Máté, Mirella
5 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Sorozatgyilkosság végzett az indián olajbárókkal

Grann-slide-2-1200x760
2019.06.03. 17:11 Módosítva: 2019.06.03. 18:44
Az isteni szerencséből gyorsan tragédia lett. Miután az előző századforduló táján olajat találtak az oklahomai oszázs indián törzs földjein, az ott lakók hirtelen dúsgazdagok lettek. Csakhogy a látványos meggazdagodás a legalávalóbb embereket vonzotta Oklahomába, akik semmi mást nem akartak, csak elszedni az indiánoktól az olajmezőiket. Akit nem lehetett átverni, azt megölték. Több tucatnyi gazdag oszázst végeztek ki hidegvérrel, a legtöbb gyilkosságért soha nem ítéltek el senkit. A vérengzést lehetővé tévő helyi rendőri korrupció országos botrányt dagasztott, és hozzájárult az FBI megalakulásához. Erről szól David Grann most megjelent könyve, a Megfojtott virágok, amelyből Martin Scorsese és Leonardo DiCaprio készít filmet.

Az oszázs indiánok mindig is a frontvonalban éltek. Az amerikai polgárháború alatt területeik felét az unió, másik felét a déli konföderáció foglalta el. Az oszázsok igyekeztek semlegesek maradni, de ez nem akadályozta meg mindkét oldal katonáit, hogy rendszeresen lerabolják az oszázsok földjeit. Elvittek minden ehetőt, terményt, állatot egyaránt, így az indiánok, noha sok közük nem volt a háborúhoz, évekig éheztek.

A legyengült szervezetű embereket halomra ölték a járványok, főként a himlő, amelyet az európai telepesek hurcoltak be a hagyományosan Kansasben, Oklahomában, Missouriban és Arkansasban élő törzs területére. Az 1860-as évek közepén a törzs már a puszta fennmaradásért küzdött. A törzs tagjainak nyolcvan százaléka az uniót támogatta, a vezetőiknek a polgárháború vége felé mégis sikerült a konföderációval egyezményt kötniük -

ami nem mutatott túl jól, miután az északiak nyertek.

Oklahomai oszázs tábor
Oklahomai oszázs tábor
Fotó: Library Of Congress

Önkéntes deportálás

A polgárháborút követő években az oszázsok igyekeztek okosan manőverezni a folytonosan átalakuló politikai erővonalak mentén, de sok esélyük nem volt a fehérekkel szemben. Csatlakoztak Custer tábornok 1867–68-as csejenek és arapahók ellen indított hadjáratához, és felderítőként, nyomolvasóként segítették a fehér katonákat abban, hogy megtizedeljék a rivális oklahomai indián törzseket. A segítség ellenére azonban ők sem úszhatták meg, hogy az egyre sokasodó fehér telepesek elvegyék a földjeiket, a szövetségi kormány pedig rezervátumba kényszerítse őket.

Bár az „önkéntes” áttelepülésről szóló egyezményt nem tudták elkerülni, képviselőik a körülményekhez mérten sikeresen tárgyaltak az amerikai kormánnyal. Ennek hála, a későbbi sorsukat alapvetően meghatározó elemek is bekerültek a megállapodásba. Az oszázsok fizettek új földjeikért, így a többi indián törzzsel ellentétben ők tulajdonosok lettek lakóhelyükön, és személyenként a szokásos 160 holddal (65 hektár) szemben 657 holdnyi földterületet (266 hektár) – jórészt legelőt – kaptak. A történet szempontjából a legfontosabb mégis az, hogy a törzs megszerezte a föld alatt rejlő ásványkincsek kitermeléséhez fűződő jogokat is.

De ez a vagyon okozta sokuk brutális halálát is.

