Sámuel, Hajna
19 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

A harag rossz tanácsadó, de szexivé tesz

duh
2019.07.01. 23:25 Módosítva: 2019.07.02. 08:20
A düh a legrosszabbnak tartott emberi érzelmek egyike. A róla kialakult általános kép szerint az emberi történelem szörnyűségeinek jó része a düh lelkén szárad (ennél nagyobb képzavar ma már nem lesz). De mégis minden ember sajátja, és legtöbbünk rendszeresen használja is. A szóhasználat nem tévedés, ugyanis a harag egyértelműen funkciót tölt be, és alkalomadtán hasznos lehet. Hiába tapasztaljuk már évmilliók óta, tényleges működését csak a legutóbbi időkben kezdi érteni a tudomány.

Alig egy hónapja emlékeztünk a leghírhedtebb amerikai iskolai lövöldözésre, a columbine-i középiskolában 1999. április 20-án véghezvitt mészárlásra. Tizenhárom ártatlan áldozat és a két elkövető veszítette életét az esztelen tombolásban, amelyet az elkövetők eredetileg egy még sokkal pusztítóbb bombamerényletnek terveztek, de e tekintetben kudarcot vallottak. Columbine azóta fogalommá vált - a fegyvertartás korlátozásáért küzdő, a mentális betegségek korai felismeréséért harcoló aktivisták számára ugyanúgy, mint az iskolai mészárlást azóta újra és újra másoló, megismétlő újabb lövöldözők számára.

Ki képes ilyesmit elkövetni - teszik fel Columbine óta újra és újra a kérdést laikusok és pszichiáterek egyaránt. Az adekvát válasz szerint csakis egy dühöngő őrült. Az egyik elkövető szülei közvetlenül a merénylet előtt felismerték, hogy fiuknak dühkezelési problémái vannak, kezelte pszichiáter az agresszivitás miatt, és antidepresszánst írtak fel neki. A másik gyilkosnak azonban, társával ellentétben nem voltak egyértelmű dühkitörései, látszólag nyugodt volt, viszont a mélyben súlyos mentális betegségekkel küzdött. Amint látható tehát,

a dühkitörés nem jár mindig együtt a gyilkos agresszióval, de figyelmeztető jel lehet, ha megjelenik.

Viszont elengedhetetlen az eredményes kezeléshez, illetve az esetleges társadalmi kockázatok felismeréséhez, hogy értsük ennek az érzelemnek, és legfőképpen kóros túlcsordulásának idegi, mentális hátterét.

Csalatkozás az elvárásokban

Ne maradjon le semmiről!

Nem igazán lehet olyan érzelmet említeni, amely evolúciós értelemben a közelmúltban alakult ki. Az érzelmek ugyanis jórészt állati örökségünk emlékei, és szinte mindnek megtalálhatók előképei.

A düh nem más, mint mentális eszköz arra, hogy legyűrjük a vélt vagy valós fenyegetéseket - fenyegessék ezek akár életünket, akár a számunkra fontos erőforrásokat, akár az általunk fontosnak tartott társadalmi normákat. Bármilyen helyzetbe is kerülünk, elvárásaink, korábbi tapasztalataink alapján agyunk (sokszor anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk) képet alkot arról, hogy a szituáció mely kimenetelei felelnének meg legjobban az érdekeinknek. Amikor aztán kiderül, hogy mi sül ki a helyzetből, agyunk megint csak önműködően összehasonlítja elvárásainkat a tényleges eredménnyel, és ha a kettő nem egyezik, az elégedetlenséget szül. Ez a felismerés agyterületek egész hálózatában indítja be a düh kialakulásához vezető aktivitást, és ezzel

a szervezet teljes működését a düh alapjául szolgáló körülmény elhárítására állítja át.

A harag egy alapérzelem, amely az állatvilágban egyértelműen segíti az egyedet abban, hogy elhárítsa a fenyegetéseket, táplálékot és szaporodópartnert szerezzen magának. Ebből adódóan az embernek is öröklötten sajátja - ahogy azok az agyi mechanizmusok is, amelyek a többi embert segítik a másik dühének felismerésében. Az arcon megjelenő jelektől a hanghordozáson át rendkívül sok olyan kommunikációs jelet veszünk észre (sokszor anélkül, hogy ezek tudatosodnának), amelyek alapján azonnal felfogjuk, hogy az illető dühös, és ezt a távolságtartásra utasító jelzésként értelmezzük

- mondja Deák Anita, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének adjunktusa.

