Van középút klímaügyben pánik és patópálkodás között?

Szén-dioxid-kibocsátás szempontjából kicsit olyan helyzetben vagyunk, mint a Barcelona, amikor 3-0-s előnyről kiestek a Liverpoollal szemben – kaptunk egy új perspektívát a hazai klímaügy és a Bajnokok Ligája magasabb röptű összefüggéseiről, a megfejtés pedig egy rosszabbodó környezeti trend. Bár 1990-hez képest Magyarország üvegházhatású gázokban egész jól áll (főleg, hogy a rendszerváltással be kellett zárni a szennyező iparágak jelentős részét), de ha nem figyelünk, el tudjuk rontani: öt éve stabilan nő a kibocsátásunk, 2017-ben pedig már kétszer annyit növekedett, mint a GDP-nk. A focis példát Bartus Gábor, a BME környezetgazdász adjunktusa hozta fel az Eötvös Csoport szerda esti, klímakérdésnek szentelt vitáján, ahol nem annyira a klímaváltozás valóságáról és természeti következményeiről, mint inkább gazdasági és politikai szempontokról volt szó.

Az Eötvös Csoport deklarált célja a közéleti diskurzus színvonalának emelése, és ezt a résztvevők most leginkább azzal gondolták megkísérelni, hogy a klímaváltozással kapcsolatos félelmek többségét pániknak, hisztinek és eltúlzott világvége várásnak minősítették. A vitát levezető Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója egy néhány nappal ezelőtti cikkében maga is az éghajlati előrejelzések szükségszerű bizonytalanságait hangsúlyozta, és azt, hogy az apokaliptikus víziók sokszor antidemokratikus és antikapitalista ideológiákat szolgálnak.

A leginkább az Orbán-rendszer mérsékelt-konzervatív értelmiségi ellenbázisaként leírható Eötvös Csoportban ez a piacpárti, a klímavészhelyzet valószínűségét könnyen komolytalannak beállító álláspont volt a jellemző. A kiindulópont ezzel együtt természetesen az volt, hogy nem vonják kétségbe a tudományos konszenzust: a globális felmelegedés valós, ahogy az is bizonyított, hogy jelentős részben emberi tevékenység okozza.

A kitűzött klímacéloknak azonban olyan nagy költsége van, hogy a politikusok azt jól felfogott érdekükből nem vállalják fel. Félelemre építeni közgazdaságilag nem hatékony, inkább racionális ösztönzőkre érdemes

– hangsúlyozta bevezető előadásában Hamecz István, az OTP Alapkezelő volt vezetője, azzal folytatva, hogy valójában annak sincs jelentős hatása, ha holnaptól mindenki vegán lenne, vagy akár mindenki most rögtön elektromos autóra váltana.

Hamecz a 2018-ban Nobel-díjjal jutalmazott klímaközgazdász, A W. Nordhaus számításait idézte, aki szerint 3 fokos felmelegedésnél is csak 2-4 százalékos GDP-visszaesés várható, ami egy sima ciklikus gazdasági recesszió mértékének felel meg, de még egy 6 fokos globális átlaghőmérséklet-emelkedésnél is csak 8 százalék lenne a GDP-arányos veszteség az egész időszakra számítva. „Ez már kellemetlenebb, de messze nem a világvége” – mondta. Arról nem beszélt, hogy a klímaváltozás várható következményeit modellező ENSZ-testület, az IPCC ennél sokkal durvább fejleményekkel, általános élelmezési válsággal, lakhatatlanná váló makrorégiókkal, vízhiánnyal és hasonlókkal számol, Nordhaust pedig számos kritika érte amiatt, hogy a rengeteg bizonytalansági tényező dacára, a visszacsatolási folyamatokat nem igazán figyelembe véve, lineáris modellekkel operált.

A konkrét számok mellett alapvető vita van arról, hogy a klímaváltozás költségeit, a károkat és a különböző alkalmazkodási formák gazdasági következményeit ki hogyan és miért (nem) veszi figyelembe. Sok klímaközgazdász szerint az IPCC-nek ezeket is kalkulálnia kellene, míg a klímakutatók szerint a közgazdászok nem értik igazán a nagyobb összefüggéseket.

Az Eötvös Csoport vitáján mindenesetre az az álláspont kapott főleg teret, mely szerint a hangzatos célok kitűzése és azok minden áron keresztülvitele helyett a költségeket is legalább annyira figyelembe kellene venni – ez alapján pedig például Hamecz szerint sem a zérókarbon (ez lenne az EU hivatalos célkitűzése 2050-re, ha legyőznék mások mellett a magyar kormány ellenállását), sem az amerikai green new deal kezdeményezés nem tűnik különösebben észszerűnek.

Lényegében hasonló logikát követett Zsoldos István, a MOL korábbi vezető közgazdásza is, akinek az volt a fő üzenete, hogy a helyzet valójában nem súlyos, nem kell pánikolni és túl hirtelen lépéseket sem tenni azzal együtt sem, hogy az IPCC által célul kitűzött cél, a globális átlaghőmérséklet-emelkedés másfél fokon belül tartása már szerinte is reménytelen. Ez ugyan nem fog összejönni (erről egyébként kimondatlanul is szinte konszenzus van már a klímakutatók között), de ő úgy gondolja, hogy nem sokkal fogjuk túllépni, és ehhez még csak drasztikus társadalmi-gazdasági beavatkozások sem kellenek.

A kérdés már a jelenlegi technológiákkal is megoldható, különben is rendszeresen alulbecsüljük a további technológiai fejlődést

– mondta, és lényegében ez a technooptimista „semmi vész” volt a fő mondanivalója mindvégig.

