A Huawei-háború a pandákat sem kíméli

A 27 éves Baj Jun és hatéves fia, Hsziao Livo rendben megérkeztek Kínába, miután a nagyközönség számára teljesen váratlanul, néhány héttel ezelőtt a Kínai Óriáspanda-védelmi Kutatóintézet (a külföldre kölcsönadott pandák tulajdonosa) értesítette a San Diegó-i állatkertet, hogy lejárt a kölcsön, és kérik vissza az állatokat.

A kínai intézet közleménye szerint a két panda különösebb gond nélkül viselte a hosszú utazást, megérkezésükkor fogadóünnepséget rendeztek nekik, amelyen a helyi gyerekek énekeltek és táncoltak. Most karanténben vannak az ilyenkor szokásos protokoll szerint, mielőtt elhelyeznék őket végleges lakhelyükön.

Egyoldalú szakítás

Ennél érdekesebb kérdés azonban az, hogy miért kellett visszatérniük Kínába. Már csak azért is, mert Baj Jun az egyik legsikeresebb tenyészállatnak számít Kínán kívül: Amerikában összesen hat bocsnak adott életet. Ráadásul két nap híján ő a legidősebb panda, amely bocsot ellett.

A visszahívás okairól feltűnően hallgat mindkét fél. A kínaiak mindössze annyit közöltek, hogy a San Diegó-i állatkerttel kötött pandavédelmi megállapodás véget ért. E döntést egyértelműen a kínai fél hozta meg egyoldalúan, hiszen az állatkert gyorsan bejelentette, hogy megpróbálnak tárgyalni a kínai kormánnyal a bérlet megújításáról (és hát elképzelhetetlen is lenne, hogy egy állatkert szándékosak kiebrudalná azt a két állatot, amiért a látogatók nagy része messze földről is felkeresi őket).

A döntés hideg zuhanyként érte az állatkertet, legalábbis ha nem figyelték az Egyesült Államok és Kína egyre jobban elmérgesedő kereskedelmi háborúját. A múlt hónapban még dicsérte őket a pandákat meglátogató kínai nagykövet, aki a San Diegó-i tenyészprogramot „a siker modelljének” nevezte. Sőt, Csang Ping a program folytatásáról beszélt akkor az NBC-nek:

Nagyon jó munkát végeztek a pandakutatás és -védelem terén, és azt gondolom, hogy ez nagyon jó dolog a program jövőbeli folytatása szempontjából.

Az nem egyértelmű, hogy a nagykövet általában a pandák külföldi lízingelésének programjára vagy a a San Diegó-i programra gondolt. Mindenesetre jelenleg 21 ország összesen 27 állatkertje tart pandákat, azonban szinte mindegyikük kölcsönben van csak külföldön, és Kína tulajdonát képezik. Az Egyesült Államokban maradtak még pandák, hiszen élnek Memphisben, a washingtoni Smithsonian állatkertben és Atlantában is.

A nyugalom és a békésség szimbóluma

Észak-Amerikában Mexikóban és Kanadában is láthatók pandák. A mexikóvárosi Chapultepec állatkertben élő állatok azért különlegesek, mert nem Kína a tulajdonosuk. Elődeiket még örökbe kapták a kínaiaktól (akik csak ezután váltottak a most dívó kölcsönmodellre), és a születendő kölykök sem váltak kínai tulajdonná. Az állatkert ugyanakkor megállapodott Kínával, hogy ha a jövőben születik még bocs náluk, akkor azok kínai fennhatóság alá kerülnek, de maradhatnak Mexikóban.

A panda megtestesít mindent, amit Kína önmagáról sugározni kíván a világ felé: egyedi, különleges, ritkaságnak számít, fekete-fehér foltjaival pedig nyugalmat és békésséget sugall. Minden más állatnál többet költött az emberiség (és korántsem csupán Kína egyedül) a faj megmentésére, a WWF jól ismert logójában is ő szerepel. 

