Star Wars – darabokban

Ugyan ki volt az az idióta, akinek eszébe jutott, hogy számítógépes játékot készítsen a Lego Star Wars figuráiból? Azokból a kis műanyag, fröccsöntött bábukból, meg a hozzá tartozó összeépíthető elemekből! Mert volt valaki felelős pozícióban, aki meghozta ezt a döntést, és a legfurcsább az egészben mégsem az, hogy nem rúgták ki páros lábbal az illetőt, hanem hogy működik ez a szürreális látomás.

Minden Lego

Pedig minden számítás szerint csúfos buktává kellett volna válnia a Star Wars Legónak, hiszen a számítógépes játékoktól épp azt várjuk, hogy valószerűek legyenek, erre jön pár programozó, és lemásolják a valóság játékos másolatát: az építőelemeket. Az ilyesmi kit érdekel?

Az űrhajók Legóból vannak, felületükön látszanak a kis kapcsolódó pontok, a pohár, az ellenség, a fegyver Lego, a lámpa és a pénz a legkisebb Lego alkatrész, az egységnyi kör alakú átlátszó műanyag, de még Yoda is Lego.

Értelmetlen hülyeség.

És mégis jó. A játék indítása, és a rendkívül szánalmas menü leküzdése után furcsa kettős érzés keríti hatalmába a gyanútlan játékost. Megszólal a Star Wars híres dallama, miközben a bevezető animációban építőkockák küzdenek az életükért. Ügyetlenül csoszog a három fődarabból meg egy műanyag hajból összerakott jedi, de ha kell, előkapja a fénykardot és használja az Erőt. A nagy mestert, Yodát irányítjuk, és parancsunkra lézerkarjával széthasítja a szemetest, összetöri a poharakat, lemészárolja az összes jedit meg a hercegnőt, majd egy halk nyikkanás kíséretében leszaltózik a szakadékba. Folyamatos kettősség, gyakorlatilag óriási önirónia az egész, egyetlen óriási poén.

Kevés erő is elég

Ráadásul ehhez a poénhoz sikerült színvonalas körítést keríteni. A grafika egészen jól sikerült, és még gyengébb gépeken is elfut a játék. A teszteléshez használt 2200-as Sempron, Ati Radeon 8500-as videokártya, és fél gigabájt memória bőven elég volt. A fénykard suhanása igazi effektorgiaként jelenik meg a képernyőn, jól néznek ki a csillogó felületek is, pixelekkel pedig csak elvétve találkozunk. Hasonlóan jók a hangok, az ismert dallamok időről-időre felcsendülnek.

Az irányítás kissé nehéz, egy-egy jelenethez általában stabil kameraállás tartozik, a figurákat pedig a billentyűzettel irányítjuk. Előfordul hogy közel mennénk a szereplőkhöz, megnéznénk, hogy merre tovább, de a kamerát kíméletlenül odaszögelték a tér fölé. Azért többnyire tudja az operatőr, hogy mi a dolga.

Sokkal nehezebb a játékos feladata, ugyanis az irányítható karakterek száma folyamatosan nő, és mindegyik feladathoz másikat kell használni. Komoly probléma, amikor bent van a bandában már egy jedi, a hercegnő, R2D2, meg 3CPO, és hirtelenjében fogalmunk sincs, hogy melyiket érdemes irányítanunk. A váltást a karakterek között elég nehéz összehozni, egyfajta misztikus homály fedi a megfelelő billentyűkombinációt, de ha a menüből elérhető drop out majd az F1,F2, I gombokat nyomogatjuk össze-vissza, az általában be szokott válni.

Komolytalan akció

Viszont remek a játék hangulata. Nincs is annál izgalmasabb, mint amikor a Klónok támadásának egyik utolsó nagyjelenete elevenedik meg a monitoron. A háttérben Darth Vader híres indulója, az Imperial March szól, a Lego-Yoda pedig félelmet nem ismerve támad zöld lézerkardjával az ördögi Lego-Dookura, a sziklahasadék mélyén.

Természetesen végigröhögjük az egészet, hiszen ennél abszurdabb jelenettel ritkán találkozunk, de mégis, feláll a szőr a karunkon, és komolyan aggódunk, hogy a vén zöld trugyi apró darabkáira esik. Persze nem kell félni, ha el is hullik Yoda, pillanatokon belül újra megjelenik, ebben a játékban csak az ellenfelet lehet legyőzni.

A programot csak úgy tudjuk élvezni, ha belátjuk, hogy az egész tulajdonképpen egy vicc. Akkor nem zavar a nehéz irányítás, felülemelkedünk a rendkívül igénytelen menün, azon, hogy sokszor azt se tudjuk, mit kell csinálni, merre kell menni. Helyette marad a szórakozás, meg rengeteg röhögés, valamint ismert filmes pillanatok alternatív újraértelmezése. Gyengeelméjűeknek kötelező. Nekünk is tetszett.