A megfelelő meder

A düh tehát természetes, és - legalábbis a törzsfejlődés korábbi szakaszában - előnyös is volt. Viszont ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy ez talán a legrosszabb megítélésű érzelem, amely szinte mindig negatív reakciókat vált ki azokból, akik ellen irányul, vagy más módon kénytelenek elviselni a következményeit. A pszichológus itt a harag megfelelő mederbe terelésének fontosságát hangsúlyozza. A társas kapcsolatokban elengedhetetlenül jelen van a düh, például a versengésben szükségszerűen alulmarad valaki, illetve előfordul, hogy haraggal reagálunk, ha elháríthatatlan akadályokba ütközünk.

A versengésben szükségszerűen alulmarad valaki, illetve számára elháríthatatlan akadályokba ütközik. A túlzott dühkimutatás egy negatív frusztrációs spirálba taszíthatja mikroközösségünket.

Tehát legalább olyan súlyos negatív következményei vannak a haragnak, mint előnyei. A dühöt kiváltó agyi mechanizmusokkal párhuzamosan ezért - ha pszichénk egészségesen működik - a haragot mérséklő fékek is működésbe lépnek, és a végül is megjelenő viselkedési választ e két ellentétes erő egymással vívott harcának kimenetele fogja meghatározni. A haragot szító csapatok vezére az amygdala (mandulamag) nevű agyterület, ellenében pedig a racionális érvelésért felelős prefrontális kéreg dolgozik.

A düh az agresszió egyik faktora, hozzátartozik a hétköznapi élethez, ebben az értelemben sem nem pozitív, sem nem negatív. Negatívvá, pontosabban kórossá akkor válik, ha a külvilág vagy önmaga ellen fordul. Ez akkor figyelhető meg, ha a düh kiváltásának alacsony az ingerküszöbe, és már a legkisebb provokatív ingerekre jelentkezik

- válaszolta kérdésünkre Gerevich József pszichiáter. Ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy a haragnak „bizonyára vannak előnyei. Például előny, ha egy passzív, motiválatlan állapotból a harag mozdítja ki az embert és indítja el olyan cselekvéssorra, amely a személyiség fejlődését, gazdagodását szolgálja."

A harag teljesen átalakítja gondolkodásunkat, és olyan vélekedéseinkre is alapvető hatással van, amelyek első látásra semmilyen kapcsolatban nem állnak a dühöt kiváltó impulzusokkal. Elsősorban teljesen összezavarja a döntéshozatali mechanizmusainkat. Motivációs poszterek gyakran visszatérő toposza, hogy az ember döntsön spontán, hallgasson a szívére, a megérzéseire és hasonlókra. Csakhogy kísérletek sora bizonyítja, hogy

annál pocsékabb tanácsot nem is adhatnánk egy bizonytalan (és emiatt vélhetően frusztrált) embernek, hogy hallgasson a közelebbről nem definiált megérzéseire.

Nem tudjuk, hogy mi az a megérzés, de valószínűleg az első megoldás, ami eszébe jut. Márpedig az alapvető érzelmek, így a düh és a félelem sokkal gyorsabban aktiválódnak, mint a racionális gondolkodás, vagyis a „hallgass a szívedre” romantikusan hangzó jó tanács valójában azt jelenti, hogy

hallgass a dühödre vagy hallgass a rettegésedre

- bár az nem meglepő, hogy ezek kevésbé találták meg az utat a felemelő szólamokat hirdető hűtőmágnesekig.

Zsigerek és a ráció

Christine Ma-Kellams és munkatársai az amerikai La Verne Egyetemen egész kísérletsorozattal bizonyították, hogy az analitikus gondolkodás mindig pontosabb eredményre vezet, mintha az ember zsigerből dönt. A félelem és a harag is ronthatja a döntéshozatali képességeket, de teljesen eltérő okokból.

Míg a félelem elbizonytalanít minket, a harag indokolatlanul is magabiztossá tesz.

