A Birodalom születése

Manapság divat szidni az Intelt. A Számítástechnika Elkötelezett Híveinek éves gyűlésén legalább egyszer illik elmondani, hogy a vállalat inkompetens, töketlen, és egyébként is, az AMD sokkal jobb. Egyetlen dologról azonban sokan hajlamosak megfeledkezni: még mindig az Intel a világ legnagyobb processzorgyártója. Piaci részesedése a másfél éve tartó zsugorodás ellenére is megközelíti a nyolcvan százalékot, míg a gyorsabb, és gyakran olcsóbb termékeket gyártó AMD-nek néha komoly nehézséget okoz a húszszázalékos részesedés megtartása is. Valamit tehát mégiscsak nagyon jól csinálnak az Intelnél.

Időérzék

Például jól időzítenek. Bob Noyce és Gordon Moore, az Intel alapítói a megfelelő pillanatban léptek ki a Fairchild Semiconductorból, abból az óriásból, amelynek a világon először sikerült integrált áramköröket készítenie. Nem csak ők hagyták el a hazugságvizsgálót is bevető, paranoiás vállalatvezetőjéről hírhedté vált céget: a később Fairchildren néven ismerté vált csoport alapvetően meghatározta a következő évtizedek számítástechnikai irányvonalát. Köztük volt Jerry Sanders is, az AMD atyja, a két rivalizáló társaság tehát egy tőről fakad.

Moore és Noyce saját céget alapított, de mivel a Moore Noyce márkanevet már használta egy hotellánc, inkább Intelnek (Integrated Eletronics) nevezték el a vállalatot. Frei Tamás mégis valószínűleg a harmadik szereplőre fűzne fel egy, az Intel történetével foglalkozó riportsorozatot: ő ugyanis magyar. Andy Groove (Gróf András Budapesten született, az 56-os forradalom alatt emigrált Amerikába) Moore-ral ellentétben sohasem alkotott törvényt, viszont évtizedekig a társaság meghatározó vezetője volt.

Az Intelt sem sokmilliárdos vállalatként köpte ki magából a korszellem, de tény, hogy Moore és Noyce cége sosem volt garázsvállalkozás: a befektetőknek köszönhetően már a legelején 2,5 millió dollár állt a mérnökök rendelkezésére.

Már gyártanak

Az első mikroprocesszor, a 4004-es 1971-ben készült el. A csip sok tekintetben úttörőnek számított, ez volt a világ első egycsipes mikroprocesszora; a Busicom felkérésére elkészített 4004-es magába foglalta a memóriát és a központi feldolgozóegységet is. A japán cég eredetileg 12 céláramkört kért volna az Inteltől 12 különféle feladatra, a mérnökök viszont azzal érveltek, hogy a 4004-es processzor felér egy tucat céláramkörrel.

Nem is túloztak nagyon: a kilenc hónapnyi megfeszített munkával elkészített mikroprocesszor másodpercenként 50 ezer műveletet volt képes elvégezni. Ez a mai csipek tízmilliárdos értéke mellett eltörpül, akkoriban azonban még elképesztőnek számított, főleg, hogy nem volt még olyan messze az Eniac szuperszámítógép első beüzemelése. Az idén hatvanéves gép nagyjából olyan számolási kapacitással bírt, mint a 4004-es, csak míg a mikroprocesszor alig pár milliméteres volt, az Eniac magassága 2,4 méter, hossza harminc méter volt, és 27 tonnát nyomott.

A 4004-es sokoldalúságát bizonyítja, hogy eredetileg a Busicom számológépének üzemeltetése lett volna a fő profilja, aztán végül ezt pakolták a Pioneer 10 űrszondába is, amelyik elsőként érte el a kisbolygóövezetet. Manapság az eBay-en a csip egyes példányaiért egymillió forintot kérnek.

Kinek kéne több?

Bár a társaság folyamatosan fejlesztgette a termékvonalat, az Intel a nyolcvanas évekig inkább a memóriáról volt ismert. A nagy váltást a 8086-os processzor hozta el 1978-ban. Egészen pontosan nem is a 8086-os, hanem ennek továbbfejlesztett változata, az első IBM PC-ből ismerős 8088-as, 1979-ben. A csip egy megabájtnyi memóriát tudott kezelni, a mérnökök akkoriban azt mondták, hogy ennél többre soha senkinek sem lesz szüksége. Szerencsére azóta már újragondolták ezt a nézetüket, manapság már átlagosnak számít, ha egy számítógépben az ezerszeresét találjuk.

A 8088-as processzor lett az első IBM-kompatibilis számítógép alapja, az ősforrás, de nemcsak az informatikai forradalomé, hanem a konkurenciáé is: az AMD is ennek a csipnek köszönheti, hogy azzá lett, ami. Az IBM akkori szabályzata szerint ugyanis legalább két beszállítónak kellett gyártania ugyanazt a terméket, így az Intel kénytelen volt lincencelni a processzor mikrokódját.

Az AMD ekkor kezdte el a másolásos hadműveletet, eleinte még három-négy év volt a lemaradása (a 8088-ast csak 1983-ban kezdték el gyártani), aztán a különbség egyre csökkent. A kisebbik gyártó dolgát nemcsak az IBM szabálykönyve könnyítette, hanem egy, az Intellel kötött megállapodás is, amelynek értelmében a két gyártó minden további nélkül felhasználhatja a másik fejlesztéseit. Mivel a későbbi évek forgatókönyve rendre az volt, hogy az Intel kitalált valamit, az AMD meg lemásolta, a viszony kezdett egyoldalúvá válni, és a nagyobbik gyártó következő éveit azzal töltötte, hogy levakarja magáról az AMD-t.

Eldől a meccs

Az Intel hamar felismerte, hogy a processzorgyártásban sokkal több pénz és mozgástér van, mint a memóriákéban, és a nyolcvanas évek elején megtörtént a váltás. Ekkortól a társaság az x86-os csipek fejlesztésébe ölte energiái nagy részét. A cég mindennapjait nagymértékben meghatározta Grove ars poeticája: „Csak a paranoiások maradnak életben.” Az elnök kereste a konfrontációt, folyamatosan vitákat generált, ami leginkább folyamatos üvöltözésben nyilvánult meg, szerinte ez szolgálta leginkább a cég érdekeit.

Az 1982-ben bemutatott 286-os processzor már igazi sikertermék volt, világszerte 15 millió számítógépet működtetett, néhány még ma is üzemel. Az Intel legerősebb 286-osa a 12 megahertzes változat volt. Az AMD is kiadta saját verzióját, ők 20 megahertzig jutottak, igaz, évekkel később.

Az 1986-ban megjelent 386-os processzort hivatalosan már nem másolhatta volna le a konkurens, de a pereskedés sem tudta visszatartani az AMD-t, és ötéves lemaradással ugyan, de előállt a saját 386-os csipjével. Ennek ellenére a huszadik század utolsó évtizedének kezdetére eldőlt a meccs: az Intel behozhatatlannak látszó előnyre tett szert, nagyjából negyvenmilliót sikerült értékesítenie a 386-os sorozatból, a konkurensnek be kellett érnie a tízmilliós darabszámmal.

A 386-os már abban a korban jelent meg, amikor természetessé vált, hogy az ember számítógépet vásárol magának otthonra. Másodpercenként tízmillió utasítást tudott végrehajtani, ami óriási előrelépés volt a 8086-oshoz képest. Több verzió is készült belőle, 1986-tól egészen 1994-ig gyártották. Ez a csip volt az Intel első 32 bites processzora, így a 64 bites Pentium 4-esek megjelenéséig alapvetően meghatározta a társaság fejlesztéseit, tehát az egész pc-s világot.

A fekete bárány

Alig három évvel a 386-os bemutatkozása után került piacra az első 486-os, a 25 megahertzes verzió. Az utolsó típust, a 100 megahertzes DX4-et 1994-ben hozták ki, de addigra már mindenki a Pentiumokkal volt elfoglalva. A márkanév 1993-as bevezetése leginkább annak volt köszönhető, hogy a vezetésnek végképp elege lett az AMD-ből, főleg abból, hogy az még a termék nevét is gátlástalanul lenyúlja.

Mivel egy számot (586) nem lehetett levédetni, a márkanév bevezetése mellett döntöttek. Olyat kerestek, amiből kiderül, hogy miről van szó. Biztos akadtak páran, akiknek világos volt, hogy a Pentium első tagja, a pent a görög pentából ('öt') származik, a többség azonban nem ezért, hanem az óriási teljesítményért vásárolta a processzort. Az első verziók persze nemcsak nevükről voltak nevezetesek, hanem arról is, hogy túlságosan melegedtek, könnyen törtek, ráadásul még hibásan is számoltak. Utóbbit a pc-s világ egyik legnagyobb tévedéseként tartják számon - a Windows valamennyi verziója és a telefonos modemek vérlázító füttyögése mellett.

A Pentiumokkal vette kezdetét az új korszak. A konkurensek már nem inteles klónok legyártásával, hanem saját termékek kifejlesztésével próbáltak életben maradni. Az AMD mellett a Cyrix, a Via és a NextGen is versenyzett, változó sikerrel. A Cyrix egy ideig befutónak tűnt, mostanra azonban teljesen eltűnt, még webszájtja sincs. A Via máig fejleszt és gyárt processzorokat, kevés sikerrel. A NextGen meg azután lett igazán sikeres, hogy megszűnt: miután az AMD felvásárolta, a társaság fejlesztéseit felhasználva készítette el első sikeres önálló processzorát, a K6-ost