbannia ahhoz, hogy elpusztuljon. Valójában el sem pusztul, mert „hála a klónozásnak, a reinkarnáció valóra vált”, szóval halálunk után már készül is az újabb másolat.

És ez csak a kezdet. Ahogy erősödünk, úgy leszünk egyre többre képesek, és ez a játék legnagyobb erőssége, ahogy képes az Xbox előtt görnyedő szerencsétlennel elhitetni, hogy szuperhős. Odaállok a házfal alá, aztán rohanni kezdek, legyorsulom az autókat. Nekifutásból ugrok 10 métert, fel a parkolóház második emeletére. Lőni kezdenek, dühömben belerúgok a mellettem álló autóba, az repül vagy harminc métert, és elsöpri az ellenfeleket. Előkapok a gépfegyvert, tüzelni kezdek, kapásból leszedek hat szerencsétlent, de a maradék egyre közelebb kerül, már mit sem ér a golyó. Közelharcba kezdek, de nem tart sokáig: egyetlen ütéssel kettőt küldök a temetőbe, és így tovább, míg el nem fogynak.

Könnyű élet

A verekedés egyszerű, a célzás nemkülönben. Kontrollerrel persze sokkal nehezebb megtalálni az ellenfelet, mint egérrel, de van egy gomb, ami a célzást segíti, ha ezt megnyomjuk, senki sem menekül a célkereszt elől.

Lehet vezetni is, ami tele van szerencsés túlzásokkal, akárcsak a harcok. Az autó százméteres zuhanás után is halad tovább, lépcsőkre fel, lépcsőkre le, nem akadály, csak arra kell vigyázni, hogy száguldozás közben minél kevesebb civilt üssünk el. Még figyelmeztet is a program, először csak annyit mond, hogy nem kéne családanyákat elgyúrni, aztán megfenyeget, hogy indokolt esetben az ügynökök is levadászhatók, míg végül kiderült: a sorozatos gázolások hátráltatják a karakter fejlődését. Talán ez a legfontosabb érv, amikor ez kiderült, elkezdtem kikerülni a gyalogosokat.

A küldetések elég izgalmasak, bár a történet vége felé már kevés változatosságot nyújtanak. A grafika ötletes, a figurák rajzokra emlékeztetnek, ami feldobja a játékot, mintha egy megelevenedett képregénybe cseppennénk. A hangok nem feltűnőek, de a használható magyar szinkron miatt jobbak az átlagosnál. Tíz-tizenöt óra játékra mindenképp jó a Crackdown, főleg azoknak, akiknek nincsen önbizalmuk: egy pörgősebb küldetés után ők is szuperhősnek hiszik majd magukat, csak aztán ne próbálják a való életben fejjel megállítani az autókat. Mert ez valódi kockázat: a játék után egyedül ácsorogtam az újpesti szerkesztőség negyedik emeleti teraszán. Lenéztem a forgalomra, aztán a szemközti háztetőre. Nehezen tudtam megállni, hogy ne kockáztassam meg a harminc méteres halálugrást.

Még mondják, hogy nem károsak az akciójátékok.