Turok elfuserált karakter a képregényhősök között. A papíron először 1954-ben bemutatkozó dinoszauruszvadász kalandjait több szerző és kiadó írta meg és át, nem túl koherensen. Turok – akit néhány képregényben nem is így hívtak – hol dél-amerikai indián volt a középkorban, hol észak-amerikai indián a 18. században, hol pedig gonosz szuperhősökkel harcolt. Így amikor 1997-ben megjelent az első Turok-játék, nem okozott különösebb fennakadást, hogy emberünknek éppen egy kiborggal gyűlt meg a baja. Egyetlen fix pont volt a Turok-sztorikban: a hallgatag indián annyi őshüllőt aprított fel, amennyivel egy bőrdíszmű-nagykereskedés raktárkészletét meg lehetett volna tölteni.

Az 1997-es játék Nintendo 64-en óriási sikert aratott (három hónap alatt 60 millió dolláros bevételt produkált), a Doom-szerű lövöldözős játékok – szaknyelven first person shooterek, fps-ek – között az egyik első olyan program volt, ami kihasználta a 3D-gyorsító videokártyákat. A folytatások aztán egyre gyengébbek lettek: baltával faragott, darabos mozgású dinoszauruszok és idejétmúlt játéktechnikai megoldások gondoskodtak arról, hogy az egykor jól hangzó brand eltűnjön a süllyesztőben – mostanáig.

Józsi, hol vagy?

A 2008 elején pc-n, valamint PlayStation 3 és Xbox 360 konzolokon feltámadó Turoktól senki nem várt nagyon sokat, és ha így nézzük, a játék megfelelt a várakozásoknak: nem túl emlékezetes darab, de helyenként egészen szórakoztató a maga primitív, elavult módján. A főhőst ezúttal Joseph Turoknak hívják és kommandós a távoli jövőben. Egységével éppen a Farkasfalka nevű magánhadsereget próbálják kifüstölni egy nevenincs bolygón, amikor az űrhajójukat találat éri, és lezuhannak. A bolygón aztán hamar rádöbbennek, hogy valaki lakhatóvá tette az égitestet, ráadásul – nehéz röhögés nélkül megállni, miközben ezt írom – egy gyorsított evolúciós programot is ráeresztett a planétára, úgyhogy minden második lépésnél dinoszauruszok riadnak fel a bozótból. És ha felriadnak, általában igyekeznek szegény Turok Józsiban hagyni a fogmintájukat.

A sztori főszála tehát egyszerű, mint a bot: túlélni, felszámolni a Farkasfalkát, elhúzni a bolygóról. Némi bonyodalmat csak az okoz, hogy Turok korábban a Farkasfalka tagja volt, úgyhogy kommandóstársai közül senki nem bízik benne. Ez remek lehetőséget adna a dzsungelháborús filmek kliséinek elsütögetésére, beépített-téglás fordulatokra vagy a Predatorban megvillanó vaskos katonahumorra, de a készítőknek egy erőltetett "Józsi, eddig nem bíztam benned, de most már bízom, mert hatszor megmentetted az életemet" típusú jellemfejlődésnél nem futja többre. Kár, mert sokkal többet ki lehetett volna hozni az elágazásokat egyáltalán nem tartalmazó történetből, és a fejlesztők próbáltak is a filmek felé kacsintgatni néhány – jó értelemben véve – B-kategóriás jelenettel. Turok a kisebb dinoszauruszokkal úgy számol le, hogy túlélőkését az állatok koponyájába vágja, a még kisebbeket egyszerűen lenyakazza, mint egy csirkét, az utolsó jelenetben pedig egy T-Rex leli halálát úgy, hogy azt látva Duke Nukem is elismerően hümmögne. A vér fröcsög, a közönség tapsol – kár, hogy a készítők nem mertek ennél mélyebbre süllyedni a trashben, akár még több, akár dramaturgiai túlzásokkal.

