AMD, az örök második

Nehéz kezdetek

Bár a K5-ös sok szempontból bukásnak számított, ez a társaság egyik legfontosabb processzora, hiszen viszonylagos sikertelensége ellenére is bebizonyította, hogy az AMD egymagában is képes processzort építeni. A K5-ös inkább emlékezetett a Pentium Próra, mint a hagyományos Pentiumokra, belső felépítését tekintve csökkentett utasításkészletű, tehát RISC processzorról volt. Ebben az időszakban azonban már a kétéves késés is soknak számított, ráadásul a processzor lebegőpontos teljesítménye is elmaradt a várttól, így kevesen vásárolták a terméket. Az AMD ennél a szériánál vezette be a „K” előtagot. A betű a kriptonitot jelöli, az egyetlen anyagot, ami képes elpusztítani Supermant. Nem nehéz kitalálni, hogy kit szimbolizál az alsógatyás.

Az AMD a következő években a gyilkos kőzet tökéletesítésén dolgozott, egyre nagyobb sikerrel. Még egy bukást nem engedhetett meg magának a társaság, a K5-ös a tartalékok jelentős részét elvitte, így a K6-ossal biztosra kellett menniük. Épp tíz éve, 1996-ban vásárolták fel az apró, de innovatív megoldásokról híres indiai NexGent, így házon belülre került annak legújabb fejlesztése, az Nx686-os. A NexGennél számos olyan mérnök dolgozott, aki korábban az Intelnél állt alkalmazásban, így közvetve bár, de a társaság legerősebb konkurenciáját segítette, amikor hagyta elmenni értékes dolgozóit. Hogy ezek a mérnökök tudtak valamit, azt bizonyította az Nx686-osra épülő K6-os processzorok piaci sikere. Ez a termék már a szintén 1997-ben megjelent Pentium II-es ellenfele lett: az AMD beérte az Intelt.

Az Nx686-oshoz csak pár ponton nyúltak hozzá az AMD mérnökei, de főleg ezeknek köszönheti piaci sikereit a K6: koprocesszort adtak a maghoz, és kompatibilissé tették a Pentiumos alaplapokkal, így a felhasználók úgy jutottak hozzá Pentium II-es teljesítményhez, hogy nem kellett lecserélniük az alaplapjaikat. Bár ez a sorozat (főleg az 1998-ban megjelent K6-2-nek és az 1999-es K6-3-nak köszönhetően) már közel olyan erős volt, mint közvetlen konkurense, a Pentium II-es, képtelen volt megszerezni az elsőséget. Ugyanakkor olcsó volt, és az első időkben leginkább az jelentette a problémát, hogy az AMD képtelen eleget gyártani a szériából.

A megváltó

Aztán 1999-ben piacra kerültek az első K7-esek, az Athlonok, és valami megváltozott: kiderült, hogy az Intel tényleg legyőzhető. Az Athlonok akkoriban a világ legerősebb x86-os processzorainak számítottak. A csip tervezésében fontos szerep jutott az Alpha mérnökeinek, akik jellemzően képtelenek voltak lassú processzorokat tervezni. Az Athlonok óriási sikert arattak, hiszen olcsón nyújtottak remek teljesítményt. Az architektúra sikerességét mutatja, hogy nem csak az 1999-ben megjelent Pentium III-at, hanem annak 2000-ben érkező utódját, a Pentium 4-et is könnyedén legyőzte a legtöbb teljesítménytesztben az Athlon. Ez a processzor volt az AMD legsikeresebb terméke a közel tíz évvel korábbi 386 DX-40 óta.

A K7-es gyártása kisebb változtatásokkal négy évig kitartott, 2003-ra azonban már érezni lehetett, hogy kezd kifogyni a szusz az architektúrából. A Pentium 4-esek kezdeti gyengesége eltűnni látszott, néhány átalakításnak és az órajel növelésének hála az Intel processzora folyamatosan dolgozta le hátrányát az Athlonnal szemben. A K7-esek utolsó generációja már csak nevében vette fel a harcot konkurense ellen, hiszen amíg egy Athlon XP 2000+ a legtöbb esetben gyorsabb volt, mint egy két gigahertzes Pentium 4-es, az Athlon XP 3200+ processzor teljesítménye már elmaradt a 3,2 gigahertzes Pentiumétól.