Örökölhető olajjáradék

Először 1897-ben találtak kőolajat az oszázsok lakta területen, de ez még a belső égésű motorok és így az olajipar forradalma előtt volt, így nem keltett különösebb felbolydulást. Amint aztán a múlt század első évtizedében az olajipar kilőtt, az oszázsok, akiknek földjeik után fejkvóta járt a szövetségi kormány által kiárusított olajfúró-koncessziókból, egy csapásra kőgazdaggá váltak. Földvagyonuk – és ezzel együtt az olajbevételekből származó járulék – pedig örökölhető volt, függetlenül attól, hogy az örökös oszázs származású volt vagy sem. Az addig éhező indiánok nyakába szakadt vagyon több volt, mint amennyit valaha is el tudtak képzelni – sőt több, mint amennyit a legtöbb ember el tudott képzelni abban az időben. Csak 1923-ban több mint 30 millió dollárt (mai áron 440 millió) kaszált a 2-3000 regisztrált taggal rendelkező törzs az olajbevételekből.

Az Indiánügyi Hivatal igazgatója az ország leggazdagabb embereinek nevezte őket.

Oszázs asszonyok az 1920-as években, egyikük bundában
Oszázs asszonyok az 1920-as években, egyikük bundában
Fotó: Library Of Congres

Mások kissé egyértelműbben rasszista nézőpontból közelítettek az oszázsok szerencséjéhez. Az egyik újságíró szerint az oszázsok egy-egy emberre vetítve „a leggazdagabb nép, klán vagy társadalmi csoport, bármely rasszt is vesszük a földön, még a fehéreket is.” Az indiánok legtöbbje pedig feltűnő módon költeni is kezdte a pénzét. Gyerekeiket drága magániskolákba küldték, puccos kocsikat vettek, Európába utazgattak. Gazdagságuk rendszeresen szerepelt az újságokban, így tízezrével kerekedtek fel a szerencsevadászok az egész Egyesült Államokból, hogy olajmunkásként, illetve gyakrabban az egyszerűen butának tartott indiánok pénzén nyerészkedve keressék könnyen degeszre magukat. Sokuk a bűncselekményektől, így a gyilkosságtól sem riadt vissza.

A kompetencia bizonyítása

Az oszázsok kisemmizéséhez a szövetségi kongresszus is megágyazott, mivel 1921-ben, a gyarmatosítók leereszkedő megvetésétől hajtva, illetve a fehér nyerészkedők lobbizásának engedve olyan törvényt fogadtak el, amely előírta, hogy az olajbárókká avanzsált indiánok mellé (természetesen fehér) gyámokat kell kirendelni. A rendelkezés csak azokra vonatkozott, akik felerészt vagy nagyobb arányban minősültek oszázs származásúnak, és a bíróság által kirendelt gyám mindaddig felügyelte pénzügyeiket, míg ők bizonyságot nem tesznek „kompetenciájukról”, bármit is jelentsen ez.

A gyerekek mellé akkor is gyámokat neveztek ki, ha kevesebb mint fele részben voltak oszázsok, és éltek a biológiai szüleik.

Aki indiángyám lehetett, az megfogta az isten lábát. Minthogy szinte kizárólag fehér ügyvédek lehettek gyámok, az oszázs városokban hirtelen megugrott az ügyvédek száma. A 8000 lakosú Pawhuska városban minden századik ember ügyvédként dolgozott, miközben máshol tized-huszad ennyi ügyvéd sem dolgozott.

Washingtonba menesztett oszázs küldöttség
Washingtonba menesztett oszázs küldöttség
Fotó: Library Of Congress

A gyámok persze a legritkább esetben működtek azzal a céllal, hogy az indiánok pénzét gyarapítsák, és alkalmas időpontban átadják azt a tulajdonosaiknak. Ők az oszázsok javát akarták, és általában el is vették azt tőlük. 1924-ben a belügyminisztérium két tucat gyámot vádolt meg korrupcióval, de végül mindannyian megúszták a felelősségre vonást bírósági tárgyalás nélkül. A visszás helyzet minden kívülálló számára nyilvánvaló lehetett, de a rasszizmussal vegyes irigység miatt kevesen emelték fel a szavukat az indiánok érdekében. Hiszen hogy nézett már ki, hogy a bennszülöttek palotákban laknak, drága autókon furikáznak, és fehér szolgálóik vannak?! Őket általában csak rézbőrű milliomosoknak hívták a legmértéktartóbb lapok is.