Egyirányú dzsungel

A B-kategóriás klisék játéktechnikai megvalósítása sem tökéletes. A dinoszauruszok ellen a kés sokkal hatékonyabb fegyver, mint bármelyik puska. Csak a megfelelő szögben állva kell egyetlen gombot megnyomni, és már szalad is a penge az őshüllő agyába. Szóval csak a nagyobb dínók lesznek csak igazán ellenfelek, és persze a Farkasfalka tagjai, akik inkább létszámukkal, mint képességeikkel fognak nehézséget okozni. Hiányzik ugyanis a mozgásukból és elhelyezkedésükből minden olyan finesz, amit a műfaj egyik legjobbja, a Halo 3 tudott. Előre leprogramozott események, szkriptek igyekeznek kiváltani az ellenfelek intelligenciáját, ennek köszönhetően egy csata mindig, minden visszatöltésnél nagyjából ugyanúgy zajlik le. Kis színesítést csak a lopakodás ad (íjjal és mesterlövész puskával messziről, késsel pedig közelről tudjuk csendben elintézni a rosszarcúakat), illetve az, hogy jelzőfáklyákkal az ellenfelek közé terelhetjük a kóricáló dinoszauruszokat, akik ekkor teszik a dolgukat.

Játéktechnikai finomságok és szórakoztató trash híján hamar unalomba fúl a dínóvadászat, amin a fegyverarzenál sem segít. A Turok sorozat híres volt ötletes fegyvereiről (a Cerebral Bore nevű agyevő lény például biztosan benne van a játékokhoz kitalált tíz legjobb fegyverben), de most az újító szellem elhagyta a készítőket. Pisztoly, gránát, shotgun, lángszóró, rakétavető – mindet láthattuk már más játékokban, a fegyverek másodlagos tüzelési módja pedig nem dobja fel eléggé a játékmenetet. Ötlettelenség jellemzi a helyi faunát is: a T-Rexet, a raptorokat és a Dilophosaurust már a Jurassic Park is tudta, az óriás szitakötőktől és skorpióktól pedig hadd ne kelljen hátast dobnom. A legjobb ellenfél egy gyíkszerű famászó őshüllő – a készítők próbálkozhattak volna több kitalált állattal, ha már sci-fi környezetbe helyezték a játékot. Ennél is bosszantóbbak a lineáris pályák: a bolygón olyan dzsungel nő, amiben nem lehet eltévedni, Jóska mindig csak egy irányba kommandózhat.

New Kids on Turok

A többjátékos opció valamelyest javít az összképen, bár sok agymunkát nem fektettek a játékmódokba. A mindent vivő kést viszont sikerült jól behozni a deathmatch-ekbe, és kellemes újítás, hogy a multiplayer pályákon is kódorog néhány dinoszaurusz, akik ösztönszerűen (illetve a játékosok jelzőfáklyáit követve) vesznek részt a küzdelemben.

A kivitelezés is felhozhatná négyes alára a Turokot, de a grafika nem nyűgözi le az embert (na ja, az Assassin's Creed óta átértékelődött a szépségről alkotott véleményünk), csak néhány dinoszaurusz modellje emelkedik ki az amúgy konzolos viszonylatban átlagos látványból. A hangokkal már jobb a helyzet, bár valaki megmagyarázhatná nekem, hogy a Velociraptorok miért visítanak minden filmben és játékban úgy, mint egy karóba húzott malac. A kommandósok nagyon jó szinkronhangokat kaptak, többnyire profi film- és sorozatszínészekét. Turokot ugyan egy ismeretlen rekedthangú szólaltatja meg, de társai megformálói között megtaláljuk Timothy Olyphantot és Powers Boothe-ot a Deadwoodból, a baltaarcú Ron Perlmant a negyedik Alien-filmből, William Fichtnert az Armageddonból, és Donnie Wahlberget, aki anno még a New Kids on the Blockban ugrált. Szép teljesítmény, hogy a virtuális kommandósságig vitte.

Mindent összevetve a Turok jobb, mint a széria legutóbbi darabjai, de ezzel még nem mondtam sokat. Olcsó megoldásokkal dolgozik és tobzódik a véres jelenetekben, de a trashben nem merül el eléggé, hardcore fps-nek pedig nem elég komoly. Nem ez lesz az a játék, ami kiköszörüli a Turok néven esett csorbát.