Nincs B-terv az éghajlatválság megoldására

Ez a cikk a Covering Climate Now nemzetközi médiaegyüttműködés részeként készült. Az együttműködés keretében az egész világon több mint 250 újság, köztük az Index is kiemelten foglalkozik a klímaváltozás témájával.  Az eredeti cikk, melyet rövidítve közlünk, a Bulletin of the Atomic Sciences-ben jelent meg, szerzője Raymond Pierrehumbert oxfordi fizikaprofesszor, az ENSZ klímaügyi testülete, az IPCC jelentésének vezető szerzője.

Ne köntörfalazzunk: a klímaváltozás kapcsán nagyon is itt az idő a pánikra.

Hogy megértsük miért, egy kicsit meg kell értenünk a földi szénháztartás működését. A fosszilis üzemanyagok elégetésével és a többi emberi tevékenységgel a légkörbe juttatott szén-dioxid egy része gyorsan bekerül az óceáni és szárazföldi ökoszisztémákba. A maradék egy része a következő évezredben idővel lemerül az óceán mélyére. Sok azonban a légkörben marad, ahonnan csak évszázezredekig tartó geológiai folyamatok távolítják el. A fosszilisok fűtötte gazdaság alatt tehát a szén-dioxid felhalmozódik a légkörben, és nem sok fog eltűnni belőle akkor sem, amikor majd végre leszokunk a szénről, és megszüntetjük a kibocsátásunkat.

A helyzet hasonló a sokáig élő hal és a halat megevő emberekben felhalmozódó higany esetéhez: az ártalom mértékét nem annyira egy adott év határozza meg, hanem a kumulált mérgezés. Minél hosszabban vagyunk kitéve neki, annál közelebb vagyunk a felhalmozódás halálos szintjéhez.

Így van ez az éghajlattal is. Szemben a szennyezés hagyományos formáival, például a szmoggal, ami inkább a múlt hét helyi kibocsátásaitól függ, a klíma sérüléseit évezredek felhalmozódó kibocsátásai határozzák meg. Mivel a kumulatív kibocsátások csak nőnek, a károk valójában visszafordíthatatlanok abban az időtartamban, ami fontos az emberi társadalmak szempontjából.

Ebből az következik, hogy a globális felmelegedés megállításához a világgazdaság nettó szén-dioxid-kibocsátását le kell nullázni. A szén-dioxid-kibocsátásnak nem létezik “biztonságos” szintje. Ameddig bármennyi szén-dioxidot kibocsátunk, a világ melegedni fog. Hacsak nem jön olyan technológiai áttörés, ami lehetővé teszi a szén-dioxid aktív kivonását a légkörből, a felhalmozódó szén legalább a következő 10 ezer évben, és valószínűleg még annál is jóval tovább meg fogja határozni a klímát, amivel a leszármazottainknak kell megbirkózniuk.

Mit jelent mindez?

Az emberiség teljes kumulatív szénfelhalmozása, amivel 50-50 százalék esély van arra, hogy a globális felmelegedés 2 Celsius-fokon belül maradjon, kerekítve egybillió tonna.

És ebből az egybillió tonnából már több mint 630 milliárd tonnát elhasználtunk. Már csak 370 milliárd tonna maradt. Ez soknak tűnhet, de a jelenlegi kibocsátási rátával mindössze 37 év alatt, 2057-ig jutunk el idáig.

2016-ig még lehetett reménykedni, hogy a világ kibocsátása talán már tetőzött és nem nő tovább;  ha a kibocsátási ráta 2030-ig ekkora lesz, utána pedig 2080-ig lineárisan lecsökken nullára, akkor a párizsi klímaegyezmény segítségével dekarbonizálhatunk, mielőtt elérjük az egybillió tonnát.

Ezek a remények sajnos nem teljesültek. Ugyan kockázatos néhány év adataiból messzemenő következtetéseket levonni, a jelenlegi szén-dioxid-kibocsátási rekordunk sötét képet fest; még mindig egy életveszélyes exponenciális növekedési ráta pályáján vagyunk. A világ kibocsátása 1,5 százalékkal nőtt 2017-ben, és a becslések szerint 2,7 százalékkal 2018-ban. Egy ideig az Egyesült Államok kibocsátása valamivel csökkent Trump elnökségének környezeti vandalizmusa ellenére is. A piac vastörvényei miatt folytatódott az öregedő széntüzelésű erőművek lecserélése az olcsóbb, tisztább, újabb és hatékonyabb, gáz és megújuló erőművekre. De az ipar és a közlekedés miatt növekvő szén-dioxid-kibocsátás ezt a fejlődést nem csak kiegyenlítette, de még 3,4 százalékos becsült növekedést is okozott 2018-ban az amerikai kibocsátásban.

