A kannibalizmus játszotta a főszerepet Dózsa kivégzésében

Egy több száz kilogrammot nyomó, vasból készült trónt vörös izzásig hevíteni a kora újkori technológiai keretek között - ne feledjük, egy kültéri kivégzésen vagyunk - szinte lehetetlen vállalkozás volt, amint azt néhány hete megjelent cikkünkben már kimutattuk. Ha mégis sikerül, a legalább 700 Celsius-fokos hőhatás miatt ugyanolyan veszélyes lett volna a közelben álló kivégzőkre, mint magára az áldozatra. A Dózsa-kivégzés legendájának ezen eleme tehát biztosan fikció (legfeljebb egy ülésre alkalmas fém keretről lehetett szó), de ez nem jelenti azt, hogy a többi, az izzó vastrón mellett a köztudatban gyakran elsikkadó részlet is csupán a képzelet szüleménye lenne.

A kivégzők olyan brutális és elrettentő példát akartak statuálni Dózsa György kivégzésekor, hogy igencsak megdolgoztatták a hóhérok kreativitását. De ők felnőttek a feladathoz, és emlékezetes performanszot varázsoltak az eseményből, amelynek a tüzes vaskorona volt talán a legemberbarátibb epizódja.

A kannibalizmus viszonylag ritkán szerepel a középkori kivégzések eszköztárában, 1514-es használatának magyarázata pedig rendkívül összetett a benne rejlő számos szimbólum ötvöződése miatt

- mondja Harai Dénes, a Pau-i és Adour-vidéki Egyetem (Université de Pau et des Pays de l'Adour) kutatója, akinek tanulmánya a Histoire, Économie & Société folyóiratban jelent meg.

A kivégzés indítékainak és szimbolikájának megértéséhez mindenképpen vissza kell ugranunk a felkelés kezdőpontjára. A lázadók ugyanis nem lázadni jöttek össze, hanem a Bakócz Tamás esztergomi érsek által 1514 áprilisában meghirdetett keresztes hadjáratra indultak volna. A keresztes hadjáratból gyorsan rendszerellenes mozgalom alakult ki, miközben - és ez nagyon fontos - megtartotta a keresztes jellegét, legalább a retorika szintjén. Dózsa maga is a keresztesek vezérének titulálta magát, míg a parasztok királya jelzőt már a királyellenes lázadást bizonyítani kívánó hatalom, külső megfigyelők és az utókor ragasztották rá - mondja Harai Dénes. A problémát az okozta, hogy miután több nagyobb város mellett jelentős létszámú keresztes sereg gyűlt össze, a király lefújta az egészet 1514. május 24-én. De az összegyűlt katonákat ekkor már lehetetlen volt békében hazaterelni.

Egyrészt fűtötte őket a keresztényi hév, hogy harcoljanak a korabeli királyság déli határait fenyegető törökök ellen a bűnbocsánat elnyeréséért, illetve a kereszténység védelmében, mások pedig a nyomorúságos életkörülményeik miatt nem akartak hazatérni. Számukra épp kapóra jött a keresztes hadjárat ahhoz, hogy kiszabaduljanak a mindennapok elnyomásából és kilátástalanságából. Több keresztes seregtest már el is indult, amikor megjött a hadjárat törlésének híre. Őket már végképp lehetetlenség volt megfékezni, így senki sem csodálkozhatott azon, hogy elszaporodtak a (volt) keresztesek által elkövetett erőszakos cselekedetek.

Harai szerint a megtorlás kegyetlensége végső soron arra vezethető vissza, hogy a hatalom szemében Dózsa egy szentnek tekintett keresztes hadjáratot változtatott lázadássá, megtartva a keresztes hadjárat szakralitását. Eközben a magukat keresztesnek mondó lázadók éppen azokat tartották hitetleneknek, akik a hadjáratot lefújták. Az udvar többszöri felhívással próbálta engedelmeskedésre bírni a lázadó kereszteseket, ellenkezés esetén pedig drasztikus büntetést helyezett kilátásba.

A gubacsi csata után (június 21.) 16 elfogott lázadó kapott a fejére egy-egy tüzes vas sisakot, mielőtt karóba húzták és felnégyelték őket. Ami pedig a kannibalizmust illeti, ott volt az 1494-es nándorfehérvári eset, amikor cseh katonák összeesküvést szerveztek, hogy átjátsszák a végvárat a török kezére. A terv azonban lelepleződött, és a Kinizsi Pál által levezényelt megtorlás példaértékű volt: az áruló katonáknak enniük kellett egymás testéből. A megtorlás emléke még biztosan élt akkor, amikor Dózsa a végvárban szolgált. Az 1514-es, Temesvárott, valószínűleg július 17-én végrehajtott kivégzést érintő eddigi kutatások gyakran említették az 1494-es emberevést, mint az árulók büntetésének tipikus eszközét, de Harai Dénes szerint az 1514-es kannibalizmus szimbolikája ennél bonyolultabb és ezt éppen egy másik, Kinizsihez fűződő történetből lehet levezetni. Antonio Bonfini humanista történetíró narrációjában ugyanis a neves hadvezér már kacérkodott az emberevéssel 1479-ben, a törökök felett aratott kenyérmezei győzelem után is. A történetíró szerint ekkor, a török holttestek között rendezett győzelmi lakomán

