Luca, Ottilia
-4 °C
3 °C

A szovjet katonák Magyarországon több nőt erőszakoltak meg mint máshol

image from ios (2)
2018.08.03. 18:12
Évtizedekig alig lehetett szóba hozni, de amióta lehet, az áldozatok helyett azóta is mások keretezik. Lehet ideológiamentesen beszélni a nemi erőszakról? Ismerjük a tényeket? Oroszok a magyarok, vagy férfiak agressziója a nők ellen? A CEU nőtörténésze európai összehasonlításban vizsgálja a kérdést; Pető Andreával a háborús nemi erőszak mellett tabukról és mítoszokról, a parazita politikáról és a mai antigender dumákról beszélgettünk.

Hány nőt erőszakoltak meg szovjet katonák Magyarországon?

Százezres nagyságrendben, de pontos számot nem lehet mondani. Sok méltatlan számháború zajlott, pedig nagy a forráshiány. Hogy maradt-e fenn forrás, azon múlik többek között, hogy a nemi erőszak áldozata tesz-e feljelentést a rendőrségen, ott születik-e ebből hivatalos papír, és az megmarad-e. Ha a Vörös Hadsereg katonái megszállnak egy falut, és beterelik a nőket egy pajtába, akkor a polgármester, ha van, tesz-e panaszt. Kérdés, mit lehet tudni a következményekről, lett-e valakinek nemi baja vagy abortusza, és mi történik a megszületett gyerekekkel: vannak, akiket megölnek, másokat elküldenek a távol élő nagymamához, vagy beadják árvaházba. Ezekre nem igazán vannak általánosítható adatok. Én csak reménykedem benne, hogy egyszer beengednek az orosz katonai levéltárba kutatni – az orosz rendszer állami szinten ma is a nagy honvédő háború mitikus értelmezésére épül. A jobb kutatási kapcsolatok mindenkinek jók lennének.

A könyve egyszerre szól a háborús erőszakról és annak utóéletéről: hogy hogyan beszéltek és nem beszéltek róla.

A rendszerváltás előtt nem lehetett a Vörös Hadsereg által a civil lakosság ellen követett atrocitásokról nyilvánosan beszélni. Gondosan összeállított forráskiadást tiltottak be, mert egy forrás említette a szovjet katonák nők ellen elkövetett atrocitásait. A rendszerváltás óta folyamatosan szorul vissza az a diskurzus, hogy a Vörös Hadsereg szabadságot és felszabadítást hozott, és ezzel párhuzamosan jönnek elő a megélt élmények, amiket az emberek el akarnak mondani. Nálunk azonban kialakult egy olyan beszédmód, amelyikben az áldozatok helyett mások mondják el, mi történt. Az emberek azon keresztül határozzák meg az ideológiai helyzetüket és az identitásukat, hogyan beszélnek erről az időszakról

Hogy szoktak mostanában?

Magyarországon ma leginkább etnicista keretben beszélnek a háborús nemi erőszakról, hogy azért követték el az erőszakot, mert „az oroszok ilyenek". Szerintem inkább strukturalista keretben érdemes erről beszélni, mely szerint a militarizmus szerves része, hogy a katonák erőszakolnak. A nemi erőszak háborús fegyver.

A szexuális erőszak lehetősége mindenhol része a férfiuralomnak?

Az, hogy milyen szabályok szerint fér valaki hozzá a másik testéhez, egy folyamatosan változó normarendszer része. Végül is a #metoo mozgalom is ezt képviseli: gondoljuk át a korábban meghúzott határokat, hiszen ez társadalmilag mindig változik. De a nemi erőszak mindig egy stabil határ volt, még ha jogilag nagyon nehezen is bizonyítható és a szégyen és az erőszak intimitása hátráltatja, hogy bírósági szakaszba kerüljön. Kb. a nemi erőszak esetek 5 százaléka jut el a bírósági szakaszba. Van egy nagyon erős tabu körülötte: abban a pillanatban, hogy elmondod, hogy megerőszakoltak, a tested és az intimitásod kikerül egy olyan nyilvános térbe, ahol rögtön egyénivé válik a történet, és kezdődik az áldozathibáztatás, a „minek ment oda?”.

A nemi erőszak szükségszerű velejárója a háborúnak?

A militarizmus a férfiasság legfelsőbb formája, aminek a kiélése a nők testén keresztül történik. Minden katona erőszakolhat, de nem minden katona erőszakol. Nem minden hadsereg ugyanúgy működik. De nem szabad az értelmezést sem nemzeti szintre levinni, hogy „csak az oroszok erőszakoltak”, és nem lehet olyan egyéni szintre sem, hogy csak a „beteg” emberek erőszakoltak – a magyar csapatok által Ukrajnában elkövetett erőszakot rendszeresen magyarázták így, hogy ezek az elkövetők csak bűnözők lehettek.

A magyar katonák megszálló tevékenységéről kialakult egy éles vita Ungváry Krisztián és Krausz Tamás között, elsősorban arról, hogy összevethetők-e a magyarországi szovjet bűnök a magyar hadsereg Ukrajnában elkövetett tetteivel.

