Kedves Watsonom, ön egy kissé rasszista

Az emberi elme talán legmeglepőbb tulajdonsága, hogy gyökeresen eltérően lehetünk intelligensek az élet különféle területein. Könnyen előfordulhat, hogy valakit a saját szakterületén a legzseniálisabb tudósok, művészek, mérnökök között tartanak számon, de ettől még nyilvánvaló idiotizmusról tesz tanúbizonyságot, ha más kérdésekben kell megnyilvánulnia.

James Watsonnál keresve sem találnánk jobb (rosszabb) példát erre. Tudományos öröksége vitathatatlan, hiszen Francis Crickkel és Rosalind Franklinnel együtt az ötvenes évek elején felfedték a DNS kettőshélix-szerkezetét (előbbi kettő Nobel-díjat is kapott érte), illetve a kezdeti években vezette a Humángenom-projektet is. Viszont rossz szokása, hogy szinte minden közéleti kérdésben megnyilvánul, a véleménye pedig általában az egocentrikus ember legelemibb indulatait tükrözi. Ez köztudott volt róla régebben is, de korábban megjegyzései megmaradtak azon a szinten, ami felett – tudományos örökségére és idős korára tekintettel – még szemet hunyt a közvélemény.

Persze ezek között is találunk mai szemmel meredek állításokat. Például: „Amikor kövér embert interjúztatok, rosszul érzem magam, mert tudom, hogy úgysem fogom alkalmazni.” Vagy: „Ha megtaláljuk a szexuális irányultságért felelős gént, és a leendő anya úgy dönt, hogy nem akar homoszexuális gyereket, akkor ezt meg kell engedni neki.” Vagy amikor folytonosan a születendő embriók tulajdonságainak (így az intelligenciának és a szépségnek) genetikai szűrésére és átalakítására buzdított, mondván: „Az emberek szerint borzalmas lenne, ha minden kislányt széppé varázsolnánk. Szerintem viszont remek lenne."

Ezek az ezredforduló tájékán még határesetnek számítottak, Watson pedig még büszkén is tetszelgett a tudatos provokatőr szerepében. Ami viszont már akkor is teljesen elfogadtatatlan volt, az a nyílt rasszizmus. 2007-ben a londoni Sunday Times nak adott interjújában Watson így fogalmazott:

Nagyon komoran látom Afrika helyzetét... hiszen az összes szociális kezdeményezésünk a földrészen abból a feltételezésből indul ki, hogy az ottani emberek intelligenciája megegyezik a miénkkel. Holott az összes teszt azt mutatja, hogy koránt sincs erről szó... Azok, akiknek fekete alkalmazottakkal kell együtt dolgozniuk, pontosan tudják, hogy így van ez.

Majd empatikus hangra váltott, és a brit kolonialista leereszkedés legszebb hagyományait követve így folytatta: „Nincs okunk azt feltételezni, hogy az evolúció során földrajzilag elkülönült embercsoportok intellektuális képességei egyenletesen fejlődtek ki. Hiába szeretnénk az értelmet az emberiség minden tagját megillető univerzális örökségként látni, ettől még ez nem lesz igaz.”

Hogy kerüljük el a rasszista embereket?

Az interjú PR-katasztrófaként hatott Watson karrierjére. Épp akkor turnézott az Egyesült Királyságban How to Avoid Boring People (Hogyan kerüljük el az unalmas embereket?) című memoárkötetével, de az általános felháborodás hatására több helyszín is visszamondta a meghívását, majd ezt látva maga Watson törölte a turné teljes hátralévő részét. De ezzel korántsem volt vége megpróbáltatásainak. Az amerikai Cold Spring Harbor Laboratory, ahol 1968 óta dolgozott, felfüggesztette őt, majd le is mondott tisztségeiről. Amikor érzékelte, hogy túl messzire ment, próbált visszakozni, nyilvánosan bocsánatot kért. A rasszizmuson kapott emberek tipikus mentegetőzésével próbálkozott, mondván, nem volt tisztában azzal, hogy nyilvánossá válnak megjegyzései, és különben is félreértették őt, nem akart senkit megbántani, és így tovább.

A kiközösítése egyesek szerint már túl is lett erőltetve, amellyel közvetetten szimpatikussá tehették volt kutatótársai Watsont a közvélemény szemében. Eric Lander, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) egyik intézetének igazgatója azonnal hideget-meleget kapott az interneten, miután méltatta Watsonnak a Humángenom-projekt kezdeti időszakában játszott szerepét, kilencvenedik születésnapja alkalmából. Lander így magyarázkodott utána a Twitteren: „Amikor [Watson megnyilvánulásait] röviden csak hibának neveztem, közel sem fogalmaztam elég élesen. A nézetei gyűlöletesek, rasszisták, szexisták és antiszemiták. Hiba volt méltatnom őt.”

Mostanában James Watson afféle tudományos páriaként él, igyekszik eltűnni a nyilvánosság elől. Tíz éve interjút adott a BBC-nek, amelyben kifejtette: „Sosem tartottam magam rasszistának. Már a gondolat is gyötrelmes számomra. Ez volt életem legrosszabb élménye.” Igyekszik magát áldozatszerepben feltüntetni, így magáénak tudhatja azt a kétes dicsőséget is, hogy ő az egyetlen kutató, aki eladta a Nobel-díját. 2014-ben a Christie's aukciósházban árverezték el az érmét. Watson a rasszista megjegyzései utáni kiközösítettségére és az ennek folytán megcsappanó bevételeire hivatkozott. A vevő – az üzbég származású mágnás, Alisher Usmanov – a 4,1 millió dollár kifizetése után demonstratívan visszaadta Watsonnak a díjat, kijelentve, hogy „elfogadhatatlan a helyzet, amikor egy kiemelkedő tudós olyan helyzetbe kerül, hogy el kell adnia a Nobel-díját”.