Az egyik I. világháborús oszázs veterán így panaszkodott:

Franciaországban harcoltam ezért az országért, mégsem engedik, hogy aláírjam az általam kiállított csekkeket.

Mindez a kapzsisággal és gyűlölettel teli közeg ágyazott meg a húszas évek legsötétebb gyilkosságsorozatának, amellyel a helyi igazságszolgáltatás nem tudott vagy nem akart mit kezdeni, és ez egyértelművé tette a szövetségi szintű bűnüldözés szükségességét.

Mérgezés, fejlövés

A kezdeti emberölések mind egy család tagjait érintették, és hátterükben egy szövevényes, alig átlátható összeesküvés állt. Először a 25 éves Anna Brown oszladozó holttestét találták meg 1921. május 27-én. Noha a nőt lelőtték, a nyomozás semmire sem jutott, így azzal zárták le az ügyet, hogy baleset történt, és a halál oka alkoholmérgezés volt. Olajbevételek utáni járulékát anyja, Lizzie Kyle örökölte. Az asszony ekkor már oszázs mércével is rettentő gazdagnak számított, hiszen összesen négy fejkvóta (a saját, az elhunyt férje és az ugyancsak elhunyt két lánya járuléka) volt a birtokában. Anna holttestének megtalálásával azonos napon leltek rá unokatestvére, Charles Whitehorn tetemére is.

Lizzie Kyle-lal két hónappal később végeztek, megmérgezték. Anna egy másik unokatestvérére, Henry Roanra a következő év februárjában találtak rá, fejbe lőve a kocsijában. Egy hónappal később Anna testvére, Rita, a férje és egy szolgálójuk halt meg, amikor 19 liter nitroglicerinnel felrobbantották a házukat. Anna harmadik testvére, Mollie egy fehér férfihez, Ernest Burkharthoz ment feleségül. Később bebizonyosodott, hogy a legtöbb gyilkosság mögött a férfi és nagybátyja, a marhatartó William Hale, illetve bűntársaik álltak. A későbbi nyomozás során feltárták, hogy

a megyében valóságos feketepiaca alakult az olcsó bérgyilkosoknak, akiket bármikor meg lehetett bízni egy-egy oszázs meggyilkolásával.

1925-ig hatvan gazdag oszázst végeztek ki, legtöbbjük megölését soha nem derítették fel. Egy másik oszázs, George Bigheart otthon haldoklott, amikor William Hale és Ernest Burkhart vonatra rakták, talán azért, hogy eltávolítsák a városból. Az Oklahoma City-beli orvosok megállapították, hogy megmérgezték. A halála előtti éjjel még beszélni tudott egy William Vaughan nevű ügyvéddel. Miután Bigheart meghalt, Vaughan felszállt a Pawhuska felé induló vonatra, de sosem ért oda. Összezúzott fejű holttestét öt mérföldre a várostól, a sínek mentén találták meg.

Húsz késszúrás Washingtonban

Mollie Kyle, Ernest felesége csak nagy szerencsével úszta meg, hogy férje az egész család kiirtására szőtt összeesküvés végső lépéseként őt is eltegye láb alól. Mivel már csak Mollie volt életben az egész családból, ő birtokolta mindannyiuk járulékát. Mollie sejthette, hogy élete nincs biztonságban, és amikor kezdte rosszul érezni magát, elmondta a lelkésznek, hogy azt gyanítja, a férje megmérgezte. A pap erre azt mondta neki, hogy ne igyon semmit otthon, és értesítette az igazságügyi minisztérium FBI jogelődjének számító nyomozóirodáját. Mollie végül felépült az enyhe mérgezésből, majd a tárgyalások után elvált Ernesttől, és 1937-ben halt meg.

