A magyar felső osztálynak egyre jobban tetszene egy diktatúra

Hogyan viszonyulnak a magyarok a 2010 óta kialakult politikai rendszerhez? Egyáltalán korszakhatárnak tekintik-e Orbán Viktor hatalomra kerülését? Mennyire vált végletesen megosztottá a magyarok gondolkodása, és növekszik-e az elégedetlenség? Ilyen kérdésekre keresi a választ Gerő Márton szociológus és Szabó Andrea szociológus-politológus nemrég megjelent kötete, ami „A magyar társadalom és a politika, 2019” címet kapta. A könyv egy országos, 2700 fős kérdőíves kutatáson alapul, amiből általános következtetéseket lehet levonni a felnőtt magyar népességre nézve.

A szerzők mindketten a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és az ELTE munkatársai, a kötet pedig egy évek óta tartó, átfogó kutatás részeként készült, amiben az MTA és az ELTE mellett a Debreceni Egyetem kutatói is részt vesznek. A Mobilitás Kutatási Centrumban elsősorban a társadalmi integráció kérdésével foglalkoznak, 2012-ben jelent meg az első könyvük, majd 2017-ben a következő, ami egy 2015-ös, szintén reprezentatív felmérésen alapult. A kötet keddi bemutatóján a kutatás vezetője, Kovách Imre meg is üzente „annak, akit illet”, hogy “az MTA-n komoly kutatások folynak”, és kiemelte, hogy a projekten dolgozók átlagéletkora 40 év alatt van. (Ezzel együtt egy másik kötetet is bemutattak, ami ugyanebből a kutatásból született. Az elsősorban a magyarok mobilitásával foglalkozik, és egy külön cikkben mutatjuk majd be).

A kutatás korábbi szakaszában arra jutottak, hogy

• a 2010 óta kialakított rendszer állandósítani próbálja a társadalmi csoportviszonyokat, amivel stabilitást teremt, ugyanakkor megakadályozza a jelentős, csoportok közti mobilitást (vagyis nehéz a társadalom aljáról feljebb lépni),
• a stabilitással megnyugtatja az elesetteket, a többieket pedig igyekszik érdekeltté tenni a rendszer fenntartásában,
• bár a politikusok gyakran egy-egy társadalmi csoport érdekeit hangsúlyozzák, az emberek politikai értékrendje egyre kevésbé függ össze a személyes gazdasági-társadalmi helyzetükkel. Vagyis a politikai rendszer önálló integrációs tényezővé válik, amire korábban nem volt példa.

Milyen bajok leselkednek ránk, és kit okolunk érte?

Az utolsó pont különösen fontos, hiszen ez azt jelenti, hogy hiába nézzük meg egy ember iskolázottságát, lakhelyét vagy jövedelmét, egyre kevésbé tudunk következtetni az illető politikai viselkedésére. Azzal sem vagyunk sokkal beljebb, ha a politikai részvétel klasszikus mérőszámait nézzük, például, hogy mennyien mennek el szavazni, tüntetni, petíciót aláírni, vagy mennyien kötődnek pártokhoz. Ezek a számok többnyire a kétezres évek óta stabilak, és csak kis mértékben befolyásolják az emberek politikai viselkedését.

“Ezek helyett a különböző keretezési és értelemadási folyamatok a fontosak. Ez azt jelenti, hogy a politika megpróbálja elmondani a társadalom problémáit, ezek okait, és hogy milyen cselekvés adódik rájuk” – mondta Gerő Márton a kötetbemutatón tartott előadásában. “Attól függően, hogy mire vezetünk vissza egy problémát, más és más lehet a rá adott reakció. Például nem mindegy, hogy a bevándorlást a klímaváltozással vagy Soros Györggyel magyarázzuk”.

Éppen ezért a kérdőívben is vizsgálták, milyen veszélyeket és felelősöket azonosítanak a magyarok. “Nemcsak azt kell néznünk, amit a politikusok ‘tesznek', hanem azt is, amit mondanak, (írnak vagy kiplakátolnak), mert ez, ha elég jól és főleg elég intenzíven csinálják, jelentősen befolyásolhatja, milyennek látjuk a világot magunk körül” – írják. Márpedig az utóbbi évek médiakampányai és nemzeti konzultációi mindig az országot veszélyeztető bevándorlásra és terrorra hívták fel a figyelmet, amire meg is adták a maguk magyarázatát.

A válaszadóknak az egyik kérdésnél tíz lehetőségből kellett kiválasztaniuk a három legnagyobb veszélyt, majd rákérdeztek arra is, hogy a megadott csoportok közül kik felelősek ezekért a problémákért. Ugyanezeket a kérdéseket 2017-ben és 2018-ban is feltették.

Kiderült, hogy 2018 őszén a korábbinál többen tartottak a nemzeti szuverenitás elvesztésétől, valamint a demokrácia és a jogállam leépítésétől. (Utóbbinál módszertani okok is közrejátszanak a növekedésben). Viszont kevesebben említették a bevándorlást, a korrupciót, az egyenlőtlenségeket, valamint az egészségügy és az oktatás állapotát.

Ami a felelősöket illeti, néhány esetben durva növekedést látunk. Egy év alatt jelentősen nőtt a Soros Györgyöt és az általa támogatott szervezeteket hibáztatók aránya, de sokan okolják a nemzetközi pénzügyi szervezeteket és a “brüsszeli bürokratákat” is. Közben úgy tűnik, hogy Gyurcsány Ferencre és a korábbi baloldali kormányokra 2018-ban már egyre kevesebben mutogattak. A legtöbben mindkét évben Orbán Viktort és kormányait, valamint a politikai és gazdasági elitet hibáztatják a bajokért.

