A sajtgyártás majdnem olyan szörnyű a Földnek, mint a húsipar

A húsipar hatalmas kommunikációs hátrányban van a tejtermeléshez képest. Míg előbbiről az állat- és környezetvédő szervezetek az elmúlt évtizedekben sikerrel tudatosították az emberekben, hogy rettentő szenvedést okoz az állatnak, a tejtermelő tehenekről még mindig az alpesi tündérmesék képei villannak be szinte mindenkiben. Míg a húsmarhák, disznóhizlaldák ábrázolásain összezsúfolt, ki tudja, milyen vegyszerekkel kezelt állatok látszanak (vagy legalábbis ezt a képzetet erősítik a képek), addig a tejtermék- és tejcsokoládé-reklámokban üde zöld réteken legelő, vasútmodell-terepasztalra illő lélegzetelállító hegyek között boldogan élő tehénkéket látni.

A kettősség oka talán abban keresendő, hogy a tejtermelésbe (közvetlenül) nem hal bele az állat, a vágóhidak viszont visszavonhatatlan következményekkel járnak. Ez igaz is, csak azt felejtik el rendszeresen, hogy a levágást megelőző pillanatig igazából nincs lényegi ok, ami miatt a hús- és a tejelő marhákat drasztikusan eltérő körülmények között kellene tartanunk. Így kérdéses, hogy a tejadó tehén élete valóban boldogabb-e, mint az életét négy lábon járó steakként töltő marháé. Ugyanígy az sem biztos, hogy a tej és a belőle készített tejtermékek előállítása kevesebb környezetszennyezéssel (üvegházhatású gázok emissziójával és energiafogyasztással) jár.

Sajt a hús helyett?

A tej- és tejtermékfogyasztás világszerte növekszik, ami az állati eredetű táplálékok térnyerésének velejárója, illetve a tejet a közegészségügyi hatóságok is folyamatosan ajánlják az embereknek, mint fontos kalciumforrás. A világ sajttermelése mostanában már meghaladja a 22 millió tonnát évente, miközben az évezred elején még csak 15 millió tonna volt. A termelés biztosan nőni fog tovább, hiszen a nyugati életforma minden elemére vevő, egyre gazdagodó kelet-ázsiaiak egyre inkább beleszerelmesednek a sajtba (Kim Dzsongun állítólag a svájci magániskolában lett a sajt megszállottja). A sajtok iránti egyre nagyobb keresletet természetesen követi a tejtermelés is.

A hagyományos sajttermelő nemzetek sem fordultak el a terméktől: a franciák 2015-ben 26 kilót ettek meg belőle fejenként, ami egy teljes kilóval több, mint három évvel korábban, de a brit sajtfogyasztás is 13 százalékkal növekedett ezalatt. A trend alól Magyarország némileg kilóg, hiszen nálunk az elmúlt évtizedben csökkent a tejfogyasztás. Míg 2009-ben átlagosan 259 gramm tejet vagy tejterméket ettünk naponta, öt évvel később ez már csak 246 gramm volt, és a változás üteme azóta is hasonló.

Vannak kutatási eredmények, amelyek arra utalnak, hogy akik nem esznek húst (közülük is a vegetáriánusok és nem a vegánok), azok több sajtot fogyasztanak az átlagnál. Méghozzá jóval többet: az ő átlagos napi fogyasztásuk 30 gramm, míg a húsevőké fele ennyi. A kutatás vezetője, Kathryn Bradbury az Aucklandi Egyetemről a New Scientistnek nyilatkozva kifejtette hogy

1 kiló cheddar = 16 kiló szén-dioxid

Ha a hús lecserélése sajtra általános jelenségnek bizonyul, a vegetarianizmus mégsem jelent akkora főnyereményt a környezetnek, mint azt hirdetik. Az ENSZ mezőgazdasági és élelmezésügyi szervezete (FAO) szerint az állattartás több mint 14 százalékban járul hozzá az üvegházhatású gázok termeléséhez, és a szarvasmarhák az emisszió kétharmadáért felelősek. Ha pedig hozzájuk vesszük az összes tejtermelő állatot (kecskéket, juhokat és így tovább), az arány már 81 százalékos - bár őket pályafutásuk végén általában meg is eszik. Különösen nagy bűnük a teheneknek, hogy a szén-dioxid mellett a még erőteljesebb üvegházhatást okozó metánt is termelik serényen.