A dühös ember problémáiért hajlamosabb másokat (vagy akár mindenki mást: a társadalmat) okolni, minthogy magába nézzen, és a tervezett cselekedete kockázatait is szisztematikusan alulértékeli. Ezt tetőzi, hogy a mérges emberek sokkal jobban ragaszkodnak a sztereotípiákhoz, viszont erősebb bennük a tettvágy - ez pedig igen kellemetlen kombináció

Ez a kettősség gyakran tömegek életét befolyásoló következményekkel jár. Jeniffer Lerner, a Harvard Egyetem professzora 2003-ban, tehát az iraki háború elején végzett el egy kísérletet, amelyben az emberek egy részének arról szóló híreket mutatott, hogy anthraxot (lépfenét) tartalmazó borítékokat postáztak ismeretlen terroristák (ezzel félelmet akart kiváltani az alanyokból), mások pedig arról értesültek, hogy a Közel-Keleten ünneplik a szeptember 11-i terrortámadásokat. Az utóbbi, jellemzően dühöt kiváltó hírek késztették jobban az embereket a katonai beavatkozás támogatására.

Maguk a kutatók sem mondják azt, hogy ez a harag indokolatlan, a katonai válaszcsapás pedig jogtalan lenne. Mindössze arra hívják fel a figyelmet, hogy nagyon hasonló jelenségek eltérő tálalása nagyon különböző érzelmi állapotot vált ki az emberekből.

Ha egy populista azt akarja, hogy a befolyásolt tömegek háborút akarjanak, érdemes inkább dühöt kiváltani belőlük, mint rettegést.

A mozgalmár dühe

A harag a politikai mozgalmak legfőbb motívuma. A dühös emberek sokkal negatívabban ítélik meg a saját közösségükön, csoportjukon kívül állókat, és hajlamosabbak előítéleteik alapján dönteni a személyekről, szituációkról, nem pedig az aktuális körülményeket mérlegelve. Másrészről viszont, ha a politikusok nem képesek semmiféle haragot kiváltani a választóikból, az egyenlő az érdektelenséggel, és ez súlyosan visszaveti a szavazási hajlandóságot is. Az egyik csoportosulás által érzett harag azonban csak tovább növeli a másik csoport dühét, és így könnyen egy dühspirálba kerül az egész közösség, amelynek már az elfogadható és racionális mértéket jóval meghaladó tombolás lehet a vége.

E károkat olvasva újra csak meggyőződhetünk arról, hogy a düh nagyon rossz dolog. Ez azonban csak az érem egyik oldala, hiszen sokszor előfordul, hogy miközben az egyik ember tombol, annak rövid távon csak a környezete látja kárát, ő viszont eléri vele kitűzött célját. Sőt, még furább, amikor

a düh a másik ember számára is attraktív - bár ezt ő sosem vallaná be magának sem.

Az Utrechti Egyetem pszichológusai egy versenyre hívták az önkénteseket, amelyben különféle irodai használati tárgyakat (például tollat, bögrét) lehetett nyerni, a nyereményeket a verseny előtt meg is mutatták nekik egy számítógép képernyőjén. Amit a résztvevők nem tudtak, hogy valójában ez a fázis volt a teszt, hiszen a képek közé észrevehetetlenül rövid ideig felvillanó (szubliminális) képeket csempésztek dühös és rettegő emberek arcáról.

Az emberek azokat a reménybeli nyereményeket találták kívánatosabbnak, és azokért küzdöttek erősebben, amelyek között mérges embereket láttak. Ők maguk nem tudtak erről, mindössze azokat a tárgyak valamiért jobban tetszettek nekik. De azok is jobb véleménnyel voltak Bill Clintonról, akik mérgesen látták beszélni a Monica Lewinsky-féle afférról, mint azok, akik számára szomorúnak tűnt.

Nem szép, ha a nő tombol

A (tényleges vagy tettetett) düh éppen ezért tudatos tárgyalási stratégiaként is működhet. Akik mérgesek az állásinterjúkon, magasabb fizetést és magasabb pozíciót nyernek el, mint akik szoronganak. Ugyanakkor itt erős különbség van a nemek között - már a haragot érzékelő ember számára. Amikor egy férfit gondolunk dühösnek, azt öntudatossággal, makacssággal azonosítjuk, és imponálhat nekünk. A mérges nők azonban sokkal negatívabb megítélés alá esnek -

szóval óvatosan játszanak ezzel az állásinterjún.

