A Neptunusz holdjainak élete nem csak játék és mese
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Tech-Tudomány cikkek
-
Ez a Genesis Phil Collins nélkül gyorsítja fel a robotokat - Már évtizedek óta tudják hogy mérgező, mégis máig használják ezt a műtrágyát
- Minden idők legforróbb napjait éltük 2024-ben, de 2025-ben sem lesz sokkal jobb
- Szemet gyönyörködtető Aston Martin kerül kalapács alá
- Hallucinogén koktélt azonosítottak egy ókori egyiptomi ivóedényben
A Neptunusz körül keringő hetedik holdat, a Hippocampust még 2013-ban fedezték föl, de csak most nevezték el hivatalosan, tehát mostantól létezik legálisan is. A holdról azt valószínűsítik, hogy története során számos aszteroidabecsapódás szaggatta szét, de ő mindig újra összeállt. Sőt, születése is egy kisbolygóütközéshez köthető.
A Nature-ben megjelent tanulmányban az űrkutatók az elnevezés mellett az eddigi legteljesebb leírást is közzéteszik a holdról, amely eddig hivatalosan az S/2004 N1 nevet volt kénytelen használni. A Hippocampust 2013-ban fedezték fel a SETI Intézet munkatársai (igen, ők azok, akik idegenek rádióüzenetei után kutatnak, de azért jut idejük kevésbé hollywoodi blockbusterbe illő kutatási tevékenységekre is). A felfedezést a Hubble űrteleszkóp 2004 és 2009 közötti felvételeinek elemzésével tették.
Akkor arra a következtetésre jutottak, hogy az S/2004 N' jelű hold 105 ezer kilométerre kering a Neptunusztól, és nagyjából 23 óra alatt tesz meg egy kört a bolygó körül. A Hippocampust nem véletlenül nem vette észre a Voyager-2 űrszonda, amikor 1989-ben felfedezte a Neptunusz másik hat úgynevezett belső holdját, hiszen csak 19 kilométer átmérőjű. A bolygónak egyébként összesen 14 ismert holdja van, messze a legnagyobb közülük a Triton, amely az egyetlen elég nehéz Neptunusz-hold ahhoz, hogy gömb alakúvá formálódhatott.
A Triton egymaga elviszi a Neptunusz körül keringő tömeg 99,5 százalékát.
A mostani Nature-cikket is ugyanaz a kutatócsoport jegyzi (Mark Showalter vezetésével), akik az eredeti, hat évvel ezelőtti felfedezésért is felelősek voltak. A 2016-os újabb Hubble-megfigyelések adatait elemezve bizonyos esetekben a saját korábbi eredményeiket is pontosítják. Persze a leglátványosabb változás maga az immár hivatalossá váló név. A holdat nem a memóriáért felelős, azonos nevű agyterületről nevezték el, hanem a görög mitológia lófejú, halfarkú teremtményéről. Ezzel követik a Neptunusz holdjainak névadási konvencióját, miszerint mindent, amit ott találnak, a görög-római mitológiában szereplő, tengerhez köthető alakról kell elnevezni. Emellett a Hippocampus a tengeri csikók egyik nemének latin neve is, a felfedező Showalter pedig szenvedelmes búvár, így saját bevallása szerint ez is hatott rá a névválasztásban.
A Neptunusz belső holdjairól, közöttük a piros négyzetben látható Hippocampusról készített első felvétel
Fotó: SETI Institute
Az űrkutatók elmondták, hogy a Hipocampus túl halvány ahhoz, hogy egyetlen, 5 percen keresztül készített Hubble-felvételen kivehető legyen, ezért nyolc, egymás után készített, tehát összesen 40 percet felölelő felvételt „vetítettek egymásra” egy általuk kifejlesztett algoritmus segítségével, amely korrigálta a képeket a rajtuk szereplő égitestek időbeli pozícióváltozásainak visszaforgatásával. Ezt a módszert azóta széles körben használják a csillagászatban más nagy bolygók körül keringő holdak felfedezésére.
Az új mérések hatására a Hippocampus jelentősen megnőtt (legalábbis a mi tudásunk szerint), ugyanis ma már 34 kilométeres átmérőjűnek gondolják.
Ez nagyjából megegyezik a nemrég felfedezett Ultima Thule méretével. A Hippocampus a Voyager-2 által felfedezett 6 hold között kering, amelyek közül a legkülső Proteus a legnagyobb, a maga 420 kilométeres átmérőjével. Minthogy 4 milliárd éve a Proteus még a Hippocampus jelenlegi pozíciójában keringett, ha már akkor is létezett volna a kis hold, valószínűleg magához vonzotta volna nagyobb testvére. Ezért azt gyanítják, hogy a Hippocampus fiatalabb ennél, sőt elképzelhető, hogy a Proteust ért aszteroidabecsapódás folytán kiszakadt törmelék állt össze a Hippocampusszá.
A Proteuson van egy hatalmas kráter, a Pharos. Az ezt eredményező becsapódáskor annyi anyag robbanhatott ki, amelynek két százaléka elegendő lehetett a Hippocampus létrejöttéhez. De a kis hold későbbi sorsa sem nélkülözte az aszteroidákat. Az űrkutatók feltételezése szerint kilencszer fordult elő vele, hogy egy becsapódó kisbolygó darabokra szaggatta, de ő újra eggyé állt össze.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
