Biztos illene kellő tisztelettel kezelnem a Command & Conquert, de nem megy. Tudom, híres sorozat, az első pár részével magam is jókat játszottam, sőt, a legelső epizód életem egyik meghatározó játéka volt. A Red Alert is tetszett, pont annyi volt benne az új elem, amennyivel egy második részt még el lehet adni. Azóta viszont eltelt 11 év, és nem látom a forradalmat. A harmadik epizód olyan, mint egy pornófilm: sosem utasítanánk vissza, de nem a fordulatos cselekmény vagy a meglepő végkifejlet miatt.

Szomszédok

A Tiberium Wars története szerint a gonosz NOD-testvériség visszaszorult az utolsó háborúban. A jó oldalon harcoló GDI eltunyult a békeidőkben, így az újult erővel támadó NOD eleinte komoly károkat tud okozni a szabad világnak. A mi feladatunk az, hogy ráncba szedjük a rakoncátlan katonákat, és kiderítsük, hogy mi végre ez a hajcihő.

A történeteket átvezető filmek kötik össze. Aki játék közben is átlépi ezeket a részeket, az ugorjon a következő közcímhez, mert most a sztárokat vesézzük ki.

Látszik, hogy a színészeket nemcsak úgy berángatták az utcáról, hanem alaposan összeválogatták őket: az egyik fő karaktert Michael Ironside játssza, az ő számlájára írható a Hegylakó 2, vagy a már címében is önellentmondást megfogalmazó Az utolsó motoros banda 2. De nem szabad megfeledkezni a jövő egyetlen négeréről, Billy Dee Williamsről sem, ő volt az egyedüli színes bőrű szereplője az eredeti Star Wars-sorozatnak, Lando Calrissiant alakította felejthetetlenül. Na, most visszatért, öreg is már, ősz is, de még mindig néger, még mindig egyedül. Bonuszként itt van Jennifer Morrison, ő az a fiatal doktornő a Dr. House-ban, aki folyton majdnem összejön a doktorral.

Szóval parádés szereposztásról van szó, annál kínosabb, hogy gyatrák az átvezető videók. A probléma abból adódik, hogy a felvételeket a játékos szemszögéből készítették, tehát egyenesen nekünk (a kamerának) beszélnek a színészek. Kár, mert hiába nagyon laza Michael Ironside, a magyar közönségnek akkor is Komlós Juci, meg a Kutya úr fog eszébe jutni róla, utoljára ugyanis a Szomszédokban láttunk ilyet. Azt meg már a magyar sorozat első része óta tudjuk, hogy kamerába beszélés közben minden színész rettenetesen tehetségtelen, a gesztusok mesterkéltek, mimikájuk természetellenes, borzasztó az egész, na.

Az utolsó esély

Szerencsére a játékkal már nincsenek ilyen problémák, ott csak a forradalom marad el. A forgatókönyv a szokásos: kapunk több-kevesebb katonát, némi kis haderőt, valamennyi épületet, aztán jöhet a csata. Le lehet ezt írni hosszabban is, de alapvetően erről van szó. Épületek, majd egységek gyártása, a megfelelő összetételű hadsereg kiképzése, aztán totális győzelem. Nem sok újat sikerült kitalálni ebben a műfajban, és a 2007-es Tiberium Wars pár újítástól eltekintve gyakorlatilag ugyanaz, mint az 1995-ös első epizód. Érzésben legalábbis mindenképp.

Persze ez nem baj, mert a sorozat játékaival mindig jó volt játszani, ahogy most is az, csak egy ilyen régóta várt résztől valami forradalmit várnánk. Ehelyett olyan apróságokkal színesíti a játékmenetet a program, hogy nem ad áramot, de meg kell védeni a bázist. Négy bejárat van, ezeket lézerágyúk védik, de nem tudjuk mindet működtetni egyszerre, mert kevés hozzá az erőmű, újat meg nem építhetünk. Ebben a misszióban az a dolgunk, hogy ki-be kapcsolgassuk a lézervetőket, attól függően, hogy épp honnan jön a támadás, mert egyszerre legfeljebb két kaput védhetünk.

Előfordul olyan is, hogy egyetlen kommandóssal kell megvívnunk a teljes csatát, taktikázni viszont ilyenkor sem kell: ugyan milyen stratégiát lehetne követni egyetlen katonával? RákjárásbaN közelíteni az ellenséghez? Nem, menni kell, azt ölni, ahogy Kurt Russel teszi a Katona csodálatos nyitójelenetében (a 45. másodperctől érdemes nézni). Ráadásul még nehéz dolgunk sincs, a legjobb kommandósokat alig fogja a golyó, gond nélkül lelőnek 50-60 ellenséget, felrobbantanak pár tucat épületet, laza menet.

Ölve vagy halva

Az esetek többségében viszont ennyi a dolgunk: építeni elég erőművet, aztán barakkot, fegyvergyárat, kutatóközpontokat, kifejleszteni, majd legyártani mindent, amit lehet, aztán csatába indulni. A legnagyobb sikereket a változatos összetételű hadsereggel tudjuk elérni, mert mindegyik egységnek van gyenge pontja, amit kivéd egy másik. Külön-külön tehát gyengék, együtt viszont erősek, ahogy az már az 1995-ös első részben is volt. A Command & Conquer legújabb epizódja ugyanolyan zúzós, mint a korábbiak, ami nem is baj, hiszen mindig is ez adta a sorozat savát-borsát: nincs is annál jobb, mint amikor 300 kézigránát, 10 mágnessugár, meg számtalan golyó zúdul az ellenségre minden másodpercben.

A játék zenéi nem jelentősek, viszont nem is rosszak, a grafika is elfogadható, de szerintem az első részek sokkal forradalmibbnak számítottak a maguk korában. A mostanában tesztelt magyar fejlesztésű stratégiák azért többet nyújtottak, megfelelő közelítés után azokban részletesebben kidolgozott egységeket kaptunk.