Számos kutatás bizonyította, hogy a nők ugyanolyan gyakran mérgesek, mint a férfiak, viszont utóbbiak sokkal kevésbé tudják ezt leplezni és kontrollálni, mint a nők.Ebben agyfelépítésük különbségei is szerepet játszhatnak. Míg a harag kiváltásáért főképp felelős amygdala nagyjából ugyanakkora a nőkben és a férfiakban, addig az ennek szabályozásában szerepet játszó orbitális frontális kéreg a nőkben sokkal nagyobb.

Sok vizsgálat van, amely az agresszió mind a négy faktorának (fizikai és verbális agresszió, düh, hosztilitás) nemi megoszlását kutatja. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a fizikai agresszió leginkább maszkulin jellegzetesség, a hosztilitás pedig inkább feminin. A düh és a verbális agresszió nagyjából egyenlően figyelhető meg mindkét nemnél

- írja Gerevich József.

A nemi különbségek kialakulásáért ugyanakkor a férfiakkal és a nőkkel szembeni társadalmi elvárások is felelősek. A fiúktól az iskolában is sokkal inkább tolerálják a dühöngést, míg a lányoknak már a sokkal enyhébb formában sem megengedett kimutatni a mérgüket. Utóbbiak így sokkal jobban megtanulják ellenőrzésük alatt tartani ellenségesnek ítélhető érzelmeiket.

A közhiedelmek szerint a férfiakra inkább jellemző a düh, mint a nőkre, de ez tévhit, minthogy - mutat rá a pszichológus - az emberek hajlamosak összekeverni a haragot a fizikai agresszióval. Sokszor kimutatták már azt is, hogy még az agresszió mértékében sem igazán különböznek a nők a férfiaktól, csupán az általuk favorizált agresszió megjelenési formája más. A férfiak gyakrabban nyúlnak a fizikai agresszióhoz (például verekednek), míg a nők inkább a közvetett agressziót, így annak verbális formáit részesítik előnyben - már csak fizikai erejük miatt is.

Tehát pletykálnak, rossz hírét terjesztik ellenfeleiknek ahelyett, hogy elvernék.

Márpedig a harag levezetésének hatékony egyik formája a düh kiindulópontjaként azonosított személyek kirekesztése, kipletykálása azok előtt, akik véleménye így negatív irányban változik vele kapcsolatban - végeredményben pedig ugyanolyan negatív következmények sújthatják, mintha fizikailag inzultálnánk.

A japán egyedül a moziban

Deák Anita szerint a harag szinte mindig jellemzi az embert, függetlenül életkorától, a megjelenését inkább a kotrollfolyamatok fejlődése határozza meg. A kisgyermekek szinte ellenőrzés nélkül kimutatják dühüket, de ahogy megtanulják a társas együttélés szabályait, úgy fojtják el szabályozzák egyre hatékonyabban negatív érzelmeiket.

Ez egyértelmű kapcsolatban áll az agykéreg, és ezen belül a prefrontális kéreg fejlődésével.

Ugyanígy a harag univerzalitását, és az ezt elfojtó mechanizmusok változékonyságát mutatják a düh kimutatásában jelentkező kulturális különbségek is. Egy klasszikus, hetvenes évekbeli kísérletben amerikai és japán diákokkal nézettek meg különféle érzelmeket kiváltó filmrészleteket, és figyelték, hogy emócióik milyen nyilvánvalóan jelennek meg az arcukon. Az alanyok egy része másokkal együtt, mások egyedül nézték meg a filmeket.

Amikor társaságban ültek a moziteremben, a tapasztalatok visszaigazolták a japánok bezárkózásáról, és érzelmeik elfojtásáról szóló vélekedéseket. Csakhogy amikor a japán diák egyedül ült a moziban, és azt hitte, hogy senki sem látja, arcán ugyanúgy megjelentek az érzelmek, mint nyugati társain.

A kulturális környezet rendkívül erősen befolyásolja, hogy mennyit árulunk el érzelmeinkből. Erre a társadalom jellege van a legnagyobb hatással. A nyugati individualista társadalmakban nincsenek olyan szigorú konvenciók, amelyek megtiltanák az embernek, hogy kimutassa érzéseit - legyenek azok akár negatívak. Ezzel szemben a keleti kollektivista társadalmak úgy tartják, az egyén érzelmei csak rá tartoznak. Ha nyilvánvalóvá tenné mindenki emóciói révén, hogy most éppen sérültek egyéni érdekei, az komolyan veszélyeztetné az egész közösség boldogulását

- érvel Deák Anita.