Ugyanakkor nem minden konzervációbiológus lelkesedik azért, hogy vagyonok mennek el ennek a kétségtelenül cuki, de ökológiai szempontból meglehetősen jelentéktelen fajnak a megóvására. Miközben a kevéssé látványos fajok tömege hal ki nap mint nap, és ezzel egész ökoszisztémák léte kerül veszélybe, addig az egész világ összefog, hogy ezt a medvét megmentse, miközben legendásan kedvetlen szexuális aktivitása, szélsőségesen specialista étrendje és egy csomó más tulajdonsága is abba az irányba mutat, hogy kihalása teljesen természetes lenne.

Bizonyos értelemben a panda a legszerencsésebb faj a földön – más részről viszont egyáltalán nem szerencsés. Az emberek nem tudományos okokból vagy az ökológiai jelentősége miatt akarják megóvni őt, hanem mert cuki pofája van és politikailag fontos

– nyilatkozta a Financial Timesnak Vang Dajun, a Pekingi Egyetem pandakutató professzora.

Kell a jó PR, mint egy falat kenyér

A pandamentés tehát már rég túllépett a környezetvédelem szféráján, immár nem sok másról szól, csak a politikáról és a propagandáról, a puha hatalomgyakorlás (soft power) eszközévé vált, vagyis általuk igyekszik Kína szerethetővé tenni önmagát. A puha hatalom erősítésének három módját szokás elkülöníteni: az ország kulturális és természeti kincseinek hangsúlyozása, politikai intézményrendszerének vagy pedig külpolitikájának előtérbe helyezése.

Nos, Kína esetében az utolsó kettő – diktatúra lévén – nem túl előnyös. A legtöbb hír kisebbségek, másként gondolkodók elnyomásáról, cenzúráról, katonai terjeszkedésről szól. Marad hát a kultúra és a természet, elsősorban a pandák. E hadműveletben pedig nagyon fontos szerepe van annak, hogy a pandák a kihalás szélén állnak, megmentésük pedig csak egy hatalmas nemzet minden áldozatra kész elhatározása révén lehetséges.

A mostani San Diegó-i incidens közepette természetesen egyik félnek sem érdeke, hogy explicite kiderüljön, hogy Kína esetleg politikai bosszúból hívta haza a pandákat. De az ázsiai ország és az Egyesült Államok kapcsolatában történt minden rendkívüli esemény (főként, ha annak lehet ellenségességet sugalló vetülete) szükségszerűen a jelentőségén túlmutató színezetet kap. Meglepő lehet, hogy a pandák bármilyen szerepet játszhatnak a nagyhatalmak politikai játszmáiban, távközlést, kémkedést érintő küzdelmekben, csakhogy Kína rendszeresen használja e célra legközismertebb állatait.

Pandák a célkeresztben

Már az i. sz. 7. században is pandákat ajándékozott Vu Cö-tien császárnő a japán császárnak, és ehhez az eszközhöz – kisebb-nagyobb rendszerességgel – azóta is előszeretettel nyúlnak a kínai vezetők. A Nyugat először 1839-ben fedezte fel magának az óriás pandát, amikor a Kínában működő francia misszionárius és biológus, Jean Pierre Armand David először találkozott e kontrasztos állatokkal. Ezután egyre nőtt a pandák népszerűsége külföldön, és elkezdtek gazdag turistákat vonzani Kínába – bár ennek sokszor rájuk nézvést kellemetlen következményei lettek.

Theodore Roosevelt amerikai elnök (aki maga is szeretett vadászni) fiai, Teddy Jr és Kermit (aki csak névrokona a Muppet Show Brekijének) az 1920-as években elutaztak Kínába pandát ölni. A leterített állat bundáját elküldték a chicagói Field Múzeumnak. Néhány évvel később az első élő állat is nyugatra került, miután egy Ruth Harkness nevű kalandor

A 20. században aztán Csang Kaj-sek (pontosabban a felesége) volt az első kínai vezető, aki kendőzetlen politikai célból adományozott pandát a New York-i bronxi állatkertnek 1941-ben, ezzel köszönve meg Amerika támogatását a megszálló japánok ellenében. A pandadiplomáciát azonban a kínai polgárháborúban győztes Mao emelte igazán művészi szintre. Először még csak szovjet és észak-koreai elvtársainak juttatott a bambuszmedvékből, de Nixon elnök történelmi, 1972-es látogatása mindent megváltoztatott. Mao két pandát ajándékozott Amerikának, amelyeket a washingtoni állatkertben helyeztek el. Népszerűségük minden várakozást felülmúlt, hiszen évtizedek óta ők voltak az első pandák, amelyek a vasfüggöny nyugati oldalán tűntek föl. Az első nap 20 ezren tolongtak kifutójuk előtt, az első évben több mint egymillióan látogatták meg őket.

