Bertalan
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng
18

Csak felnőtteknek

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet. Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését a gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartozik.

Temessétek élve a holttestek közé!

2019.08.13. 17:58
1919. június közepén fegyveres ellenállás bontakozott ki a Tanácsköztársasággal szemben a Duna-Tisza-köz több településén. A leghevesebb összecsapásra és a kommün alatt a legtöbb áldozatot követelő megtorlásra június 23-án, Dunapatajon került sor. A községben összesen negyvennyolc embert lőttek agyon és tizenöt főt akasztottak fel. A Váry Albert koronaügyész-helyettes által a Tanácsköztársaság 590 halálos áldozatáról 1922-ben összeállított lista alapján a Tanácsköztársaság minden tizedik halálos áldozata egyetlen településen, egy nap alatt halt meg. De mi rejlik a számok mögött?

„Na, csak várjanak, öt perc múlva ott leszek!” – mondta Szamuely Tibor, majd levágta a telefonkagylót. Ezek azok a szavak, amelyeket nagyon kevesen akartak hallani 1919 nyarán. Szamuely ekkor ugyanis már fogalom volt: a Forradalmi Kormányzótanács őt és terrorcsapatát küldte ki a kommün elleni vélt, vagy valós lázadások leverésére és az emberek megfélemlítésére.

Szamuely Tibor
Szamuely Tibor
Fotó: Wikipedia

1919. június 22-én az ideológiailag kiképzett és a bolsevikok uralta Oroszországban hivatásos forradalmárrá vált Szamuely cselhez folyamodott és ellenforradalmi felkelő parancsnoknak kiadva magát telefonon az iránt érdeklődött, kik vezetik a Solt községben szerveződött ellenállást. A kaszával, kapával és legfeljebb néhány vadászfegyverrel, karabéllyal rendelkező falusiak és odasereglett tanyabeliek persze nem jelenthettek valós veszélyt az állig felfegyverzett vörös ezred egységeire és Szamuely terrorcsapatára nézve. Ám ahogy a vonal másik végén elhangzottak a nevek, Szamuely kocsiba pattant és nemsokára megjelent a községben.

A főszervezőknek tituláltakat rögtön elfogták és felakasztották a községház előtti fára. Jászfalusy Károly jegyző felesége több hónapos terhesen könyörgött Szamuelynek, hogy kegyelmezzen az urának, és engedje el. Erre ígéretet is kapott, de Szamuely előbb arra kérte, hogy húzza ki a zsámolyt a férje alól. A kétségbeesett nő így is tett, majd keservesen esdekelt, hogy vágják le a kötélről.

A jelenetet végig néző vöröskatonák és Szamuely emberei azonban csak nevettek rajta, a férfi pedig rövidesen kiszenvedett.

Az asszonyra teljesen beszámíthatatlan állapotban talált rá a községbe érkező vörös ezred egyik tisztje, „valóságos őrülési rohamot kapott” – mondta később. A helyzet kontrollálhatatlanságát jellemzi, hogy Fehér Imre, a 40. vörös ezred parancsnoka még azt sem tudta elérni, hogy a holttesteket kiadják a hozzátartozóknak. „Nem engedjük a hullákat elvinni! Úgy kell a kutyáknak! Minden fehéret fel kell akasztani, még ha parancsnok is! Halljátok, mit akar az ezredes úr? Ne engedjétek ti sem a hullákat kiadni!” – hangzott el a vörös katonák felé. A vezetés teljesen kicsúszott a parancsnok keze közül, az egységek felett lényegében Szamuely Tibor rendelkezett.

Temessétek élve a holttestek közé!

Nagyobb fegyveres összecsapásra Dunapataj határában került sor, ahol a vöröskatonák erős puska- és ágyútüzet kaptak. A többórás harcban mindkét oldalon többen elestek. A nem várt ellenállástól és a kemény harctól felbőszült katonák egészen megvadultak.

Mikor a község másik végére érkeztem, jött egy bőrkabátos és azt kiabálta, hogy Fehér ezredes úr parancsára nem szabad foglyot ejteni, hanem lehet gyilkolni mindenkit. Erre az én embereim is egészen megbolondultak, és csak nagy nehezen sikerült az embereket rábeszélnem, hogy a foglyokat leölni nem szabad

– mondta később Kutassy János, a 40. vörös ezred egyik zászlóaljparancsnoka.

