Véletlenül került hozzánk a Mario Party 8 és először nem értettük, hogy mi ez. Húsz percen át nyomkodtuk, nem jutottunk semmire, aztán félredobtuk a sarokba, és inkább elkezdtük tesztelni a Mortal Kombatot, hiszen ezért kértük kölcsön a konzolt a forgalmazótól. Egy óvatlan pillanatban azonban észrevettem, hogy a Nintendo a Mariós játékot három éves kortól ajánlja, és mivel éppen van egy ilyen korú lányom, hazavittem a konzolt kipróbálni.

Könnyű felkelteni a kislányok érdeklődését, hiszen királylánnyal meg manókkal bármit el lehet nekik adni, és ezt nyilván nagyon jól tudják a Nintendónál is, hiszen a főhős vízvezetékszerelő mellett meselényeket szerepeltető Mario játékok sikere több mint huszonöt éve töretlen. De vajon egy kisgyermek tudja-e kezelni a világ legnépszerűbb konzolját és élvezni a játékot?

Nem tudom, hogy Japánban mekkorák a hároméves gyerekek, lányom alig bírta megmarkolni a Wii irányítóját. Bár elég jól kezeli a kütyüket, és játszottunk már közösen számítógépes játékot (Windows Vista, Purble Place), a konzol egyáltalán nem érdekelte. Nagy nehezen sikerült a kezébe nyomni az irányítót, és egy-két percig jól elszórakozott azzal, hogy a királylány által vezetett repülő autót belecsapkodta a sziklába, negyed óra elteltével már ez sem érdekelte, és inkább nézte, ahogy helyette hadonászok. Végül pedig már nem is nézte, egyszerűen otthagyott, így nem maradt más: nekem kellett végigjátszanom a Mario Party 8-at.

Viszonylag egyszerű a magyarázat arra, hogy a Mario Party 8 és maga a konzol miért nem való a hároméveseknek. Egyrészt túl bonyolult a konzol használata. Egy felnőtt számára egyértelmű, hogy teniszben az irányító elfordításával lehet csavarva visszaütni a labdát, a legtöbb kisgyermek azonban még nem ismeri az ehhez hasonló trükkös mozdulatokat. A Mario Party 8-ban ráadásul angol nyelvű feliratok közlik, hogy mikor mi történik, miközben egy kretén figura hohózik meg háházik összevissza. Még szerencse, hogy nem japánul vannak a feliratok, így a szülő megérthet valamit a játékból.

A Mario Party 8 több kisebb játékból áll. A fő szál egy konzolra átültetett társasjáték, azaz virtuális kockákkal kell dobni, így lehet lépésenként előre haladni a táblán. Menet közben speciális tulajdonságot adó cukorkákat kell összeszedni, no meg pénzt, amit a végén csillagra lehet váltani. Az nyer, aki hamarabb megszerzi a csillagot.

Összesen hét pályát tartogat a program. Az első kettő nem túl izgalmas, a harmadik szellemkastélyos tűrhető, az ötödik hoteles és a hatodik űrbéli pálya pedig egész izgalmas, de a számítógép által irányított ellenfelet elég könnyű legyőzni. A Peach nevű királylánnyal rendre porba aláztam az ellenfelet, és csak egyetlen pályán vesztettem többször is, csakhogy a számítógép egyértelműen csalt: Mariónak mindig előnyös számok jöttek ki a kockán. Ettől persze nem lett nehezebb a játék, csak hosszabb ideig tartott a küzdelem. Gondolom a fejlesztők nem akarták kemény feladványokkal szívatni a kisgyermekeket, nehogy idegességükben belevágják a kontrollert a tévé képernyőjébe.

Maga a társasjáték nem igazán használja ki a Wii mozgásérzékelős irányítóját, mert csak csuklóból kell hadonászni a virtuális kockák pörgetésekor, de nagyon jó ötlet volt a fejlesztőktől az úgynevezett minijátékok beépítése. A tábla bizonyos mezőire lépve különféle egyszerű ügyességi játékokban kell megmérkőzni a számítógéppel, ide tartozik a cikk elején említett repülőautós játék is, amely alig néhány percre tudta lekötni a lányom figyelmét. Én ezekkel egész jól elszórakoztam, de sajnos ritkán léptem ilyen mezőre.

Végül az utolsó pályán varázspálcámmal szétlőttem a Bowser nevű főgonoszt, unottan kikapcsoltam a tévét, és mentem a család után a játszóra, ami sokkal izgalmasabb.