Tankcsapda, Döglégy, Kék Halál

A magyar foci szar, a magyar konyha zsíros, de ami a háborús stratégiai játékokat illeti, igenis ott vagyunk a világ élvonalában. Most vagy soha, lehet mire büszkének lenni újra. A héten hozta ki a military vonalra szakosodott német CDV legújabb, magyar fejlesztésű világháborús RTS-ét, a Codename: Panzers második részét, és mi, akik utoljára a Red Alertben élvezkedtünk azon, hogy az x billentyű ütemes nyomogatása révén tankkal tiporjuk laposra a kósza gyalogságot, most egy kis időre újra odagondoltuk magunkat a csatatérre. Egészen a kék halálig.

Nem forradalom: háború

A Panzers már első ránézésre is megbízhatóan hoz minden háborús rekvizitumot, a füstöt, a robbanást és főleg a páncélos tematikában kötelező lánctalpnyikorgást. Az afrikai hadszíntéren realisztikusabban száll a homok, mint a szigeti budisoron a por, és ha a számítástechnika képes lenne végre szagot is reprodukálni, a tesztmunkaállomás környékén most gázolaj-, lőpor- és teveszarszag terjengene, nem csak izzadságfelhő.

Forradalminak nem forradalmi a Panzers: a fejlesztő Stormregion saját gyártmányú 3d-s motorja, a Gepard kiszolgálta már az előző részt is (Codename: Panzers. Phase One), és bár csiszoltak rajta azóta, tükröződő vízfelületet például csak későbbre ígérnek. A stratégiákon viszont épeszű játékos csak módjával kéri számon a grafikát, sokkal fontosabb a játékmenet, a szaksajtó által mantraként emlegetett élvezeti érték meg az újrajátszhatóság, és ebben élen jár a Panzers. Csak ez a sztori ne lenne.

Legyen Ön is "vakbuzgó fasiszta"!

Valamiért úgy alakult, hogy háttértörténet nélkül nem játék a játék: még az olyan hardkór öldöklésekhez, mint a Quake vagy a Doom is rittyent a kiadó valami sztorit - talán hogy jobban lehessen mesélni másnap, talán hogy a narratíva indokolja valamennyire az eszement gyilkolászást. A Panzers készítői egyenesen Hollywoodig szaladtak a forgatókönyvért, ami egyedülálló módon a második világháború alatt játszódik, először a tengelyhatalmak, aztán a szövetségesek, majd a jugoszláv partizánok szemszögéből.

A kézikönyvből és a bevezető animációkból kikerekedő történetet a főszereplők, az úgynevezett hősök elevenítik meg. Az első részben például, ahol Észak-Afrikában küzdünk 1940-től 1943-ig, a legszórakoztatóbb dolog Dario DeAngelisszel azonosulnunk, akit a tengerentúli dramaturgok vakbuzgó fasisztaként mutatnak be (Dario Visconte Gaetano DeAngelis másodszülött fia, aki 1913. január 7-én született a család toscanai birtokán, ha valakit érdekelnek az apró részletek). Rosszabb választás Dario bátyja, a tépelődő, meghasonlott Sergio: "Talán segítek maguknak elbánni a németekkel. De Itáliát és érdekeit sosem árulom el" - mondja vészjósló hangon még az elején, de hogy segít-e végül, azt nem áruljuk el - mint ahogy azt sem, milyen szerepet játszik bajtársa, a "korát meghazudtolóan felelősségteljes" Hans von Gröbel.

Ha rendes sztorira tetszenek vágyni, tessenek inkább elolvasni a Háború és békét, mert a Panzers forgatókönyve teli van erőltetett, csinált humorral (győzelem esetén brit rohamsisakban tálalt spagetti, élcelődnek a nácik, höhöhö) és idióta párbeszédekkel:

- Remélem, az angyalok hazavezetik - így a patetikus hős.

- Én inkább a Stukákban hiszek - így a zord pragmatikus.

A legértékesebb gyöngyszem desifrírozásával meg sem próbálkozunk, inkább az olvasóra bízzuk: "Ha ránk találnak, rosszabbul járunk, mint egy közönséges moszkitócsípés."

"Mamma mia, ez kemény volt" - mondta Stohl András

Amennyit a nyilván angolból visszafordított sztori elvesz a játékból, annyit ad hozzá a parádés szinkronszereposztás: a robotmozgásúra, kígyószeműre animált szereplők többek között Ganxsta Zolee, Németh Kristóf, Revicky Gábor és Stohl András hangján szólalnak meg, nem is beszélve kedvencünkről, Kristóf Tiborról, aki Darth Vader első magyar hangjaként írta be magát a filmtörténetbe - őt csak később váltotta a szerepben a szinkronhangok szinkronhangja, a felejthetetlen Kránitz Lajos.

Vicces egybeesésekhez vezet, hogy mivel egy stratégiai játékban számos a szcenárió és még több a szereplő, egy-egy celebrity több hangot is vállal: így eshet meg, hogy például Döglégy egyszerre - bár nem egy időben - alakítja Sergio DeAngelist, majd partizánt, amerikai katonát és földművest, Kristóf Tibor pedig Alekszandr Jefremovics Vlagyimirov orosz tábornok mellett könnyedén hozza Musztafa, Bozzi, Tito, a jugoszláv bányász, a német pilóta és a brit katona orgánumát.

Kék halál a sivatagban

A Panzers rövid kóstolgatás után olyan kérlelhetetlenül produkálta a kék halál néven ismeretes windowsos jelenséget, mintha a játékban külön fícsör lenne az összeomlás: épp a gyakorlásra szolgáló erdei tanösvényen igyekeztünk légi csapást mérni a rossz (más történelemfelfogás szerint jó) szövetségesekre, amikor úgy lefagytunk, hogy többszörös safe mode-os újraindítás segített csak. A kék halál azóta nem jelentkezett újra.

A Panzers a kézikönyv szerint elmegy 1 gigás processzorral, 256 mega memóriával és 64 megás videokártyával, de ezt felejtsük el: a tesztgépünkbe dugott 2600-as Sempron, az 512 megányi RAM és a GeForce 6600 GT kártya alapbeállítású grafikával is folyamatosan szaggatott, azt pedig minden játékos tudja, hogy egy életre-halálra vívott tankcsata közepén tíz másodperc kihagyás olyan, mint amikor valaki a Quake-ben lövésre emeli a railt, azután inkább mégis elmegy ebédelni. A Panzers különösen a felelőtlen kattintgatást bosszulta meg ideiglenes lefagyásokkal, de rossz pillanataiban az átvezető intrók hangja is meg-megakadt - megbocsátunk mindent, veszünk egy duálprocesszoros állatot vízhűtéssel, és megfordítjuk a világtörténelmet: megnyerjük a szövetségeseknek a háborút.