A község határában szerteszéjjel feküdtek a sebesültek. Tóth Péter, az ezred orvosnövendéke egyiküket látta el, amikor Szamuely autója megállt mellettük, és utasította az egyik fegyveresét, hogy lője agyon a súlyosan sebesült férfit. Dr. Tél Ferenc, az ezred orvosfőnöke az emberiességre és a Vöröskeresztre hivatkozva tiltakozott, de Szamuely rá sem hederített. Csupán akkor engedett, amikor Tóth azt kezdte el feszegetni, hogy a saját sebesültjeiket is felizgatná a látvány. De ekkor is csak legyintett egyet, és visszakiáltott: “temessétek élve a holttestek közé”. Az orvosok a parancsot megtagadták és feltették a hartai sebesült ellátóhelyre induló kocsira a has- és könyöklövést kapott férfit. Csak később tudták meg, hogy az ott visszamaradt vörös katonák leráncigálták, előbb össze-vissza verték, majd agyonlőtték.

Mindannyiunknak vége van

A bevonuló katonai és terroregységek valóságos hajtóvadászatot rendeztek a faluban. „Mindannyiunknak vége van!” – kiáltotta Bíró Sándor, aki úgy délután négy óra körül szaladt be Takács Jánosné portájára. Alig hogy belépett a kapun, az őt üldözők közül többen is rálőttek. Az asszony fohászkodására a fegyveresek közül többen megjegyezték, hogy miért nem állt meg, hisz háromszor is rákiáltottak. Takácsné, talán az események okozta sokk miatt, megkérdezte a távozó fegyveresektől, hogy akkor most mihez kezdjen a vérben fetrengő emberrel. Erre ketten-hárman visszaballagtak és újból belelőttek az agonizáló férfiba, majd a lábánál fogva kihurcolták és az utcára dobták.

duna
Fotó: Új Magyarország, 1991. június / Arcanum adatbázis

A házakba bevonuló fegyveresek legtöbbször egy-két mondat után azonnal lőttek. A 29 éves Gábori Istvánra „kutya, te gyere ki” felszólítással rivalltak rá, és hiába mondta, hogy nincs fegyvere, a fegyvertelen férfit közvetlen közelről szíven lőtték. A 74 éves Dudás Antaltól csak annyit kérdeztek, hogy van-e lovaskocsija, majd a nemleges válasz után azonnal lőttek. Máté Sándortól azt kérdezték, „a fehérek itt merrefelé vannak?” Arra a válaszra, hogy elmenekültek, keresztüllőtték a torkát. Biacsi Sándor gyilkosa pedig azzal dicsekedett az egyik falubelinek, hogy „kint fekszik egy kutya, akit ő agyonlőtt”, s mivel neki kopott volt, hát, lehúzta a bakancsát.

Harcoltatok?

Ne maradjon le semmiről!

Akiket nem lőttek agyon az első hullámban, azokat összegyűjtötték és a községháza egyik szobájába zsúfolták be, ahonnan puskatussal és kézigránáttal noszogatták őket a faluba érkező Szamuely elé. A vésztörvényszéki eljárás rendkívül egyszerű volt. Herczog István, a 40. vörös ezred segédtisztjének későbbi elmondása szerint, aki maga is szemtanúja volt az esetnek, Szamuely egyszerűen elsétált előttük, miközben az egyik embere mindenkire mondott valamit, amire erre csak intett a kezével és azt mondta: „na, vigyétek, húzzátok fel, húzzátok fel”.

Az elítélteket egymás mellé állították, akik hiába próbálták bizonygatni, hogy nem csináltak semmit, a fegyveresek kegyetlenül elbántak velük: „egész rakás számra hevertek a földön a fogak. Alig maradt egy-két foguk, a rohamkésikkel pedig beléjük szúrtak” – idézte fel egy évvel később Herczog. Az első világháborús harctereket megjárt veteránokat is megviselték a látottak: „olyan borzasztó dolgok történtek, hogy én, aki meglehetősen erős természetű ember voltam, nem tudtam azt nézni, és igen rossz idegállapotban elmentem” – vallotta a dr. Tél a népbiztosok perében.

B. Nagy István, Dunapataj, községi bírója szerint a „tárgyalás” csupán annyiból állt, hogy Szamuely megkérdezte:

– Harcoltatok?

– Harcoltunk.

– Kényszerítettek benneteket?

– Kényszerítettek.

– Felkötni.

„Ennyi volt az egész, akkor aztán fogták és vitték őket felakasztani” – tette hozzá.

A szobából kivezetett embereket a református paplak előtti fákra akasztották fel. Ha valaki összeesett és nem tudott felállni, addig verték, míg valahogy mégiscsak feltápászkodott. Egy vállig érő fehér hajú, idős parasztember vizet mert kérni egy kislánytól, mire odaugrott egy fegyveres és „úgy vágott bele az orrába, hogy az szanaszét ment”.

A köztéri akasztást rengetegen nézték. Katonák, egyszerű bámészkodók állták körül a rögtönzött kivégzőhelyeket. Még fényképfelvételek is készültek.