Sok más indián is áldozatul esett a gyilkosságoknak, akik nem álltak rokonságban Anna Brown családjával. Az oszázs törzsi tanács látva a helyi szervek tehetetlenségét (vagy éppen a bűnrészességüket), az igazságügyi minisztériumhoz fordultak, hogy szövetségi segítséget kérjenek. A kevés tisztességes helyi fehér olajvállalkozó egyikét, Barney McBride-ot küldték Washingtonba, hogy lobbizzon az érdekükben. McBride megkéselt holttestére egy nappal Washingtonba érkezése után találtak rá. Hússzor szúrták meg, ezzel

egyértelmű üzenetet küldve az oszázsok fehér segítőinek, hogy ők sincsenek biztonságban.

White, a texasi kopó

A McBride-gyilkosságról a washingtoni lapok is úgy számoltak be, mint „a főváros bűnügyi évkönyveinek legbrutálisabb bűnügye”. E fölött már az igazságügyi minisztérium sem tudott szemet hunyni. A J. Edgar Hoover vezette Nyomozóiroda (Bureau of Investigation) fedett ügynököket küldött Osage megyébe, és ők két év alatt derítették fel az összeesküvések egy kis részletét. A későbbi perek eredményeként Hale, Burkhart és néhány segítőjük életfogytiglani börtönbüntetést kaptak, később azonban

SZABADLÁBRA HELYEZTÉK ŐKET, AZ OSZÁZSOK TILTAKOZÁSA ELLENÉRE.

Bigheart és Vaughan megölése miatt az indiánok Jack Waltonnak, Oklahoma kormányzójának írtak petíciót. A kormányzó meg is bízta Herman Davis ügyészt a nyomozással, de Davist csakhamar vesztegetésen kapták. Walton ezután gyorsan megkegyelmezett Davisnek, és a gyilkossági nyomozás sehová sem jutott.

J. Edgar Hoover
J. Edgar Hoover
Fotó: Library Of Congress

Hasonlóan elsikkadt sok más oszázs indián nő megölése is, akiket az FBI jogelőd gyanúja szerint vélhetően fehér férjeik gyilkoltak meg az örökség miatt. A szövetségi kormányzat nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel, ezért inkább törvényalkotással próbálták elejét venni a további gyilkosságoknak.

1925-ben betiltották, hogy a nem oszázsok olajkitermelési járulékjogot örökölhessenek az indiánoktól.

Hoovernek, aki ekkortájt már javában tervezte az FBI megalakulását épp kapóra jött az egész országot lázban tartó gyilkosságsorozat, hogy megalapozza a nyomozóiroda hírnevét. Ezért egy korábbi Texas Rangert, Tom White-ot bízta meg a nyomozás vezetésével. White alkalmasnak bizonyult a feladatra, nem rettentették meg a korábbi nyomozókat ért merényletek. Cowboyokat alkalmazott, akik beépültek a közösségbe, és informátorként dolgoztak neki. A nyomozás a teljes Osage megyei gyámrendszer korruptságára derített fényt.

Csakhogy az igazságszolgáltatás legalább ennyire korrupt volt, így az esküdtszékek a legtöbb vádlottat felmentették. Az oszázsok az évtized közepére már annyira rettegtek, és nem bíztak senkiben, hogy otthonaikat egész éjszakára kivilágították, így próbáltak védekezni az orvgyilkosok ellen. Voltak, akik a helyi rendőrség tétlenségét látva saját nyomozásba kezdtek, de

többször éppen emiatt váltak ők maguk is áldozattá.

A tragédiák miatt sok indián már átkozta az olajat, amely kiemelte őket az éhezésből. Egyikük így vallott 1928-ban:

Egy nap végre elfogy majd az olaj, és ezzel elmaradnak majd a néhány havonta érkező zsíros csekkek is. Tudom, hogy akkor a népem boldogabb lesz.