Nem meglepő módon a fideszes választók többnyire a terrorizmustól és a nemzeti szuverenitás elvesztésétől tartottak, felelősként pedig a nemzetközi szereplőket jelölték meg. Ezzel szemben az ellenzékiek és a párt nélküliek az Orbán-kormányt és az elitet hibáztatják a közpolitikai problémákért.

A szegények egyre inkább demokraták, a gazdagok egyre kevésbé

Egy másik kérdésből kiderült, hogy az emberek 56 százaléka inkább demokrácia-, semmint diktatúrapárti. Ez még több is, mint a 2015-ben mért 48 százalékos arány, igaz, négy százalékkal nőtt a diktatúrát támogatók aránya is.

Kérdés, hogy néz ki mindez a különböző társadalmi csoportokban. A kutatók arra kérték a válaszadókat, sorolják be magukat valamelyik kategóriába a következők közül: alsó osztály, munkásosztály, alsó középosztály, középosztály és felső közép/felső osztály. Meglepő módon négy év alatt jelentősen nőtt a diktatúrát bizonyos körülmények közt elfogadók aránya a két leggazdagabb rétegben: a középosztályban majdnem háromszorosára, a felső osztályban pedig négyszeresére nőtt.

Közben a képzetlenebb, rosszabbul kereső munkásosztályban és alsó osztályban épp a demokráciapártiság erősödött, igaz, utóbbiban a diktatúrát is egyre többen elfogadnák.

A demokrácia-diktatúra kérdés persze nem ilyen egyszerű, hiszen nem mindenki ugyanazt érti az ilyen fogalmak alatt. Vannak, akik szerint az Orbán-kormányok a legdemokratikusabbak, de még a politológusok közt is vitatkoznak róla, lehet-e egyáltalán demokráciának hívni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, vagy inkább hibrid rezsimnek, esetleg valami másnak kellene nevezni.

Ezért rákérdeztek arra is, mennyire elégedettek az emberek a demokrácia működésével, és mindezt összevetették a pártszimpátiával is. Ebből rögtön világossá vált, hogy valójában két ország él párhuzamosan egymás mellett, a pólus két szélét pedig a Fidesz és a Demokratikus Koalíció adja.

Ha társadalmi osztályok szerint nézzük, a leggazdagabbak 67 százaléka többé-kevésbé vagy teljesen elégedett a demokrácia állapotával, de ahogy haladunk lefelé, ez egyre kevésbé jellemző. Úgy tűnik, az alsó osztály már annyira elégedetlen, amennyire a felül levők elégedettek.

Együtt szeretjük Kádárt

A kutatók kíváncsiak voltak arra is, hogyan ítélik meg a magyarok a 2010 óta eltelt időszakot, ha a Kádár-rendszerrel és a rendszerváltás utáni évtizedekkel kell összevetniük. Ehhez először is tisztázni kellett, korszakhatárnak tekintik-e egyáltalán a kilenc évvel ezelőtti választásokat. Úgy tűnik, erre a kérdésre igen a válasz: az emberek 43 százaléka szerint ez egy új korszak, miközben csak 22 százalékuk látja egységesnek az 1989 óta eltelt harminc évet (29 százalék nem tudott válaszolni, 6 százalék pedig nem akart).

Ezután arra kérték a válaszadókat, hogy négy szempont szerint vessék össze a három korszakot:

• vidéken élők boldogulása
• családok helyzete
• munkalehetőségek
• nyugdíjak mértéke

Először is kiderült, hogy az emberek mind a négy szempontból a Kádár-rendszert tartják a legjobbnak, és az 1989-2010 közti időszakot a legrosszabbnak, ahogy ebből az ábrából is látszik:

Hasonló arányokat kaptak akkor is, amikor azt kérdezték, összességében milyennek látják a különböző korszakok teljesítményeit. Nem meglepő, hogy a Kádár-nosztalgia az idősek körében a legerősebb, a 60 és 70 pluszosok többsége a rendszerváltás előtti időszakot tartja a legjobbnak.

Orbán egyetlen korosztályban sem verte meg Kádárt, de még így is a 40-49 évesektől kapta a legjobb értékelést. Feltűnő az is, hogy a 18-29 évesek majdnem felének fogalma sincs, hogyan válaszoljon erre a kérdésre.

Társadalmi pozíció szerint az alsó osztályok vonzódnak leginkább a Kádár-korszakhoz: több mint ötven százalékuk mondta, hogy összességében a rendszerváltás előtt volt jobb. A felső és felső középosztálynál viszont ez az arány csak 27 százalék, miközben 40 százalékuk gondolja úgy, hogy 2010 óta működnek legjobban a dolgok.

Ha ezek után azt hiszi, legalább a Fidesz-szavazók többsége elutasítja az 1989 előtti időszakot, téved. A kutatás alapján úgy tűnik, a fideszesek 35 százaléka szerint Kádár idejében volt a legjobb, és alig többen, 37 százalékuk mondta a 2010 utáni éveket. Érdekes módon az MSZP és a DK mellett a Jobbik, de még az LMP táborában is többségben vannak a Kádár-korszakba vágyók, ez egyedül a legfiatalabb táborral bíró Momentumra nem igaz. Közülük viszonylag sokan, 17 százaléknyian részesítik előnyben az 1989 és 2010 közti időszakot, de többségük, 31 százalékuk nem tudott válaszolni a kérdésre.

Szabó Andrea, Gerő Márton: A magyar társadalom és a politika, 2019. A magyar társadalom politikai gondolkodásmódja, politikai integráltsága és részvétele. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2019.

(Borítókép: Huszti István/Index)