Az utóbbi években általánosan elfogadottá vált, hogy a marhahús a legkörnyezetszennyezőbb módon előállítható táplálékok közé tartozik. Egy kilogramm marhahús létrejötte 26,5 kilogramm szén-dioxiddal egyenértékű mértékben fokozza a klímaváltozást. Ez nagyjából annyi, mintha egy autóval 100 kilométert utaznánk. Egy tehénből nagyjából 200 kilogramm húst lehet kinyerni, tehát a felnevelése több mint 5 tonna széndioxid-egyenértékű üvegházgáz felszabadulásával jár.

A többi állat húsának egy kilogrammja ennél kevesebb emissziót eredményez, de még mindig sokkal többet, mint a zöldségek termesztése. De hogy viszonyul ezekhez a tejtermelés? Nos, a nyers tej előállításának kibocsátása még nem tűnik túl magasnak: egy kilogramm (nagyjából egy liter) termelése 1,3 kilogramm szén-dioxidot és metánt szabadít fel. Csakhogy a sajtgyártáshoz rengeteg tej kell, átlagosan 10 literből lesz egy kiló sajt. Noha nagy különbségek vannak a sajttípusok között, úgy számolhatunk, hogy egy kilogramm sajt átlagosan 9,8 kilogramm szén-dioxid emisszióját igényli. A legkirívóbb egy amerikai cheddarfajta, ami Holstein-Fríz tehén tejéből készül, és amelynek kilója 16 kilogramm szén-dioxidot szabadít fel (és az átlagos cheddar is több mint tíz kilogramm emissziójával jár). Ez pedig már nincs is olyan távol a marhahús emissziós költségétől.

 Persze ez meglehetősen igaztalan összehasonlítás, hiszen húsból sokkal többet eszik egy átlagos ember, mint sajtból, és az állattartás egyéb környezetszennyezéssel is jár a gázemisszió mellett. Nem szabad elhallgatnunk a tejtermékek előnyeit sem a húsiparhoz képest. A sajt egy grammjában általában több kalória van, mint a húsban, és az előállítása is kisebb földterületet igényel, ha tömegre vonatkoztatjuk. Tehát ha ezen az alapon végezzük az összehasonlítást, abból kedvezőbben jön ki a sajt.

Intenzív állattartás: Sátán vagy Megváltó?

A tejipar az utóbbi évtizedekben csökkentette a tevékenysége folytán kibocsátott üvegházgáz mennyiségét - no nem szándékosan, hanem az egyre intenzívebbé váló állattartás melléktermékeként. A kis helyen tartott, kevesebb energiát igénylő, a tejtermelés szempontjából érdektelen szövetekből kevesebbet növesztő, és naponta több tejet adó tehenek nemcsak a termelés profitrátáját növelik, de csökkenthetik a tevékenység ökológiai árát is. A kevésbé intenzív körülmények között tartott juhok és kecskék tejét ezért még a tehéntejnél is súlyosabb áron lehet előállítani: egy kilogrammjuk 5 kiló szén-dioxidot puffog a levegőbe.

Ezzel együtt viszont sokkal rosszabb lesz magának a tehénnek. Egyértelmű, hogy egy nagyüzemi tejgyárban az életét tengető állat sokkal stresszeltebb és boldogtalanabb, mint a mezőn legeltetett, szociális kapcsolatokat kialakítani képes társa. A tejtermelés fokozásának szűnni nem akaró igénye is kikészíti a marhákat. 2007 és 2016 között az amerikai tehenek 13 százalékkal növelték tejtermelésüket. 2017-ben egy átlagos amerikai tehén termelése már meghaladta a 10 tonnát, ami napi 28 litert jelent. Ez rendkívül megterhelő nekik, tőgyük folyton begyullad, alig bírják el a rengeteg tejet, ami a szervezetükben termelődik.

Hogy mennyire boldogok a tejet adó tehenek, azt jól mutatja, hogy míg egy szarvasmarha akár 20 évig is élhetne, a tipikus tejelő teheneket – produktivitásuk gyors csökkenése miatt – már ötévesen levágják. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy aki sajtot eszik, az gyakorlatilag sajtlékelőt szúr bolygónk testébe. Azt azonban jó tudni, hogy a sajt kifejezett luxusterméknek számít, ha az ökológiai lábnyomát vesszük figyelembe.

(Borítókép: a Valio Oy sajtgyártó üzeme. Fotó: Andrey Rudakov / Bloomberg / Getty Images Hungary.)