A kitekert nyakú emberekkel pózoló és nevetgélő katonákról nem csak Dunapatajon, hanem más helyszíneken is készültek csoportképek.

Ezeket szuvenírként, háborús emlékként tartogatták maguknál, vagy mutogatták büszkén társaiknak. A kommün bukása után mindenki igyekezett megszabadulni tőlük, ám jó néhány esetben súlyos bizonyíték lett az elkövetőkkel szemben.

Dunapatajon azokat, akiket nem végeztek ki, a községházán őrizték tovább. Sokukat kihallgatóik rendszeresen megverték, mielőtt a Kalocsán ülésező forradalmi törvényszék elé állították volna. Jól jellemzi a világmegváltó hevületet és gyors változtatni akarást az egyik fogvatartó azon mondata, amit a foglyok előtt tett: „két hét alatt megcsináltunk volna mindent, de ti eldobtátok magatoktól 1000 esztendőre”.

Ily dögöknek nem való a koporsó

A halottak eltemetése Dunapatajon sem ment könnyen, mivel a rendes temetést nem engedélyezték. Bence József, a dunapataji direktórium elnöke például Nagy Lajosné kérésére gorombán egyszerűen azt felelte, hogy „hadd száradjanak el ott, ahol vannak, lesz még ott több is, ahol már lógnak”. Dudás Antalné temetési kérelmét, aki nem csak férjét, hanem 19 éves József nevű fiát is elveszítette, pedig azzal utasította el Bencze, hogy „ily dögöknek nem való a koporsó”.

A holttestek közül majdnem az összeset a település szélén található közös temetőbe szállíttatták, oda, ahova a hagyomány szerint az öngyilkosokat és a vízbefúltakat temették. A patajiakkal megásatott tömegsírba egymásra dobálták a holttesteket, ahogy az ölfát szokták, majd leöntötték mésszel. Mind a mai napig ott nyugszanak.

Hogy miért gyilkoltunk?

Erre az újságírói kérdésre próbált válaszolni 1919 szeptemberében az egyik terrorcsapat tagja. „Aki öldöste őket, az se kegyetlenségből csinálta” – kezdte mondanivalóját. „Megmondom én úgy, ahogy volt. Az egyik Lenin-fiú a másiktól félt, hogy ráfogják: nem viselkedik elég bátran a „gaz burzsujokkal“ szemben. [...] Ahogy régen a kaszárnyában virtuskodott egyik baka a másik előtt, hogy ki ne gúnyolják, úgy legénykedtek a terroristák egyes vidéki kirándulásokon”. A csoportnyomás valószínűleg nagyon erős volt az ilyen helyzetekben, ahogy arra az ezred tisztjei későbbi vallomásaik során utaltak is.

dpataj-ellenforr

Mindez akkor merült fel, amikor a bíróságon, mint tanúkat faggatták őket, hogy miért nem akadályozták meg hivatásos tiszt létükre a terrorcsapatok kegyetlenkedéseit. Elsőre valóban meglepő, hogy egy 1000-1200 fős ezred és annak tisztjei miért nem léptek fel a Szamuely által vezetett 30-40 fős terrorcsapat túlkapásaival szemben. Ez Herczog elmondása szerint nem volt olyan egyszerű:

Mikor azt kellett látnunk, hogy a saját embereink is csúfolják a halottakat, mikor a saját embereink is fenyegettek bennünket, akkor nekünk kellett a legjobban vigyázzunk.

A tisztek vallomásait persze komoly forráskritikával kell kezelni, az azonban a mindenképp a javukra írható, hogy legalább az események után protestáltak. Fehér ezredes és tisztjei július elején memorandumot juttattak el a IV. hadtestparancsokságához, amiben nemcsak jelentették a Szamuely által elkövetett kegyetlenkedéseket, hanem élesen tiltakoztak is ellene. A százéves irat szerint mindezt azért tették, mert „alulírottak tartoznak ezzel a világ előtt saját becsületes nevöknek, nehogy valaha a történelem ítélőszéke előtt, mint vérszopó hiénák állíttassanak be”.

Ezért a tettéért azonban Fehér ezredes az életével fizetett.

1919 júliusában letartóztatták, kegyetlenül megverték, ami miatt hetekig kórházi ápolásra szorult. Az ezred tisztjeit és családtagjaikat folyamatosan fenyegették Szamuely emberei, többüknek bujkálniuk kellett. Fehér ezredesnél üldözési mánia alakult ki. „Ha meglátott valakit, aki erősebben ránézett, akkor már félt, hogy az illető le akarja lőni” – emlékezett vissza Herczog. Az átélt megpróbáltatások hatására az ezredes erős morfinista lett, 1919 novemberében gyógyszer-túladagolásban halt meg.

A szerző történész, a Clio Intézet társ-ügyvezetője.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport