A Birodalom születése

Növekvő nyomás

Az 1995-ben bemutatkozott Pentium Prót a Pentium utódjának szánták, aztán végül szervercsip lett belőle: túl drága volt, ráadásul csak a 32 bites alkalmazásokban volt előrelépés a Pentiumhoz képest, abból meg akkoriban nem volt sok, hiszen az első, széles körben elterjedt 32 bites operációs rendszer a Windows 95-volt, de az operációs rendszer és főleg az alkalmazások jelentős része még mindig 16 bites kódot használt.

Az utód, az 1997-es Pentium II, illetve annak 1999-ben bemutatott, alig módosított változata nagyobb siker volt, de ennek a terméknek már szűkülő piacon kellett bizonyítania, ráadásul olyan ellenfelek mellett, mint a legalábbis egyenrangú AMD Athlon.

A 2000-ben bevezetett Pentium 4-est arra tervezték, hogy örökre kiüsse a nyeregből a konkurenciát: eredetileg arra számítottak, hogy a sorozat alapjául szolgáló NetBurst architektúra még a tíz gigahertzet is bírni fogja, de a négy gigahertzes órajelet sem sikerült elérni. Az órajel további növelése megoldhatatlannak látszott, így a társaság 2005-ben bemutatta a Pentium D-t, a kétmagos processzort, ami új utakat adott a fejlesztéseknek.

Az Intel árfolyama a dotkomlufi 2000-es kidurranásáig meredeken emelkedett. Tíz évvel ezelőtt hét dollárért lehetett hozzájutni a legnagyobb processzorgyártó egy elhanyagolhatóan apró szeletéhez, 2000 nyarára már hetven dollár fölött mérték a társaság papírjait. Aztán jött a durranás, és 2001 márciusában újra a húszdolláros sávban találta magát az Intel, és azóta is ebben a magasságban kavar.

Rekordok

Harminchat évvel alapítása után nehéz helyzetben van a társaság, bár piaci pozícióit erősen, néha talán túlságosan is erősen őrzi. A konkurencia mindenesetre nem hajlandó lekopni. A jövőt nem lehet megjósolni, de az már biztosra vehető, hogy az AMD még jó ideig töri a borsot az Intel orra alá. A 2003-ban bemutatott Athlon 64 sorozat óriási sikereket ért el, volt olyan hónap az Egyesült Államokban, hogy több AMD processzorral felszerelt gépet adtak el, mint intelest. Tették ezt úgy, hogy a legnagyobb számítógépgyártó, a Dell nem forgalmaz AMD-s gépeket, ami az AMD szerint az Intel tisztességtelen magatartásának, zsarolásainak tudható be. Biztos, ami biztos, az AMD 2005-ben trösztellenes pert indított az Intel ellen, ami még most is folyik.

Mindenesetre az Intelnek még nem kell izgulnia: a legutóbbi volt a cég történetének legjobb működési eredménye, 2005 utolsó negyedévi bevétele hat százalékkal, egy részvényre jutó nyeresége 21 százalékkal volt nagyobb, mint egy évvel korábban, ráadásul több mint kétszázmillió processzort értékesítenek évente. Más szempontból is jó évet zárt a társaság, összbevétele megközelítette a 39 milliárd dollárt, összesen kétmilliárd dollár osztalékot fizettek ki, ami szintér rekordnak számít, ahogy bizonyára szívesen nézegetik majd az évkönyvben a sohasem látott 12,1 milliárd dolláros üzemi eredményt is. A társaság piaci értéke a Nasdaq szerint megközelíti a 130 milliárd dollárt, ami több, mint az egyéves magyar GDP.

Az utód

A cég optimistán nézhet a jövőbe, 2006-ban nyarán bemutatkozott a zsákutcának bizonyult NetBurst architektúra utódja. A hat év óta első igazán új asztali processzor kevesebbet fogyaszt és jóval gyorsabb elődjénél, sőt, lényegesen fürgébb riválisánál, az AMD FX-sorozatnál is. Ezzel a csippel az Intel megszabadult a Pentium márkanévtől is, az újdonságot Core 2 Duo-nak hívják, és a hivatalos szöveg szerint a mobilokba szánt Pentium M és a Pentium 4-es előnyös tulajdonságait ötvözi.

Érdekes adalék ehhez, hogy a Pentium M (illetve annak legújabb, kétmagos változata, a Core Duo) valójában az 1999-ben bemutatott Pentium III-as átdolgozott változata. Mivel az meg az 1997-es Pentium II-es egy leheletnyit javított verziója volt, elmondható, hogy a 2006-ban bemutatkozó újdonság közel tíz évvel korábbi elődjéből merít majd.

Az új korszakba azonban már Paul Otellini vezeti be az Intelt. A 2005 nyarán megválasztott vezérigazgató élhette át azt az örömteli pillanatot is, amikor a bizonyos értelemben örök ellenségnek számító Apple áttért az Intel processzoraira. Ennek nem is annyira gazdasági, inkább presztízsjelentősége van. Otellini új utakat keres a társaságnak, szeretné elérni, hogy az emberek az Intelben ne csak nyomtatott áramköröket, hanem életérzést is lássanak. Áramköri életérzést.

Mindenesetre a vezérigazgató új brandek bevezetésén fáradozik, és azt is szeretné elérni, hogy a számítástechnika végre a kényelemről szóljon. Álmai konfigurációját távirányítóval vezérelhetjük, a képet a nagyfelbontású plazmatévé sugározza, a hang a házimozirendszeren szólal meg.

A december és január problematikája

Szintén fontos fejlesztés, hogy még ebben az évben megkezdik a négymagos processzorok gyártását. Ezek az újdonságok tartják életben az Intelt, és tágabb értelemben az egész iparágat. Craig Barrett, a társaság előző vezérigazgatója tavaly Magyarországon járt, és elmondta, hogy a cég decemberi bevételeinek kilencven százaléka rendre olyan termékekből származik, amelyek az adott év januárjában még piacon sem voltak.

Pawel Gepner, a társaság európai, közel-keleti és afrikai részlegének architektúraspecialistája (nevezzük regionális főépítésznek) meg arról beszélt egyik budapesti előadásán, hogy öt-hat év múlva már százmagos processzorokat gyárt az Intel, sebességük már csak teraflopsban (ezermilliárd lebegőpontos művelet másodpercenként) lesz mérhető.

Moore törvényének engedelmeskedve másfél évente megduplázódik a processzorokban a tranzisztorok száma, ezzel együtt a teljesítmény is. Mivel az Intelnél öt generációval előre dolgoznak, és a húsz év múlva megjelenő processzorok kísérleti példányai már most rendelkezésre állnak, az Intel megnyugtatott mindenkit: 2025-ig biztosan tartható a Moore-törvény. Napjaink egyik legösszetettebb csipjében, a Montecito szerverprocesszorban 1,7 milliárd tranzisztor lapul (a 4004-esben 2300 volt), 2025-re 13 billióra emelkedhet ez a szám, ami tízezerszeres sebességnövekedést is jelenthet a mai csúcsprocesszorokhoz képest.