AMD, az örök második

Jerry Sanders nevéről az emberek többségének jó esetben semmi, rossz esetben egy macska elől futkározó egér rémlik fel. Bill Gates, Andy Groove, Steve Jobs, őket könnyű egy-egy céghez kötni, az AMD alapítóját viszont kevéssé ismerik Magyarországon. Pedig majdnem olyan érdekes figura, mint a felsorolt három együttvéve.

Késelés és színészet

Sanders eredetileg színész szeretett volna lenni, aztán egyetemista korában egy meccsről hazafelé tartva elkapta egy utcai banda, összeverték, eltörték az állkapcsát és a bordáit, egy konzervnyitóval szétvagdosták az arcát, végül belegyömöszölték egy kukába. Felépült, de átszabott arcát látva le kellett mondani a színészi álmairól, így inkább mérnöknek állt. Pár állomás után a Fairchildnál kötött ki, ugyanannál a cégnél, ahol akkoriban az Intel alapítói, Robert Noyce és Gordon Moore is dolgoztak. Sőt, nagyjából ugyanakkor hagyták el a vállalatot, csak Sanders saját útját járva inkább önálló vállalkozásba kezdett. Az alapítók sokáig gondban voltak a névválasztással, a legtöbb ötletet már korábban levédték, így végül a lista 17. helyén szereplő Advanced Micro Devices-t fogadták el. Megszületett az AMD.

Az indításhoz tőkére volt szükség, de kevés támogató akadt: a többség szerint az Intel már megelőzte őket, még egy ilyen társaságot nem képes eltartani a piac. Az AMD születése pillanatától az Intel árnyékában volt kénytelen létezni.

Végül – épp az Intel egyik alapítójának, Robert Noyce-nak köszönhetően – összejött a szükséges másfélmillió dollár, felépíthették a gyárat. Már az első években kiderült, hogy a társaság képtelen egymaga kifejleszteni és időben legyártani a termékeket, így megkezdődött a másolásos hadművelet: az AMD más cégek nyomtatott áramköreit koppintotta, gyorsította, majd gyártotta le. Ezek a csipek megfeleltek a hadsereg elvárásainak is, hiszen többnyire jobb volt a minőségük, mint az eredeti termékeknek, így Sanders többszörös áron adott túl az áramkörökön. Az agresszív terjeszkedésnek hála a társaság két évvel az alapítása után, 1970-ben már 1,3 millió dolláros bevétellel zárta az évet, a termékpaletta és az alkalmazottak száma folyamatosan nőtt, egy évvel később pedig közel négyszeresre emelkedett a bevétel.

Segít az IBM

Sanders imádnivaló vállalatvezetőként vált híressé, ismert mondása szerint az első az alkalmazott, második a termék, és csak ezután következik a profit. Jellemző módon csak legvégső esetben rúgta ki dolgozóit. Amikor rosszabbul ment a cégnek, inkább túlórát rendelt el, hogy előbb elkészüljön a következő termék, amitől az eredmények javulását várták. Dolgozóit folyamatosan motiválta. A hetvenes évek végén bejelentette: ha a vállalatnak sikerült elérnie a kitűzött célokat, a kor álomautóját, egy Chevrolet Corvette-et sorsol ki az alkalmazottak között. Hogy emlékezesse beosztottait a felajánlásra, az autót kiállítatta a cég bejárata előtt. Közben persze magára is költött, amikor meghallotta, hogy a Fairchild igazgatója egy Rolls-Royce-szal jár, vásárolt magának a cég pénzén egy újabb modellt, ugyanattól a gyártól.

Ekkortájt került sor az első komolyabb összetűzésre is, az Intelt ugyanis egyre jobban zavarta, hogy az AMD folyamatosan engedély nélkül másolja a fáradságos munkával kifejlesztett termékeket. Hosszú tárgyalások kezdődtek, végül Sandersnek sikerült kicsikarnia egy licencmegállapodást konkurenséből: ennek értelmében már engedéllyel koppinthatták az Intel 8085-ös processzorát. A jó megállapodásoknak és szerződéseknek hála a társaság 1979-re úgy érte el a százmilliós, 1980-ra pedig 225 millió dolláros éves bevételt, hogy semmi korszakalkotót nem tett le az asztalra.

De az igazi áttörést az IBM-nek köszönheti a cég. Amikor az óriás processzort keresett első személyi számítógépéhez (mely az összes pc ősatyja, ősanyja és egysejtűje), volt egy kikötése: csak olyan terméket vásárol meg, amit több cég is gyárt egyszerre. Az Intelnek volt egy megfelelő processzora, de a kikötés miatt kénytelen volt megosztani a 8086-os és 8088-as processzor licencét az AMD-vel.