A kínai kibocsátás közel 2 százalékkal nőtt 2017-ben, majd 4,7-tel 2018-ban – még úgy is, hogy Kína néhány éve agresszív belföldi energiapolitikába kezdett, hogy lejjebb vigye a nemzeti kibocsátását. Ráadásul az „Egy Övezet, Egy Út” külföldi infrastruktúrafejlesztéseivel, ami 1,3 billió dollár értékben vasutak, energiavezetékek, erőművek, autópályák, határátkelőhelyek segítségével hozna létre kínai vezetésű kereskedelmi blokkot a világnépesség kétharmadával, szennyező fosszilis üzemanyag-fejlesztéseket is tömegével finanszírozna. Többek között szénerőműveket építenének világszerte 20 milliárd dollár értékben.

Még a dekarbonizáció iránt elkötelezettnek mutatkozó Európai Unióban is 1,8 százalékkal nőtt a kibocsátás 2017-ben, hogy aztán 2,5 százalékkal csökkenjen 2018-ban – aprócska előrelépés ez a dekarbonizáció felé. Minden év, amely anélkül múlik el, hogy csökkenne a kibocsátás, még inkább elérhetetlenné teszi a célt, hogy az egybillió tonna alatt maradjunk. További 2,5 százalékos éves növekedéssel 27 éven belül elérjük az egybilliót. Ha ez a trend azután is folytatódik, az exponenciális növekedés révén 50 év alatt éri el a bolygó a 2 billió tonnát (ez 4 fokos melegedést jelent), és alig 86 év alatt a három billiót (6 fokos növekedés). A két fokos melegedés is elég rossz lenne; 4 Celsius-fok globális melegedés pedig kataklizmatikus – állapítja meg a nem éppen radikális környezetvédők gyülekezetének számító Világbank jelentése.

A hatások ismertek: több erdőtűz, egyes helyen szárazság, máshol özönvíz, a sarki tengeri jég olvadása, halálos hőhullámok, romló élelmiszerbiztonság, tengerszint-emelkedés és csökkenő biodiverzitás, egyebek mellett.

A szárazföldek jobban melegednek a globális átlagnál, és a sarkvidék még a szárazföldeknél is gyorsabban melegszik. Továbbá: 50 százalék valószínűséggel a melegedés ezeknél a közepes előrejelzéseknél is rosszabb, talán sokkal rosszabb lesz. A hőstressz a bolygó felét életre alkalmatlanná teheti a szabadban élő emlősök számára.

Ez mind egyértelműen rossz hír. De nem az a kérdés, hogy pánikoljunk-e, hanem, hogy milyen konstruktív választ adjunk a teljesen jogos szorongásra, amit a klíma pusztításával a saját fejünkre hoztunk.

Megoldások vagy hamis ígéretek?

Az éghajlat megjavításának pontatlanul geomérnökségként emlegetett kísérletei, mint a Föld lehűtése a napfény nagyobb visszatükrözésével az űrbe, azt a hamis benyomást keltik, mintha megbízható pontossággal ismernénk ezeknek a technikáknak a következményeit. Valójában ez teljesen megalapozatlan és lényegi bizonytalanságokkal terhes. Egyszerűen nem tudjuk, hogyan reagálna az éghajlat ezekre az új hatásokra, ahogy azt sem, hogy a társadalmi és politikai rendszereink miként reagálnának ezekre a jó eséllyel irányíthatatlan technológiákra.

Az „albedóhekkelés” jelen pillanatban pusztán technológiai szempontból legreálisabb módja az lenne, hogy olyan anyagokat fecskendezünk a sztratoszférába, amelyek hatására pici aeroszol részecskék jönnek létre, amelyek hatékonyan verik vissza a napfényt. Az albedóhekkelést úgy adják el, mint egyfajta B-tervet arra az esetre, ha a világnak nem sikerülne érdemben megkezdeni a gazdaság dekarbonizációját. Amióta ezt a szcenáriót vizionálta 2006-ban az elismert légkörkémikus Paul Crutzen, ez a nézet a nyilvánosságban. Az emberi tevékenység miatt a légkörbe kerülő szén-dioxid melegítő hatása azonban lényegében örökké tart, a sztratoszférába juttatott aeroszolok viszont ezt csak egy évre tudják azt ellensúlyozni. Ezért az albedóhekkelést gyakorlatilag örökké kellene folytatni. Máskülönben egy hirtelen leállás katasztrofális módon néhány év alatt kiengedné a felgyülemlett meleget – ez a terminációs sokként ismert visszaugrás –, és ennek a potenciális klímasokknak a magnitúdója annál nagyobb lenne, minél régebb óta hekkelik az albedót dekarbonizáció helyett.

Ha az albedóhekkelés egyszer szükséges lesz, azt gyakorlatilag örökké folytatni kell. A még meg nem született nemzedékeket is arra kényszerítenénk, hogy hosszabb ideig tartsanak fenn megszakítás nélkül egy mechanikus folyamatot, mint a piramisok kora, hosszabban, mint az az 5000 év, amióta Stonehenge létezik, hosszabban, mint az a 12 ezer év, amennyi eltelt a mezőgazdaság neolitikus feltalálása óta, és hosszabban, mint azok az évtízezredek, ameddig a mérnökök reménye szerint a föld alatt lévő mélytárolók őrizni fogják a nukleáris hulladékot.

És ha a leszármazottaink valamikor a jövőben nem fogják (vagy csak egyszerűen nem lesznek képesek) ezt folytatni, akkor egy ma elképzelhetetlen éghajlati sokk következményeit fogják elszenvedni.

A hekkelés problémája

Ez az évezredes elkötelezés olyan terhet rakna a jövő generációkra, amire nincs történelmi példa – miközben az emberiségnek nincs kooperációs tapasztalata egyetlen komplex technológiai infrastruktúra fenntartásában sem egy-két évszázadon túlmenően. Rengeteg dolog történhet tízezer év alatt, és hiba lenne azt feltételezni, hogy az emberi társadalom akár csak a gazdasági növekedést és technológiai tudását képes megszakítás nélkül fenntartani ennyi időn keresztül.

Ha egyszer életbe léptetnénk ezt a B-tervet, az emberiség olyan terrorban élne, amit ma elgondolnunk is nehéz. Képzeljük el, hogy olyan világban élünk, ahol a bolygó nagy részének a puszta lakhatása egy vékony sztratoszférikus pajzson múlik, ami hirtelen eltűnhet, ha az azt fenntartó technológiai infrastruktúrának baja lesz. Zöld és kellemes Föld helyett ez inkább olyan lenne, mintha egy műanyag dóm alatt élnénk a Hold rideg vákuumában. Azok, akik átélték a termonukleáris haláltól való állandó félelmet a hidegháború legsötétebb éveiben, sejthetik, hogy ez milyen lenne, de akkor legalább volt kilépési stratégia a nukleáris leszerelésre. A most ismert technológiákkal ilyen nem létezne a B-terv esetén.

Az albedóhekkelés magában is destabilizáló, mert az éghajlatra regionálisan eltérően hatna. Egy konfliktusos világ valószínűleg olyan vitákba sodródna, hogy melyik országnak milyen klíma lenne jó, de egy annyira összefüggő rendszerben, mint az éghajlat, lehetetlen megoldani az egyik ország problémáját anélkül, hogy ne csinálnánk problémát egy másik országnak. Mi van mondjuk, ha Oroszország éppenséggel jégmentesebb sarkvidéket szeretne? Mi van, ha az albedómódosító eljárás, ami megvédi Pekinget a gyilkos hőhullámoktól, közben tönkreteszi az indiai monszunt?

Egy másik komolyan előadott elképzelés egy földfelszíntől a sztratoszféráig érő, ballonok tartotta csőről szól – lényegében egy 16 kilométer magas hajlékony toronyról. Képzeljük el, mennyire lenne ez vonzó célpont geomérnökösködő lázadóknak, vagy akár terroristáknak, akik káoszt szeretnének. De lehetnek másféle ellenlépések is. Ha Oroszországnak nem tetszene a Jeges-tenger visszajegesítése albedóhekkeléssel, nagy mennyiséget pumpálhatna a potens és örök életű üvegházhatású kén-hexafluoridból az atmoszférába – vagy egyszerűen csak még több szenet égetne el. A megnövekedett üvegházhatást még nagyobb albedóhekkeléssel kellene ellensúlyozni, és el lehet képzelni, mi lenne ennek a vége. Az újraéledő nukleáris háború terrorja mellé megkapnánk a klímaháborúk új terrorját.

