Essen csak le az a gyerek!

Manapság csak úgy lehet játszóteret építeni, ha minden felületet kipárnáznak, minden élt lekerekítenek, és egyik mászóka magassága sem haladja meg a hiperbiztonságosnak ítélt szintet. Ennek ellenére rendszeresek a játszótéri balesetekkel kapcsolatos hírek, amelyek az aggódó szülőket még jobban meggyőzik arról, hogy a játék veszélyes. Az önkormányzatok attól való félelmükben, hogy a szülők beperlik őket gyerekeik sérülései miatt, esetenként

Miközben ezzel talán megúszunk néhány horzsolást, esetleg egy-két törött kart is, hosszú távon félő, hogy olyan generációt nevelünk ki, amely úgy fog először találkozni valós, immár az életét fenyegető veszélyhelyzettel, hogy gyerekkorában sosem volt alkalma megtapasztalni a mérsékelt komolyságú kockázatokat, vallja Ellen Sandseter, a norvég Maude Királyné Egyetem gyerekpszichológusa, a kockázatos játékot favorizáló pszichológiai iskola központi alakja.

Csalogató tűz és víz

A félelemről sokan azt gondolják, hogy rossz, de ez csak a túlzott, hosszan tartó félelemre igaz. A normális mértékű félelem fontos evolúciós vívmány, ami a veszélyhelyzetek felismerését és elkerülését szolgálja. Ez indokolja azt, hogy a legtöbb ember, és különösképpen a gyerekek egyenesen keresik a veszélyt, és ezáltal a korlátozott mértékű félelmet. Ez a játék felszabadult örömérzetével ötvözve jóleső borzongást okoz náluk - és szívrohamot a szüleiknél.

Ebben gyökerezik az, hogy a legtöbb gyerek nehezen tud ellenállni a veszélyes(nek látszó) játékoknak. Úgy tűnik, hogy szinte mindegy, miről is szól konkrétan a játék,  az a lényeg, hogy a testi épség kockáztatásával járjon. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy a kis és nagyobb gyerekek nem képesek felmérni tevékenységük kockázatait, és ha tudnák, hogy veszélyes, amit csinálnak, akkor elkerülnék azt, hanem aktívan keresik a bajt. Minthogy e viselkedés már az egészen kicsikre is jellemző, még csak tudatosságról sem beszélhetünk, sokkal valószínűbb, hogy itt

Abból is sejthető, hogy csak a veszély a lényeg, a játék jellege másodlagos, hogy Sandseter legalább hatféle kockázatforrást azonosított, amelyek mindegyike vonzza a gyerekek (és a fiatal lelkületű felnőttek) többségét. A leggyakoribbak ezek közül a nagy magasságok: fák, mászókák, oszlopok, és minden, ami kimagaslik környezetéből, és fizikailag lehetséges rá felmászni. Aztán ott van a sebesség, legyen az szánkó, hinta vagy motor; illetve a felnőttes, éppen ezért veszélyes szerszámok használata. Függetlenül a tradícióktól, minden kultúrában szeretnek a gyerekek sérülésveszélyes eszközöket megfogni, használni, legyen az kés, motoros fűrész vagy mérgezett nyíl. De ugyanilyen vonzók a veszélyes elemek, így a tűz és a mély víz, és az eltévedés, elveszés kockázatával járó játékok, például a bújócska ismeretlen környezetben.

Fékezett félelem és harag

De mi ennek az értelme? Hiszen ezek valóban nem kockázatmentes akciók (még ha az esetek nagyon nagy hányadában súlyos veszélyekkel nem is járnak)? A magyarázathoz - illetve annak felismeréséhez, hogy kell lennie magyarázatnak - közelebb visz, ha megtudjuk, hogy az állatok ugyanezt csinálják. A kecskegidák nem tudnak ellenállni a meredek lejtőknek, melyekről rendszeresen leesnek, illetve folyton olyan magasságba ugranak fel, ahonnan az estek többségében nem képesek négy lábon landolni, és megütik magukat. A fiatal majmok is szeretnek mindenféle cél nélkül (tehát játékból) himbálózni a fákon, átugrani egyik ágról a másikra, miközben tévhit az, hogy sosem esnek le, valójában a mélybe zuhanás a kismajmok egyik leggyakoribb haláloka.

