Még egy utolsót - mondják hatodszorra barátaink másfél órával azután, hogy el kellett volna indulniuk. Le kell festeni a kerítést, kint havazik is, meg fagy, nem jó ilyenkor későn útnak indulni, de hát már majdnem elviselhető zenét sikerült játszanunk az előbb, ilyenkor nem szabad abbahagyni.

Ritmusra hadonászni

Jammelünk, három kontroller van hármunk kezében, mindegyik más hangszert irányít. Nekem zongora jut, annyi a dolgom, hogy le-fel mozgassam a kis fehér műanyagot, mintha a billentyűket ütögetném. Amilyen ritmusban hadonászok, abban a ritmusban szólal meg a zongora is, de a hangmagasságot már nem én állítom, a program tudja, minek illik szólnia. A barátainknak egy furulya és egy gitár jutott, előbbi megszólaltatásához a távirányító egyes és kettes gombját kell nyomogatni, mintha csak a lyukakat fognánk le, utóbbihoz meg a kontroller egyik felét ráznunk kell (pengetés), míg a nuncsakunak nevezett másik résszel a húrokat lehet nyújtani.

Elkezdődik a jam, mindannyian zenélni kezdünk, borzasztó, kíméletlen, gyilkos hangorkán támad vissza. Sok gyakorlással jutottunk el idáig, egy órával ezelőtt még sokkal rosszabb volt a helyzet, akkor csak ritmusra ráztuk az irányítót, így mindegyik hangszer egyszerre, különösebb motiváció nélkül szólalt meg. Aztán rájöttünk, hogy a mínusz gomb megnyomására elővarázsolható az egyes játékosokhoz tartozó ütemsor, innentől kezdve már csak annyi volt a dolgunk, hogy akkor mozgassuk az irányítót, amikor a képernyőn felbukkant a karakterünkhöz tartozó hangjegy. Instrumentális kareoke.

Azóta óriásit léptünk előre, már nem egész galaxisok, legfeljebb kisebb naprendszerek ellen lehetne hatékonyan bevetni, amit mi zenélésnek hívunk.

Pontatlan

A következő körben karmesterkedni kell, Bizet Carmenje szól, a barátnőm meg egyre nagyobb amplitúdóval mozgatja a Wii pálcaként szolgáló irányítóját, haja lobog, bal karjával mindjárt leüt. Karaktere szemben áll a képernyővel, nekünk háttal a zenekar, ami a meglepő ritmusváltásokra rendre hátrafordul, és belebámul ijedten a kamerába: még negyedszerre is hangosan röhög a társaság, amikor ledöbbennek a kritikán aluli karmesteri tevékenységen a kis rajzolt karakterek.

A Wii Music egyébként nem sokkal több annál, mint amit öt bekezdésben leírtam: rendkívül szórakoztató módon tudunk borzasztó zenét létrehozni vele. Némi gyakorlással aztán egyre elviselhetőbb a produkció, de az világosan kiderül, hogy a kontroller nem ad tág határokat a finomításnak, gyakran nehéz megérteni, hogy miért halkul el vagy lassul le a zene. Papíron persze van magyarázat, ha magasabban tartjuk a kontrollert, növekszik a hangerő, a ritmus meg akkor lassul, amikor visszafogottabban hadonászunk, de sokszor nincs összefüggés a valódi és a virtuális világ között. Azt mondjuk már régóta tudjuk, hogy bár a Wii távirányítója zseniális, messze nem tökéletes, viszont amíg csak egy golfütés megy félre, nem olyan feltűnő a hiba, mint amikor egy egész kórus kezd el ostobán énekelni. Ha úgy tetszik, a Music világgá kürtöli a Wii pontatlanságait.

Mindenesetre gyakorlásra van elég lehetőség, egy kis olasz mester visz végig minket a különféle hangszereken, aki valójában csak olasz kiejtéssel beszél halandzsanyelven, de jó tanító és vicces karakter. Idővel megtanuljuk a trombita, a furulya, a zongora meg a gitár kezelését, ahogy azt is, hogy nagyjából két-három mozdulattal mindegyiknek az irányítása megoldható, nem kell nagy virtuóznak lenni a megszólaltatáshoz, annál inkább a normális dallam megtalálásához. Persze az is lehet, hogy a baráti körömben mindenki zenei antitalentum, de attól még tény, hogy inkább csak az egyszerűbb dallamokkal sikerült hibátlanul megbirkózni még több óra gyakorlás után is.