Az új remény

Egy pillanattal azelőtt, hogy kifulladt volna az Athlon XP, megjelent az Athlon 64-es, ami bizonyos szempontból végképp eldöntötte a meccset: az új processzorok, a K8-asok ereje hosszú időre bevéste a felhasználók agyába, hogy az AMD gyorsabb processzorokat gyárt, mint az Intel. Az elmúlt három évben a nagyobbik gyártó nem tudott olyan terméket a piacra dobni, ami legyőzte volna az Athlon 64-eseket, ráadásul az AMD nem csak erejével, hanem újításaival is megelőzte vetélytársát.

Ebben a processzorban mutatkozott be a 64 bites utasításkészlet, ami az otthoni számítógépek sebességében nem jelentett komoly előrelépést, a nagyközönségnek azonban jelentős marketingértékkel bírt. Presztízsszempontból pedig óriási volt annak a jelentősége, hogy az Athlon 64-esek elterjedésének hála az Intel kénytelen volt szégyenszemre az AMD 64 bites utasításkészletét lemásolni, pár éves késéssel.

Az AMD sokat köszönhet ennek az architektúrának, hiszen a K8-asra épülő szervercsipek, az Opteronok is egyre nagyobb szeletet hasítanak ki maguknak abból a piacról, amelyiken korábban az Intel, az IBM és a Sun osztozott. Ez utóbbi cég 2003 óta Opteronra épülő számítógépeket is fejleszt és forgalmaz. Az Athlon 64-esekkel érkeztek meg az AMD első kétmagos processzorai, az Athlon 64 X2-k, valamint az új Opteronok is, ezekkel a termékekkel újra megelőzte riválisát a kisebbik processzorgyártó.

A K8-asok sikerének hála a felhasználóknak fel sem tűnik, hogy az AMD processzorai igencsak megdrágultak az utóbbi években. Az Intel a Pentium 4-es és Pentium D sorozattal képtelen felvenni a harcot az Athlonokkal, így agresszív árpolitikát folytatva folyamatosan aláígér a konkurenciának. Az AMD-t viszont kevéssé aggasztja a lépés, hiszen még a stabilan magas árak mellett is elad mindent, amit csak legyárt. A gondot pont ez jelenti, továbbra is kevés üzem áll a cég rendelkezésére, és ezek 150 százalékos leterheltség mellett sem tudják kielégíteni a piaci igényeket.

Sanders nyugdíjban

Jerry Sanders időközben visszavonult, és különféle partikon, a kezében pezsgőspoharat szorongatva nézhette végig, ahogy Héctor Ruiz sikerre vitte az Athlon 64-et. A mexikói születésű igazgató 2000-ben érkezett az AMD-hez, két évvel később pedig a vezérigazgatói tisztséget is átvette Sanderstől.

A társaság biztos alapról vág neki a következő éveknek. Piaci részesedése húsz százalék fölötti, ami bár elmarad a 2001-es 27 százaléktól, az eredmény stabil növekedést mutat. A befektetők is bíznak a társaságban, az elmúlt négy évben három-négyszer olyan jól nőtt az AMD-papírok árfolyama, mint az Intel részvényeié. Bár a cég 15 milliárd dolláros piaci értéke alig hetede az Intelének, a bevételek negyedévről negyedévre erőteljesen nőnek.

A jövőt illetően nagy a titkolózás. A közelmúltban megérkezett az Athlon 64-ek némileg frissített verziója (ezek már támogatják a DDR2-eseket), de ezek nem gyorsabbak a mai modelleknél. Pletykákat már lehet olvasni a rejtélyes K8L-ről, a szériáról viszont csak annyit lehet tudni, hogy lesz. Valamikor. Mindenesetre vége a sétagaloppnak, mert az Intel visszavág: kihátrál a zsákutcából, amibe a Pentium 4-essel mászott bele, és visszatér a gyökerekhez. Az idén megjelenő új inteles processzorgeneráció felépítése leginkább a Pentium II-esekére emlékeztet, az ígéretek szerint ezek gyorsabbak és a fogyasztást tekintve is jobbak lesznek, mint az Athlon 64-esek. Akár igaz, akár nem, már az Intel hasonlítja magát az AMD-hez, és nem fordítva. Az AMD közel négy évtized után kimászott nagyobb társa árnyékából.