A magyar hadseregnek volt egy olyan ellenőrző mechanizmusa, hogy akiket elkaptak, azokat nagy valószínűséggel hadbíróság elé állították. A kérdés, hogy mi az, ami láthatatlan maradt, mert arról, hogy ki hogyan viselkedett egy kis faluban állomásozó egységben, nem nagyon maradt fenn összevethető forrás. Ezért voltak fontosak például Sára Sándor filmjei.

Miért volt Magyarországon több nemi erőszak, mint a környező országokban?

Először is a számok: milliós nagyságrendű szovjet katona vonult át Magyarországon. De a bosszú is fontos motiváció volt. A szovjet politikai tisztek is határozottan képviselték, hogy bosszút kell állni azért, amit a magyarok elkövettek, ezzel tüzelték a katonákat. És ott volt a gazdasági irigység is. De a harcoló katonai egységek is nagyon különbözőek voltak, meg az, hogy a helyi kommunistáknak mekkora volt a súlyuk. A magyar kommunisták nem nagyon törekedtek rá, hogy fellépjenek a civilek védelmében, és mivel a magyar állam összeomlott, a korábbi tisztségviselők érdekérvényesítő képessége is kicsi volt.

A Vörös Hadsereg magatartása egyedi volt ebből a szempontból?

Egyáltalán nem. Az is valami rémület, ahogy az angolok által lehallgatott hadifogoly Wehrmacht-tisztek egymás között arról beszélgettek, hogy milyen természetességgel rendelkeztek a nők teste felett. Bár nagyon tartotta magát az ezt tagadó ún. Wehrmacht-mítosz. A náci törvények szerint a zsidó nővel való kapcsolat fajgyalázásnak minősült, de a Wehrmacht-katonák szintén rengeteg nemi erőszakot követtek el Európában zsidó nők ellen. Én főleg a szövetséges katonák által elkövetett nemi erőszakkal foglalkozom; hogy mit csinálnak a francia katonák a Rajna-vidéken, azt ugyanabból a szempontból kell elemezni, mint a német vagy az orosz katonák tetteit. Ez egy olyan része a II. világháborúnak, ami nem volt megírva, csak nemzeti keretekbe ragadva elemezték a háborús nemi erőszak kérdését. Én próbálok egy európai szintű összehasonlító képet adni a könyvben, kilépni azokból a szekértáborokból, amiket mesterségesen, részben geopolitikai okokból erőszakolnak ránk.

Az oroszok kapcsán ma is az egyik legelterjedtebb a „keleti barbár hordák” toposza.

A német propagandagépezet erősen használta azt a sztereotípiát, hogy a szovjet hadsereg egy ázsiai horda, ami majd idejön, és mindenkit megerőszakol. Ez rendszeresen ott volt a német filmhíradókban is.

Ami predikcióként mondjuk bejött.

A nácizmus összeomlott, de Göbbels jóslata a Vörös Hadseregről beigazolódott. Michael Walzer terminológiája szerinta szovjet hadsereg egy igazságos háborút vezetett, de az igazság a háborúban nem működött. Azzal, hogy Magyarország felszabadításakor tömegesen követtek el nemi erőszakot, azonnal elvesztették a békebeli propagandaháború első csatáját.

Ez 70 év után is meghatározza Magyarországon, hogy beszélünk az oroszokról.

Ez alapján nálunk is egy kvázi koloniális beszédmód jött létre, lehetővé téve, hogy a katonai vereséget erkölcsi győzelemként állítsák be. Amikor a kollektív emlékezetben az orosz katona előkerült, az mindig részeg, erőszakol és órát keres. Miközben az utóbbinak egyszerűen gazdasági racionalitása volt, a szovjet hadseregben a karóra volt a valuta. A magyarok közül kevesen tudtak oroszul, úgyhogy a megértés elég minimális maradt. Meg ehhez kellett volna némi történelmi önreflexió is, hogy a szovjet katonák annak eredményeként kerültek ide, hogy a Horthy-rendszer történelmi bűnöket követett el és összeomlott. Idáig nem nagyon jutottunk el, és csak abban az eredetileg náci keretben jelent meg az egész a kollektív emlékezetben, hogy itt a vörös veszedelem, az ázsiai horda.

Hogy használják most Magyarországon a témát?

1989 után ugyanez jelenik meg újra. A Nemzeti Múzeum által szakmailag ellenőrzött ferencvárosi Gulág múzeumban most a szovjet hadsereg nyilas plakátok ábrázolásain keresztül jelenik meg, koponya egy vörös csillagos usankában – ezt a nyilas ábrázolást átvenni 2018-ban azért reflexió nélkül nem problémátlan szerintem. Az 1944-es diskurzus elemei jönnek vissza.

Ön szakértője volt Skrabski Fruzsina dokumentumfilmjének, az Elhallgatott gyalázatnak.