Beindul az üzlet

A kínai pártvezetés pedig felismerte az aranytojást tojó tyúkot, a következő években pandák egész légiója kezdte meg világhódító útját. A kínaiakat az töltötte el a legnagyobb megelégedéssel, amikor a világ vezetői látogattak el hozzájuk, és a kereskedelmi, katonai tárgyalások közben egyszer csak felhozták – mint tette azt 1974-ben Edward Heath brit miniszterelnök –, hogy kaphatnának-e esetleg ők is pandákat.

Nagyjából egy évtizedig tartott az ingyenes (vagy legalábbis nem azonnal és készpénzben fizetett) pandák adományozása. A nyolcvanas évek elején a kínaiak bejelentették, hogy havi 50 ezer dollárt, illetve a születendő bocsok tulajdonjogát kérik a pandák kölcsönzéséért. Ez a bérleti díj emelkedett mára évi egymillió dollárra. A pandabizniszben nemcsak a csöndes kapitalista fordulatot végrehajtó kínai állampárt látta meg a gyors pénzszerzés lehetőségét (miközben még PR-ként is kész főnyeremény az ügylet), de a fogadó állatkertek is. A panda mindenhol a kert sztárja, garantált a látogatószám meredek emelkedése.

A pandák és élőhelyük megóvása egyre inkább háttérbe szorult, ezért a kilencvenes években a WWF beperelte az amerikai Halászati és Vadgazdálkodási Szolgálatot (amely engedélyezi az állatok importját az Egyesült Államokba). A per eredménye az lett, hogy amerikai állatkert azóta csak úgy vehet bérbe pandákat, ha a kínai fél vállalja, hogy a bérleti díj legalább felét tényleg az állatok vadonbéli védelmére fordítja.

Évi egymillió dollár plusz egyéb kedvességek

Mindenesetre azóta is rendszeresek a pandaátadó ünnepségek világszerte, amelyek politikai felhangjait mi sem bizonyítaná jobban, hogy rendszeresen részt vesznek rajtuk a legmagasabb állami vezetők a fogadó ország és Kína részéről is. Két éve a berlini G20-konferenciát kötötték össze két panda fogadásával a Tiergarten parkban lévő állatkertben. Ott volt Angela Merkel és Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár is, a német kancellár pedig azt mondta, hogy miután a két ország régóta együttműködik a G20-csoport kötelékében, ideje volt a két aranyos diplomata fogadásának is. (Egy három- és egy hatéves állatot, reménybeli párt kaptak.)

A szívességen kívül azért más típusú ellenszolgáltatást is vár a pandákért Kína – már az évi egymillió dolláros bérleti díjon felül. Az sem elég (csupán elvárják), hogy a fogadó ország vezetője személyesen kéri őket – így tett Angela Merkel, a dán királynő vagy Justin Trudeau kanadai miniszterelnök is –, de kézzelfogható árat követelnek értük. Ausztrália, Franciaország, Kanada mind akkor kapott pandát, amikor kereskedelmi megállapodást kötöttek, amelynek része volt atomenergiai eszközök és urán eladása is Kínának. Skócia tengeri olajfúró technológiáért és lazacszállításért cserébe, Hollandia pedig fejlett orvosi eszközök fejében kapott pandákat.

De ha egy ország Kínának nem tetsző dolgot tesz, hamar elszedik tőle a pandákat. 2010-ben Kína figyelmeztette Barack Obamát, hogy nem kéne találkozni a dalai lámával. Miután az akkori amerikai elnök nem hallgatott rájuk, azonnal hazarendelték az atlantai és a washingtoni állatkertekből az első ott született kölyköket, amelyek ilyenformán nagyon a helyiek szívéhez nőttek.