Ma este olyan impulzív személyiségű vagy, drágám

A harag mindannyiunkra jellemző, már egészen kis csecsemőkortól, ugyanakkor nem azonos mértékben mutatkozik meg a düh mindannyiunk viselkedésén. Vajon a kívülről nyugodtabbnak látszók valóban mentesek a haragtól belül is, vagy csak jól leplezik érzelmeiket. Jót tesz-e ez nekik, és más is eltanulhatja tőlük, hogy hogyan kell ezt csinálni?

A harag alapvetően függ a biológiai tényezőktől, ilyenformán vannak genetikai faktorai is. Ez összefügg a személyiség genetikai meghatározottságával, hiszen a kutatások eredményei alapján sejthető, hogy bizonyos gének arra hajlamosítják az embert, hogy impulzívabb legyen az átlagnál. Az impulzív személyiségű ember reakcióideje a konfliktusokkal szembesülve nagyon rövid, tehát gyorsan dühbe gurulnak

- mondja Deák Anita. - „Azokon, akik nyugodtabb temperamentummal rendelkeznek, nem látszik annyira a harag, de ennek nem feltétlenül az az oka, hogy ők egyáltalán nem dühösek. Hanem inkább jól tudják leplezni és kontrollálni. Az érzelemszabályozási stratégiák egy része tanult (itt a tanulás szó egyszerre jelenthet tudatos tanulást, illetve a személyes tapasztalatok révén végbemenő viselkedésfejlődést is)."

Szülők a teljes idegösszeomlás szélén

„Az életkor előrehaladása mindkét irányban hozhat változásokat az agresszió faktoraiban a körülmények, különböző környezeti, illetve fiziológiai hatások, esetleg betegségek függvényében - érvel Gerevich József. - Az alkoholivás, koffeinfogyasztás és dohányzás például növeli az agressziót, a sportolás csökkenti. Ezek a tényezők bármelyik életkorban enyhítő vagy súlyosbító körülményként jelenhetnek meg."

A Minnesotai Egyetem pszichológusai számos kisgyermek dühkitöréseit rögzítették, és az abban megjelenő hangok alapján elkülönítették a tombolás hátterében megbújó érzelmeket. Eszerint alapvetően a harag határozza meg ezeket (ekkor sikítoznak, kiabálnak a gyerekek), illetve a bánat (emiatt sírnak, nyüszögnek). Azt találták, hogy míg a szomorú hangok a teljes tombolás ideje alatt nagyjából azonos gyakorisággal fordulnak elő, addig a dühös hangok csak az elején. Emellett azt is kimutatták, hogy a dühkitörés hosszát igazából a mérges szakasz hossza határozza meg.

Vagyis minél rövidebbre tudjuk szorítani a tényleges dühöngést, annál hamarabb véget ér az egész.

Ezen a ponton szokott felmenni a gyakorló kisgyermekes szülők vérnyomása, mert tök jó, hogy azonosítják a beavatkozás célpontját, csak bármit teszünk, azon nem tudunk változtatni. Nos, az eredmények szerint a semmittevés a legcélravezetőbb. Úgy találták, hogy mindenféle beavatkozási próbálkozás, legyen az bármilyen jó szándékú, csak elnyújtja a mérges szakaszt, és így az egészet.

Mindez közvetlenül is hat egészségi állapotunkra. Az ezt meghatározó pszichoszomatikus összefüggések azonban sokkal bonyolultabb annál, mint amit a népi bölcsesség sugall (“jobb kiengedni a dühünket, mert ha magunkba fojtjuk, abba belebetegszünk”). Ugyanis a túlzott dühöngés is betegségekre hajlamosít - csak éppen teljesen más fajta kórok veszélyt növeli meg. Deák Anita elmondta, hogy azok, akik nem mutatják ki haragjukat, nagyobb valószínűséggel fordul elő daganatos megbetegedés, míg

akik rendszeresen kitombolják magukat, azok inkább szívbetegségekben betegednek meg.

A harag lényünk része, de a modern civilizációs viszonyok közepette már valóban több a hátránya ránk és másokra nézve, mint amikor vadászó-gyűjtögetőként még a napi betevőnk múlt azon, hogy elég dühösen tudtuk-e elzavarni a táplálékunkra ácsingózó szomszédainkat. Ugyanakkor teljes elfojtása legalább annyi veszélyt rejt, mit totális szabadjára engedése.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)