Zsoldos a piaci megoldások híve az energia kizöldítésével kapcsolatban is. Azt emelte ki, hogy Németország például feleslegesen verte magát hatalmas költségekbe azzal, hogy túl gyorsan akartak átállni a megújuló energiákra. Az Egyesült Államok vagy akár Kína gazdasága sokkal inkább piaci alapon zöldül, mégsem kevésbé hatékonyan csökkentik a fosszilisok arányát – állította.

„Most már piaci alapon is megéri naperőműveket építeni, és úgy tűnik, az árcsökkenés nem is nagyon áll meg a jövőben. Ki kell várni, amíg megérik egy technológia, és olcsóbb lesz, ez a türelmes magatartás még környezetvédőbb is.” Az elsietett megoldásoknak azért sem híve, mert „nagyon nagy a bizonytalanság az egész kérdéssel kapcsolatban”.

Ezzel együtt ő azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy a szén-dioxid-kibocsátás (alapvetően a technológiai fejlődésnek, meg esetleg némi CO2-adónak köszönhetően, bár utóbbi bevezetésére szerinte sincs realitás, hiába szokták szeretni a közgazdászok) 2050-re stabilizálódhat, és akkor megállhat a globális felmelegedés a maihoz képest 1,4 fok körül (ez valójában 2,5 fokos emelkedés az ipari forradalom előtti szinthez képest). Hogy miért pont ezt tartja a legvalószínűbbnek, nem derült ki, hiszen ez csak egy az IPCC számos kibocsátási szcenáriói közül, ők pedig nem is valószínűsítik, hogy melyik bekövetkezésének mekkora esélye lehet.

Nem klímaválságunk van, hanem általános természeti erőforrás-felhasználási válságunk

– ütött meg más hangot Bartus Gábor környezetgazdász. A BME adjunktusa arról beszélt, hogy a mai gazdasági rendszerben szisztematikusan éljük fel a természeti tőkét, és ez sokáig látszólag semmi problémát nem okozott, de az egész a jengázáshoz hasonlít: a kihúzogatós játékban senki nem tudja, hogy a torony mikor fog összedőlni, de tapasztalatból tudjuk, hogy előbb-utóbb összedől. A korábbi környezeti válságokhoz képest most ráadásul globálisan egyszerre mindenhol brutálisan fogy a természeti tőke, és „senki nem tudja, mikor lesz ebből globális Húsvét-szigetek”.

Bartus az ENSZ Biodiverzitás és Ökoszisztéma-szolgáltatások Kormányközi Testülete, az IPBES munkájának egyik megalapozója, az ő jelentéseik szerint már az óceánokon is 66 százalékos az emberi hatás – ami azért is gond, mert az oxigéntermelésben a Amazonasszal szemben az óceánban élő algák valóban alapvető szerepet játszanak.

A gerinces fajok egyedszáma több, mint 50 százalékkal csökkent az elmúlt 50 évben. Minden rajtunk kívüli élőnek a példa nélküli eltüntetése zajlik, ezt nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

Szerinte az emberi terület-és anyaghasználat, a bolygó felélése akkor is alapvető, ha az üvegházhatású gázok és a klímaváltozás problémáját valahogy meg is oldjuk. „Az építőipar és a mezőgazdaság a mai technológia mellett különösen nagy térfogyasztó” – emelte ki, és hazai pályára evezve arról beszélt, hogy Magyarország éghajlati sérülékenysége az egyik legnagyobb a világon, a World Resource Institute erről szóló országlistáján a tizenhatodikak vagyunk. „Nekünk magyaroknak is van hagyományunk a biológiailag aktív élőhelyek eltüntetésében: így tettünk a vizes élőhelyek 97 százalékával, akkor ez nagyon jó ötletnek tűnt, most viszont ezeknek egy része igencsak jól jönne; ha a lápok, mocsarak egy része megmaradt volna, akkor sokkal kisebbek lennének ma az aszálykárok.”

Indokolt akkor a félelem? Zsoldos István szerint nem az, hiszen „a 21. század második felére jó eséllyel már máson fogunk aggódni. Sem paradicsomi állapot nem lesz, sem katasztrófa, de ebből soha nem lesz újságcím, mert erre nem kattintanak”. Szerinte nincs is értelme a klímafélelmeket táplálni: „Nem működik a bűntudatra épülő meggyőzés, mert az emberek szeretnek fogyasztani, viszont nem szeretnek bűntudatban élni, ezért ez kommunikációs szempontból sem hatékony.” Véleménye szerint a klímakérdést nem érdemes más társadalomjavító, reformer dolgokkal sem összekötni, a „bűnös a világ” fogyasztásellenes szlogenjei amúgy is a kommunizmusra emlékeztetnek.

A lényegi kérdés, hogy hogyan lehet rövid politikai ciklusokban menedzselni hosszútávú átalakításokat, amiknek a végén végülis mindenki jól járna – tette hozzá Bartus Gábor. „Még mindig jobb, ha kiderül, hogy több klímapolitikai intézkedést valósítunk meg, mint ami visszamenőleg majd szükségesnek tűnik. Ezeknek járulékos előnyei is vannak, úgyhogy egy érezhető sebességű éghajlatpolitikára igenis szükség lenne”. Ő megértőbb az alarmista zöld mozgalmakkal szemben is: szerinte a helyes közpolitika valahol a pánik és a patópálság között lenne, és mivel mi magyarok sokszor inkább a patópál stratégiára hajlunk, most nem ártana cselekedni.

(Borítókép: Bődey János / Index)