Minijátékok

Az előadható dalok listája nem túl hosszú, ráadásul modernebb számok sincsenek köztük, főleg klasszikus zenéből, gyerekdalokból és a hatvanas évek sztárjaiból áll a repertoár. Van itt Beethoven, Bizet, Madonna, Wham, meg a Daydream Believer a The Monkeestól, utóbbinak olyan vicces a videoklipje, hogy bár húsz éve láttam először, még mindig röhögök rajta.

A jammelésen kívül van néhány minijáték is a Musicban. A karmesterest már említettem, máskor meg Guitar Hero-szerű játékot kell játszanunk, ilyenkor azt értékeli a program, hogy hányszor sikerült időben ráznunk a kontrollert. Ebben a játékban két csengő van a kezünkben, mondjuk egy két meg egy piros, ahogy a többi három játékoséban is, összesen tehát nyolc színnel játszunk. A figurák alatti alsó sávban haladnak a dallamot jelölő csengők, nekünk akkor kell megmozgatnunk a kontrollert, ha kék vagy piros csengő halad el alattunk, mindig a megfelelő kezünket kell ráznunk, különben hibapontot kapunk.

A legjobb minijáték viszont már kész hallási vetélkedő: ebben megesik, hogy megszólal egy trombita, és nekünk fel kell ismernünk, hogy melyik két hangból állt össze a hangzat. Vagy játszik egy zenekar, figyelnünk kell a dallamra, és meg kell állapítanunk, hogy melyik zenész játszik hamisan. Sőt, olyan szofisztikált feladatok is vannak, amikor két dallamból kell kiválasztani a megadott hangulathoz ("házit kell írni") jobban illőt, miközben a két zene gyakorlatilag megegyezik, csak néha van egy-két hang különbség.

Érzelmi kötődés

Őszintén szólva meglehetősen elfogult vagyok ezzel a játékkal, hiszen a Wii Music mutatta meg nekem, a világnak, hogy milyen remek kis konzolt hozott össze a Nintendo. Nem most, hanem két éve, amikor a 2006-os E3-on a vállalat legendás mestere, Mijamoto Sigeru frakkban befutott a színpadra, kezében az akkor még ismeretlen fehér kontrollerrel, levezényelt egy zeneművet, aztán kirohant, közben meg az egész világos sokkolta.

Addig mindenki szánalommal nézett a japán cég konzoljára, senki sem tudta, mi rejlik a szlogen mögött (hogy nem a grafikára, hanem a játszhatóságra helyezik a hangsúlyt), abban a pillanatban viszont mindenki megértette, hogy valami igazán ütőset sikerült kitalálni, összehozni. Azóta már eladtak kábé negyvenmillió Wii-t, a konzol majdnem olyan sikeres, mint két konkurense együttvéve, most meg itt a program, aminek a demóverziója annak idején felnyitotta a szemünket, és mégsem adhatok rá jó szívvel öt pontot.

Jól mutatja a világ zavarodottságát, hogy a fontosabb tesztlapok 30-tól 80 százalékig mindent adtak a Musicnak. Érthető, mert hagyományos értelemben vett játéknak valóban kevés, amit kapunk, önfeledt, eszetlen szórakozásnak, vagy kisgyerekeknek viszont kevés mókásabb kód van a piacon. Biztosan nem ez a Nintendo legjobb játéka, de nem sok olyan program akad, amit szilveszter este elővennék, ha otthon maradnék, a Music azonban biztosan ilyen.

Arról nem is beszélve, hogy elkezdtem tisztelni a karmestereket, az Örömóda levezénylése óta ugyanis olyan izomlázam van, hogy Yehudi Menuhin elbújhat mögöttem. Már amennyiben a karmesterségnek köze van a fájdalomhoz.