Nemcsak a születendő bocsok, de a pandák minden biológiai anyaga (vére, spermája) is Kína tulajdonát képezi. A hozzánk legközelebbi, a schönbrunni állatkertben élő pandákat is majdnem vissza kellett adniuk az osztrákoknak, miután 2013-ban a dalai láma az országba látogatott. Ausztria sietett is kinyilvánítani, hogy tartja magát az Egy Kína-elvhez.

Keserédes győzelem

A pandaforgalmazás tehát Kína rendkívül sikeres vállalkozása. Csakhogy 2016-ban a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) durván belekavart  ebbe, amikor a szaporítóprogram sikereit látva „lefokozta” a pandákat, és státuszukat veszélyeztetettből sérülékenyre módosította. Azt hihetnénk, hogy ez hatalmas siker volt Kínának, és büszkeséggel töltötte el őket. Hát nem, a kínai kormány minden lobbierejét megmozgatta, hogy megakadályozza a döntést. Úgy okoskodtak ugyanis, hogy ha a pandát már nem fenyegeti a kihalás, akkor reklámszempontból elértéktelenedik, ami nemcsak politikai téren okoz veszteségeket az országnak, de a közvetlen anyagi (pandabérlésből és turizmusból származó) bevételeket is csökkenteni fogja.

A legnagyobb probléma a leminősítéssel az, hogy nem feltétlenül a pandák valós populációnagyságán alapszik. A pandaszaporításra rálátó, persze csakis név nélkül nyilatkozó kínai szakemberek már többször elmondták, hogy a tenyészprogramban született, illetve a vadon élő pandák száma politikai kérdés Kínában – értsd nem feltétlenül a valóságot tükrözi. A 2015-ös számlálás szerint 1864 panda élt vadon Kínában, és több mint ötszázan fogságban. Csakhogy ez valószínűleg kozmetikázott adat, a pontos szám nem nyilvános. Vagyis könnyen lehet, hogy

Bambuszerdők elfelejtve

A pandák fogságban történő szaporítása, a modern genetikai és reprodukciós felfedezéseknek hála, sikeresebb, mint valaha. Igazából a túltermelés és az ipari személetmód jellemzi az egész programot. Csakhogy a születő pandakölykök képtelenek életben maradni a természetben, a visszatelepítések mindeddig kudarcot vallottak. Így ma már nem is nagyon erőltetik a dolgot, a felesleges pandákat inkább bérbe adják külföldre. Ezzel a tartási költségeiket is megtakarítják, dollármilliókat zsebelnek be, és pozitív képet is sugároznak magukról.

Viszont eközben az egész erőfeszítés lényege, az egyedülálló kínai természetes környezet megőrzése felejtődött el teljesen. A felmérések szerint hiába öntöttek a pandavédelembe dollármilliárdokat az elmúlt évtizedekben, a medvék természetes élőhelye ma 5 százalékkal kisebb, mint a hetvenes évek közepén, és a bambuszerdőket ma már háromszor annyi út szabdalja, mint annak előtte.

Újabban egyetlen hatalmas nemzeti parkba akarják összevonni a most elszórtan elhelyezkedő, pandák által lakott bambuszerdőket. Ehhez azonban legalább 170 ezer ember kényszerített áttelepítésére lesz szükség. (Bár az ilyesmi nem szokott gondot okozni arrafelé.) Kérdéses, hogy mindez valóban a medvék érdekeit fogja-e szolgálni.

A projekt fő motivációja ugyanis a turizmus felpörgetése, márpedig a túlzott turizmus jelenti a legnagyobb veszélyt a világ legveszélyeztetettebb állataira. A pandapolitika ugyanakkor évtizedek óta bizonyítja, hogy benne a látszat ellenére a természet szempontjai az utolsók. Kiutalható pandákat kutatóintézetben is elő lehet állítani, a holisztikus megközelítésű természetvédelem minden nyűge nélkül.

Kész főnyeremény mindenkinek.

(Borítókép: San Diego állatkertben született 4 éves Mei Sheng érkezik vissza Kínába a tenyésztési program keretében 2007. november 7-én, mely szerint minden Kínán kívül született pandát vissza kell küldeni, miután elérte a felnőttkort. Fotó: Guang Niu / Getty Images Hungary)