Az állatoknál (és ebből feltételezhetően az embernél is) a kockázatos játéknak egyértelmű előnyei vannak. Amikor egy kísérletben meggátolták, hogy a fiatal patkányok játsszanak (miközben minden egyéb tevékenységüket akadály nélkül folytathatták), felnőve sok tekintetben is abnormálissá vált a viselkedésük. Új környezetbe kerülve szó szerint lebénította őket a félelem, nem voltak képesek kezelni a stresszt, máskor pedig

A játéknak tehát fontos szerepe van a félelem és a harag szabályozásában. Miközben módjával veszélybe sodorják magukat, kontrollált dózisban adagolják maguknak a félelmet, miközben megtanulják felismerni azokat a helyzeteket, amelyek valóban jelentős kellemetlenséggel járnak. Amikor néhány évvel később már arról kell dönteniük, hogy jó ötlet-e egy szakadék felett egyensúlyozni, eszükbe juthat, hogy milyen volt, amikor a játszótéri rakétáról estek le (nem jó). Persze - vethetik közbe - minden hülye rájöhet erre magától, anélkül is, hogy eltörte volna a kezét a rozsdás csövek között. A pszichológusok szerint azonban itt a tudatos faktoroknak kevés szerepük van, mert túl gyorsan követik egymást az események. Ezért a veszélyhelyzetek legtöbbjének elkerülésében személyes, testi tapasztalatokban gyökerező zsigeri élményekre van szükség. Ezt pedig nem lehet elsajátítani elméleti oktatással.

Kikényszerített túlféltés

Hiába tűnhet ez az okfejtés logikusnak, az egész világra jellemző trend szerint a szülők egyre jobban eltiltják gyermekeiket a kockázatos játéktól. A médiában folyamatosan az elvesző, súlyosan megsérült, esetenként meghalt gyerekekről szóló hírek szólnak, így még ha a szülő saját meggyőződése szerint akár hagyná is a gyerekét fára mászni, vagy esetleg egyedül elmenni valahova, ahol nem láthatja minden pillanatban, a korszellem azonnal nemtörődömséggel, hanyagsággal bélyegezné meg (talán még fel is jelentenék).

Peter Gray, a Boston College pszichológus professzora összeszedte, hogy gyerekkorában, az ötvenes években mi mindent engedtek meg neki a szülei, amelyek többsége ma már elképzelhetetlen lenne (holott nem csökkentek, hanem egyenesen javultak a bűnözési statisztikák, illetve a közlekedésbiztonság azóta). Ötévesen a haverjaival rendszeresen kibicikliztek a környező vidékre, úgy, hogy a szüleiknek alapvetően fogalmuk sem volt, hogy hol vannak (és nem volt mobiljuk); hatévesen  bicskát hordott magánál, és rendszeresen dobálták a barátaival; tízévesen egész napokra elment túrázni a barátaival (felnőtt nélkül), és sokszor gyújtottak tábortüzeket; ugyanekkor az apja már megengedte neki, hogy működtesse a nyomdagépet a munkahelyén, amibe, ha beszorult volna a keze, annak csúnya vége lett volna.