Ezek után azt hihetnénk, hogy Watson ma már nagyon meggondolja, hogy mit mondjon, ha a rasszokról, a genetikáról, a nőkről, a homoszexualitásról vagy bármi egyébről kérdezik. Talán azt is feltételezhetnénk, hogy a negatív reakciókat, esetleg a tudományos bizonyítékokat látva esetleg meggondolhatta magát, beláthatta korábbi tévedéseit. Talán – gondolhatták sokan – ideje lenne a már 90 éves tudóst feloldozni korábbi hibái alól, és visszaengedni a tisztességes emberek közösségébe. Aztán, amint az amerikai köztévén szerdán este bemutatott American Masters: Decoding Watson című dokumentumfilmből mindenki számára egyértelműen kiderülhetett, megbánásról valójában szó sincs.

Mindenki arra számíthatott, hogy Watson arra használja ki az alkalmat, hogy helyreállítsa reputációját, ehelyett azonban még rá is erősített rasszista imázsára. Amikor megkérdezték tőle, hogy ma már máshogy gondolja-e a rasszok és az intelligencia vélt kapcsolatát, így felelt: „Egyáltalán nem. Bárcsak megváltozhattak volna a nézeteim, és időközben születtek volna olyan tudományos eredmények, amelyek szerint a környezeti tényezőknek nagyobb a szerepük az intelligencia kialakulásában, mint a géneknek. De én nem látok erre utaló ismereteket. És igenis különbség van a fehérek és a feketék IQ-teszteken elért átlagos eredményei között. Azt kell mondanom, hogy ez a különbség bizony genetikai eredetű.” Itt Watson egyébként hatalmasat csúsztat, amikor összemossa az intelligencia genetikai meghatározottságát a rasszizmussal.

Ha azt gondoljuk, hogy ez már nem lehet rosszabb, James Watson kész örömmel tovább folytatja eszmefuttatását. Kijelenti, hogy ő egyébként nem örül a feketék és a fehérek értelmi különbségeinek. „Ugyanolyan szörnyű ez, mintha valaki skizofrén. Minthogy a különbség létezik, inkább arra kell koncentrálnunk, hogy hogyan segíthetünk ezen.” Watson fia egyébként skizofréniával küzd – jegyzi meg a New York Times.

Watson mit sem változott nézeteit újfent elítélte az egész tudományos közösség. A leghangosabb talán Francis Collins genetikus volt, aki éppen őt váltotta a Humángenom-projekt igazgatói székében, miután Watson, meglehetősen dicstelen módon gyorsan távozni kényszerült. Ő kifejti, hogy a legtöbb intelligenciakutató egyetért abban, hogy „a feketék és a fehérek IQ-teszteredményeiben mutatkozó különbségek a környezeti hatásokra, nem pedig a genetikára vezethetők vissza”, miközben nem tud olyan kutatásról, amire Watson alapozhatta a véleményét. „Elszomorító, hogy valaki, aki ilyen korszakalkotó szolgálatot tett a tudománynak, ilyen tudománytalan és káros hiedelmeket terjeszt.”

De mit lehet tudni az intelligencia, a gének és környezet kapcsolatáról valójában?

Az erre adott választ azzal kell kezdeni, hogy nem vagyunk biztosak abban, pontosan mi is az intelligencia, így mérni sem tudjuk igazán. Vajon az-e az intelligensebb, aki 200 pontot ér el az intelligenciateszten, de közben nem tud eligazodni a mindennapokban, vagy az, aki átlagosan teljesít a teszten, de a praktikus gondolkodása sikeressé teszi az életben? E kérdésekre nem ez a cikk fog választ adni, minthogy maguk a kutatók sem tudnak, ezért ők jobb híján az intelligenciahányados értékeit veszik alapul. Ezt hasonlítják össze családokon belül, illetve egy- és kétpetéjű ikrek között, újabban pedig a teljes genomra kiterjedő analíziseket végeznek, az intelligencia genetikai hátterét keresve.

Mindezekből úgy tűnik, hogy a genetikai háttér nagyjából az intelligenciában fellelhető változatosság feléért felelős. Ez rendkívül magas örökölhetőség (heritabilitás) az egyéb emberi jellegzetességekhez viszonyítva, ez az oka annak például, hogy az örökbefogadott gyerekek intelligenciája inkább a biológiai szüleikére hasonlít, és nem az adaptáló szüleikét követi. Egy vagy néhány domináns szerepet játszó „intelligenciagén” viszont nagyon valószínű, hogy nem létezik. A génscreening vizsgálatok ugyan több ezer allélt találtak, amelyek közrehathatnak az intelligenciában, de ezek egyenkénti hatása szinte elhanyagolható.

Való igaz, hogy az afrikai-amerikaiak gyakran átlagosan alacsonyabb pontszámokat érnek el az IQ-teszteken, mint például a fehérek. És még csak azt sem lehet elméletileg teljesen kizárni, hogy ezen eredménykülönbségnek vannak genetikai faktorai is. Ugyanakkor, ha az emberek szocioökonómiai státuszát, kulturális hátterét, egészségi állapotát és még kismillió egyéb tényezőt is figyelembe vevő analíziseket végeztek az eredményeken, rendszerint az derült ki, hogy

(Borítókép: Dr. James Watson. Fotó: Wikipedia)