Az albedóhekkeléssel jó néhány további probléma is van onnan kezdve, hogy a valódi aeroszol-fecskendezésre adott reakciók modellezése még egészen primitív, vagy hogy olyan éghajlati állapotokat állítanánk elő, amelyekre nincsenek valódi analógiák a Föld történetében. Az éghajlati válaszokat meghatározó alapvető klímafolyamatokban óriási bizonytalanságok vannak.

Csak hogy ne legyen félreértés: a hibákat is elviselő, kiegészítő megközelítéseknek lehet helye a klímaváltozással kapcsolatban. Ilyen a gigantikus léptékű faültetés, ami segíthet, hogy több szenet távolítsunk el a légkörből – de úgy gondolom, hogy az ilyen, úgynevezett “természetes” megoldásokat egyszerűen túlságosan propagálja a tömegmédia. Bár a hatásuk hasznos, valójában elég kicsi. Az a bőséges és túlzó figyelem, amiben a népszerű sajtó részesíti ezeket, azzal a kockázattal jár, hogy szem elől tévesztjük a valódi célt: csökkenteni azt az óriási mennyiségű szén-dioxidot, amit minden évben kibocsátunk a légkörbe.

Merre tovább?

Az első lépés, hogy megduplázzuk a dekarbonizációs erőfeszítéseinket. Még mindig van rá idő. A dekarbonizáláshoz azonban olyan mozgalomra van szükség, ami az éghajlati krízist első számú prioritásnak tekinti. Az Extinction Rebellion az Egyesült Királyságban, a Greta Thurnberg vezette „Skolstrejk” akciók segítettek megteremteni a sürgősség jogos érzését, és vannak ébredési jelek az amerikai Demokrata Pártban is a Green New Deal támogatásában.

Az Egyesült Királyságnak egy konzervatív kormánnyal és a Brexit miatt diszfunkcionális parlamenttel is sikerült egy jogilag kötelező vállalást tennie, hogy 2050-re elérjék a nettó zéró karbonkibocsátást, és érdemi lépéseket tettek a cél érdekében. A halogatókat is edukálni kell a dekarbonizációs sikertörténetekkel – mint Svédországéval, ahol drámai mértékben csökkentették a karbonlábnyomukat különféle intézkedések széles tárházával.

Néhány szakpolitika piaci jellegű volt, mások közvetlen szabályozáson és kormányzati politikán alapultak. Nem kérdés, hogy a politikai lehetőségek között ott van az energiahatékonyság és a megújulók, de helyzettől függően részei lehetnek a portfóliónak a szén-dioxid-leválasztással és -tárolással (egy elhanyagolt technológiával) ellátott gáztüzelésű erőművek és a nukleáris energia is – bár ahhoz, hogy az utóbbi nagyobb szerephez jusson, mérnöki kutatásokra lenne szükség, hogy a jelenlegi növekvő költséggörbe megváltozzon.

Van potenciális szerepe a klímaintervenció olyan jótékonyabb formáinak, mint a szén-dioxid-eltávolítás (CDR) technológiája, ami aktívan távolítaná el a levegőből, és tárolná valamilyen formában vagy helyen a szén-dioxidot, ahonnan az nem tudna visszatérni. A CDR abban az értelemben jótékony, hogy a klímaváltozásnak nem csak a tünetét kezeli, hanem a gyökerét, és nem jár vele a terminációs sokk és az évezredes elkötelezés problémája sem. Lehet hogy soha nem fogja gazdaságilag megérni, ezért veszélyes lenne fix pontként számolni vele, de értékes része lesz a portfóliónak, ha valamikor megvalósítható lesz; sokkal nagyobb kutatási finanszírozást érdemel, mint amennyit most csepegtetnek felé.

A most egyre inkább divatos, természetesnek mondott megoldások, mint hogy ültessünk egybillió fát, nagyrészt vágyvezérelt gondolatok, csak csekély szerepük lehet a dekarbonizációban. Az egybillió tonnás határhoz képest még ez a súlyosan hipotetikus elképzelés is csak kis részt jelentene a szénháztartásban. Szintén nagy hype van a fejlett mezőgazdasági technikák potenciálja körül, melyekkel a légkörből vennének ki szén-dioxidot, és a szenet a talajban tárolnák.

Már most is elszenvedjük az ember okozta éghajlati káosz némely következményét. Az egyetlen kérdés, hogy meddig fokozzuk az emberi szenvedést és az ökoszisztémák rombolását, amikkel osztozunk a Földön, mielőtt végül elérjük a karbonsemlegességet, a nettó zéró kibocsátást.

Borítókép: MTI / EPA Fotós: Haris Tjagi