Azt ő is elismeri, hogy a szülei még akkoriban is megengedőnek számítottak, de gyereknevelési módszereik nem keltettek megütközést a szomszédságban, igazából másokat sem tiltottak le mindenről a szüleik. Ehhez képest hol tartunk ma? A brit szülők 43 százaléka szerint a 14 évesnél fiatalabb gyerekeket nem szabad egyedül az utcára engedni, 20 százalékuk szerint 16 éves korig igaz ugyanez. Gray kiemeli, hogy ugyanabban az időszakban, amikor

Egyik tanulmányában kimutatta, hogy az elmúlt ötven évben meredeken (vagyis többszörösére) emelkedett az Egyesült Államokban a gyerekeknél diagnosztizált szorongás, depresszió és öngyilkossági késztetés. Ő mindezt a szabadban való játék visszaszorulásával hozza összefüggésbe, ugyanakkor persze az ok-okozati összefüggésre lehetetlenség bizonyítékot találni.

Veszélykerülő gyerekek

A konklúzió szerint a társadalom azáltal, hogy a gyerekeket a legkisebb szellőtől is meg akarja óvni, maga keveri őket a fizikai és lelki sérülések egyre komolyabb veszélyébe. A kockázatos játék evolúciós célja éppen a gyerekek ellenálló képességének erősítése. Emellett pedig remek szórakozástól is megfosztjuk őket.

Sokan hoznák fel mindezek ellen azt, hogy a gyerek nem képes felmérni a veszély valós mértékét. A kutatók azonban ezzel sem értenek egyet, szerintük a gyerekek sokkal jobban tisztában vannak saját fizikai képességeikkel, mint azt a felnőttek hiszik róluk. Nagy különbség van a gyerek között abban, hogy mit vállalnak be és mit nem, és ez meglepően jól illeszkedik valós testi képességeikhez. Éppen ezért az lehet számukra traumatikus élmény, amikor például az iskolai tornaórán kötelezővé tett kötélmászás alkalmával olyasmire kényszerítik őket, amelyre saját megítélésük szerint még nem készültek fel, és ezért szívük szerint elkerülnék. Erre utal az is, hogy

Az Egyesült Államokban minden évben 3,5 millió 14 évesnél fiatalabb gyerek szenved sportsérülés szervezett versenyek vagy edzések alkalmával. A játszótéri sérülésekről - szervezetlenségük okán - nincsenek ilyen pontos statisztikák. A közvetett adatok azonban arra utalnak, hogy a súlyos sérülések, amelyek már orvosi ellátást igényelnek, viszonylag ritkák. Az Egyesült Királyságban például 1987 és 1999 között összesen 13 gyerek halt meg a játszótéren, de közülük tizet autó ütött el, tehát valójában semmi köze nem volt a játékhoz. Ugyanezen időszak alatt évente 50 és 70 ezer között ingadozott a játszótéri sérülések száma Nagy-Britanniában, ebben nem volt semmilyen szemmel látható trend, miközben ekkor terjedtek el a puha felülettel borított játszóterek, és a veszélyesnek ítélt játékok eltűntek róluk.

Kérdés, hogy a játék szerepét a veszély felismerésében, illetve a félelem szabályozásában vajon a videojátékok is betölthetik-e, vagy mindenképpen a fizikai világ valós kockázatai szükségesek hozzá. Noha a videojátékok közben a játékosok gyakran a karakter életét fenyegető veszélyhelyzeteket élnek át, ez a valóságban nem kockáztatja testi épségüket. Ez a körülmény akár azt is indokolhatná, hogy a kockázatos játékok helyett inkább a videojátékok felé tereljük gyerekeinket, hogy megtanuljanak vigyázni magukra. Viszont ugyanígy amellett is lehet érvelni, hogy a videojátékok következménynélkülisége éppenséggel azt tanítja meg a gyerekeknek, hogy tetteiknek nincs kockázata. Minthogy a videojátékok pszichológiai kutatása sok esetben még ma is abban az előítéletekkel terhelt, egydimenziós térben mozog, hogy ezek „jók" vagy „rosszak", nem is találtunk olyan vizsgálatot, amely segítene a kérdést eldönteni.

A gyerekek túlféltett nemzedéke már abban a tudatban nő fel, hogy a játék önmagában is veszélyes, és ebben a szellemben fogja a saját gyerekeit is nevelni. Ezáltal