Harai elemzése szerint ez volt a legyőzött külső ellenség szimbolikus eltörlése a föld színéről, mint ahogy 1514-ben, a tüzes koronával főbűnösként megjelölt Dózsa felfalatása a belső ellenség szimbolikus eltörlése volt. Emellett a 16. század elején Székely Györgyként ismert Dózsa büntetése áttételesen a székely lázadó szellemiség büntetésének is tekinthető.

A bosszúszomjas főurak kulcsszerepet szántak az elfogott hajdúknak ebben a performanszban, mivel - Harai megfogalmazása szerint - a középkor végén úgy tekintettek a rabló, gyilkoló és erőszakoskodó fegyveresekre, mint az országot felfaló kártékony állatokra. Köztük is a marhapásztorból lett hajdúkatonák voltak a leghírhedtebbek, akiknek számlájára vélt vagy valós rémtettek egész sorát írták. Az elfogott lázadókat a majdani szerepük minél látványosabb eljátszása érdekében a kivégzés előtt

Így Dózsa kivégzésének napján már alig tízen lehettek életben és Istvánffy Miklós (1538-1615) történetíró szerint „haloványok és holt-elevenek" voltak. Olyan csontvázszerű alakokként jelentek meg, mint akik a középkori haláltáncokban szerepeltek. Közülük hat-hét fogoly volt hajlandó részt venni a haldokló Dózsa körüli emberevő táncban, amihez a korabeli metszetek tanúsága szerint a kivégzők még zenészeket is szerveztek. Aki pedig nem játszotta megfelelően a szerepét a hajdútánc és a haláltánc elemeit ötvöző emberevő táncban, azt azon nyomban megölték. Ezt Harai Dénes arra vezeti vissza, hogy Szapolyai János erdélyi vajda, illetve a köréhez tartozó főurak, akik a kivégzést szervezték, fontosnak tartották, hogy maguk a volt lázadók emésszék el Dózsát. Ők így szimbolikusan megtagadták a lázadást, és hozzájárultak a régi rend visszaállításához. Ezért maradhattak életben azok, akik részt vettek az emberevő táncban.

Talán magukat is megdöbbentette, hogy végül életben hagyták őket. Istvánffy Miklós történetíró megemlíti, hogy gyerekként ő személyesen találkozott egy Lőrinc nevezetű kováccsal, aki akkor már vénember volt, és azt állította magáról, hogy részt vett a Dózsa körüli kannibál táncban. Azzal, hogy Lőrinc elmondta Istvánffynak a történetet, máris betöltötte funkcióját: az elrettentésre való emlékeztetést. A történetíró már csak ezért is párhuzamot húzott Dózsa és az 1573. február 15-én bizonyos elemeiben hasonló módon kivégzett horvát lázadóvezér Ambroz Gubec között.

Gubec (akit a magyar történetírásban Máténak neveznek) feltételezhetően korábban katonaként harcolt a török ellen. A feudális elnyomással szembeszegülve az 1572-73-as horvát parasztháború élére állt, de elbukott. Így gyakran vonnak párhuzamot Gubec és Dózsa között. E felkelések a főúri rendszer ellen irányultak, és mindkét mozgalom nagy kárt okozott az arisztokráciának. Gubecet elfogása után Zágrábba vitték, majd vele is büntető koronázási ceremóniát játszattak el. A történetben itt is felbukkan az izzó vastrón, amelyet megint csak szkepszissel kell fogadnunk, viszont a vaskorona és az izzó jogar elképzelhető kellékei lehettek a magyarországi parasztfelkelésre emlékeztető, kegyetlen kivégzésnek.

A hasonlóságok mellett ki kell emelni egy nagy különbséget, ahogy ezt Harai Dénes tanulmánya meg is teszi: Gubec esetében emberevésről vagy emberevő táncról nincs tudomásunk. A történész szerint Dózsa kivégzésének szimbolikája annak ellenére egyedi, hogy az esemény egyes elemeivel már korábban máshol is lehet találkozni.

(Borítókép: Dózsa György kivégzése a tüzes koronával, a zenészekkel és a testét harapdáló alvezéreivel egy néhány évvel később készült metszeten. Forrás: Wikipedia)