Abban, hogy erről a nők elleni világháborús erőszakról érdemi párbeszéd alakuljon ki, sokat segített Fruzsina filmje. A közönségtalálkozókon, ahol mind a ketten ott vagyunk, már azt is sokan érdekesnek találták, hogy itt van két ember, eltérő háttérrel és világnézettel, és képesek normális hangon beszélgetni egy történelmi kérdésről, pedig sok mindent máshogy gondolnak.

A téma átível a hagyományos frontvonalakon: nemzeti trauma, amit ugyanakkor a CEU „gyanús feminista” kutatója vizsgál. Hogy csapódik ez le Magyarországon?

Az egész munkásságom arról szól, hogy ezt a típusú kettéválasztást haladjuk meg. A magyar történelem kulcskérdéseiről lehet és kell párbeszédet folytatni. A magyar történetírás céhekre van bomolva, ezek kis feudumok, a hűbérúrhoz való viszonyod határozza meg a karrieredet. Az MTA II. világháború története albizottságában próbálunk létrehozni egy teret, ahol nem feudális alapon kommunikálunk, ahol nem a politikai vélemény, csak a szakma számít. Mert csak egy darab történelem van, aminek különböző részei vannak.

Az Európai Tudományos Akadémiák Szövetsége (ALLEA) a közelmúltban önnek ítélte az európai kulturális értékteremtésért járó Madame de Staël-díjat. Mit gondol, ez mennyire szól a nőtörténetnek és a kelet-európai kutatásoknak is?

Az európai tudomány nagy adóssága a kelet-európai tudományos teljesítmények elismerése. A nagy grantekből nagyon kevés megy Kelet- és Dél-Európába, és nem azért, mert „ezek a kutatók hülyék”, hanem mert ilyen egyenlőtlen módon működik a politikai gazdaságtan. Én Brüsszelben két nagy témát képviselek a Horizont2020 Tanácsadó Testületének tagjaként a társadalmi nemek tudományát és az „Új Európa” érdekeit.

Magyarországon általában elvárják a térségünk pozitív diszkriminációját, a nőügyek propagálását viszont nem annyira szeretik.

Ez kétségtelen, de a társadalmi nemek tudománya azért egy tudomány, és a tudományban a női téma már mindenhol elfogadott. Az ELTE-n magyar nyelvű mester képzés indul és nőtörténeti kutatóközpont működik, az MTA-nak is van ilyen munkabizottsága, melynek én is a tagja vagyok.

Az azért, hogy teljesen elfogadott, túlzás, elég az ELTE gender studies elleni politikai támadásokra gondolni.

De ez világjelenség. Brüsszelben, Stockholmban ugyanilyen támadások érik a társadalmi nemek egyenlőségét és az ezzel foglalkozó tudományt. De ez szerencsére nem érte el a hivatalos, az oktatás minőségbiztosításáért felelős intézményeket. Akik aggódnak az ún. gender ideológia miatt, létrehoznak egy gyűlöletre, érzelmekre ható új nyelvet, és ezzel próbálnak mobilizálni amúgy össze nem illő politikai erőket. Ez nem a turáni átok, hanem egy globális trend és új politikai választóvonal, amiben a társadalmi nemekhez való viszony lesz a meghatározó politikai tényező.

Mit gondol, miért ezekben az években került a gender-téma ennyire a frontvonalba a világban?

Az egymás után jövő gazdasági válságokban kiderült, hogy ez a neoliberális világ és értékrendszere annyira nem tud jól működni. Ezért az alt-right létrehozott egy sokak számára alternatívaként működő és megélhető világképet. A társadalmi nemről való gondolkodás ennek az illiberális államnak lényegi, meghatározó része. A „familiarizmus”, családközpontúság, a párhuzamos államilag finanszírozott kvázi civil szervezetek és a biztonságpolitikai diskurzus meghatározó Oroszországtól Trumpig mindenhol.

A saját világképük szerint ők csak reagálnak a kulturálisan baloldali elitek által ránk kényszerített „genderista” világképre, a szélsőséges feminizmusra.

Ez a nyelv az összeesküvés-elméletekkel láthatóan működik, gonoszok jobbra-balra, és a másik oldalon vagyunk mi, akiket támadnak. Ez a dichotóm gondolkodás a parazita állam sajátja. Sajnos ezt nagyon sokan minden reflexió nélkül alkalmazzák, mert a megtámadott helyzet hangsúlyozásával könnyű közösséget építeni. Mi egy tanulmányban ezt úgy jellemeztük, hogy az illiberális állam olyan, mint a fára telepedett tapló, amely a társadalom éltető nedvein él, de semmi újat nem hoz létre, csak további parazitákat termel, tudatosan minden intézményt elfoglalva. Ez az állam három dolgon alapszik: hogy családokról beszél és nem a nőkről; azon, hogy minden biztonságpolitika és minden veszély, hol a Soros, hol a migránsok, hol a „dzsender”; és a harmadik, hogy létrehoz egy párhuzamos, államilag fizetett NGO-intézményhálózatot, mely a szekuláris, emberi jogi diskurzussal szemben határozza meg magát. A parazita állam működéséhez a kollaborálók mellett kell ez az ellenségkép, mert önálló gondolat olyan sok itt azért nincsen.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!