Sötét szobában

Az AMD ekkortól alapértelmezettnek vette, hogy bármikor lemásolhatja az Intel termékeit, ami egyre jobban bosszantotta a nagyobbik gyártó vezetőségét. Nem segített a helyzeten az sem, hogy Sanders minden alkalmat megragadott, hogy kifejtse, milyen zseniális szerződést kötött, az Intel pedig mennyire ostoba volt, hogy belement ebbe a számukra előnytelen megállapodásba. A 286-os modellt még minden gond nélkül lemásolták, sőt, jóval nagyobb órajelet értek el, mint az Intel ugyanezzel a típussal. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor az AMD elkezdte gyártani a modellt, akkor az Intel már a 386-osokat árulta. Az Intelnek pedig esze ágában sem volt átadni ennek a modellnek a licencét: semmisnek nyilvánította a korábbi megállapodást, és megtiltotta az AMD-nek, hogy 386-os klónokat készítsen.

A kisebbik gyártó viszont felhatalmazva érezte magát a processzor gyártására, így a kész tervek híján kénytelen volt hozott anyagból dolgozni. Négy év várakozás után Sanders összegyűjtötte a nyilvános dokumentumokat, meg egy csomó mérnököt, bezárta őket egy szobába, és kiadta az utasítást: két év alatt készítsék el az eredeti 386-ossal teljesen kompatibilis processzort. A mérnökök napi 12 órát dolgoztak a sötét szobában, így másfél év alatt elkészültek a tervek, nyolc nappal később pedig legördültek az első AMD 386-os processzorok a gyártósorról. Öt év késésben voltak.

A fejlesztés részletei titkosak maradtak, ahhoz a véletlenek elképesztő összjátékára volt szükség, hogy az Intel tudomást szerezzen a lemásolt 386-os processzor részleteiről. Nem sokkal a tömeggyártás megkezdése előtt az AMD egyik alkalmazottja Kaliforniába érkezett, hogy bemutatót tartson a vállalat vezetősége előtt az új termékről. Pár dokumentumot azonban az austini központban felejtett, ezeket egy futárszolgálat szállította Mike Webb után. A szálloda vendége volt ugyanebben az időpontban egy másik Mike Webb, az Intel egy alkalmazottja. A csomag természetesen célt tévesztett, az Intel pedig ment a bíróságra.

Hosszú jogi procedúra következett, aminek a végén a kaliforniai bíróság kártérítés megfizetésére kötelezte az Intelt a korábbi szerződés megszegése miatt, de az AMD így is csak 1991-ben tudta piacra dobni a 386-ost. A következő bírósági ügyek során pontosították a játékszabályokat: az AMD használhatja az Intel eredeti mikrokódját, de már nem másolhatta le egy az egyben riválisa termékeit.

Az Intel nyomában

A 286-oshoz hasonlóan a 386-os processzort is továbbfejlesztette az AMD, az Intel 33 megahertze helyett egészen 40-ig járatta a szériát. A modell sikeres lett, hiszen olcsóbb volt, mint az Intel processzora, ennek megfelelően kevesebb mint egy év alatt sikerült egymillió darabot eladni a 386-osból, és összesen tízmilliót vásároltak belőle életciklusa során. Ez szép siker volt, még úgy is, hogy az Intel negyvenmilliót értékesített ugyanebből a modellből.

A verseny nem volt kiélezett, az AMD csak az Intel asztaláról leeső morzsákat csipegette, hiszen amikor elkezdtek felfutni a 386-osok eladásai, a nagyobbik gyártó már javában a 486-osokat árulta. Persze az AMD tovább folytatta a másolást, négyéves késéssel ugyan, de előállt saját 486-os klónjával. A számítástechnika ekkorra azonban már széles tömegek szórakozásává vált, a folyamatos lépéshátrány már rövidtávon is erősen visszavethette az eladásokat, ráadásul az Intel megint perelt. Újabb megállapodás született, a 486-os volt az utolsó másolt processzor, a következő generációt már egyedül készítette el az AMD.

„Amikor elkezdtük gyártani a 386-osokat, hat év volt a hátrányunk”, mondta annak idején Drew Dutton, a társaság egyik marketingmenedzsere. „A 486-ossal már csak négyéves késében voltunk, míg a K5-össel két évre olvad a hátrányunk az Intellel szemben” - lelkesedett a szakember.