Károly, Karola
-1 °C
4 °C
Index - In English In English Eng

Elmentem a vidámparkba, arcon köpött egy dinoszaurusz

20191128 202437
2019.11.29. 09:41

Sokaknak nagy szívfájdalom, hogy Budapesten nem lehet vidámparkba menni. Pedig a vidámpark tényleg csodálatos hely, elég annyi, hogy az embert egy látszólag roskatag székben felhúzzák 25 méter magasra, és a nagy izgalomtól azonnal megtalálja Istent vagy valami felsőbb hatalmat. Ahogyan az is csak ilyen helyeken fordulhat elő, hogy képesek vagyunk tetemes pénzösszeget költeni egy olyan élményre, aminek már első másodpercétől kezdve a végét várjuk, majd mindenkinek azt hazudjuk, hogy nagyon jó volt, próbálják ki ők is. 

Ennek az időnek vége, ugyanis a Nyugatinál az egykori Szikra moziban újra van vidámpark, még ha virtuális is, ahol bárkinek hasonló élményekben lehet része, még úgy is, ha tudja, hogy

bár lezuhanni nem fog, simán összehányhatja magát hullámvasutazás közben. 

A VR-játéktermek nem új keletű dolgok, Budapesten is lehetett találni ilyet, de a VR-vidámparknak nem az a fő erőssége, hogy 2000 négyzetméteres. Illés Gabriella, a park megálmodója elmondta, hogy hasonló élményt szerettek volna Magyarországra hozni, mint Steven Spielberg Dreamscape parkja, vagy mint a The Void, amit hozzánk legközelebb Dubajban lehet kipróbálni. A nagy dobásuk pedig a két hiperrealisztikus tér, ahol a virtuális világban, négyes csoportokban kell feladatokat megoldani, ráadásul ezek saját,  magyar fejlesztésű játékok, amik egyébként egy pillanatig nem tűnnek rosszabbnak, mint a máshonnan vásárolt társaik. 

Kinek jó?

Kőkemény VR-játék-mániásoknak is érdekes lehet, de nem feltétlenül ők itt a célcsoport, sokkal inkább azok a családok, akiknek a játszóház már nem fér bele, az interaktív kiállítások unalmasak, ezért ott állnak a 8-10 év feletti gyerekekkel, és fogalmuk sincs, mivel köthetnék le őket egy esős hétvégén, vagy hogyan robbanthatnák ki őket a számítógép elől. De kiskamaszok vagy baráti társaságok is jól érezhetik magukat, sokkal izgalmasabb időtöltés, mint a 86. lepukkant lakásból kialakított szabadulószoba.

Olyan az egész, mintha egy nagyon modern játékterembe érne az ember, ahol azon túl, hogy lehet szórakozni a játékokkal, azon is lehet röhögni, hogyan néznek ki mások, ahogyan egy nagy járókában hadonásznak, vagy az életükért kapaszkodnak egy székben, ami tulajdonképpen sok mindennek kinéz, csak veszélyesnek nem.

Mit lehet csinálni?

Négyes csapatokban érdemes menni, mert több látványosság is így a legszórakoztatóbb. Például a hiperrealisztikusnak hívott terek, ahol miután mindenki hátára adnak egy Zotac-géppel megtámogatott hátizsákot, és rájuk kerül a HTC Vive Pro és a trackerek, a csapat többi tagjának virtuális karakterét is lehet látni.

Majd hangosan röhögni, ha éppen a szenzorok rövid időre úgy érzékelik, hogy rogyasztva közlekedik, vagy úgy ül az időgépben, mint az alvó részegek a 4-6-os villamoson, miközben csak annyi történik, hogy ő éppen azt tanulmányozza, milyen a virtuális lábszára.

A piramisos játék mellett látványos a dinós is, mindkettőben olyan kis apróságok is hozzájárulnak az élményhez, minthogy fúj a szél, ahogyan suhanunk a lifttel le a piramis mélyébe, vagy ahogy egy kötélpályán átszáguldunk a látványos kanyon felett, vagy mikor az ember arca előtt kezd üvölteni egy dinoszaurusz, némi nyállal fokozva a drámai hatást.

Kár lenne azt mondani, hogy tényleg olyan, mintha egy hatalmas kanyonban vagy a piramis kincstárában lennék, mert nyilvánvalóan látszik, hogy az egész jól összerakott grafika, és nem a valóság, de ennek ellenére simán elkezdtem óvatosabban lépkedni, ha a pallók alatt tűztengert láttam, és felugrott a pulzusom, mikor beszédelgett egy gigantikus dinófej a látóterembe. A kötélpályán suhanva is baromi jól nézett ki, hogy visszafordítva a fejem, azt láttam, honnan is jöttünk, de ezt sem szabad fotorealisztikusnak képzelni, hanem pont olyan, mintha beszippantana egy számítógépes játék. 

Hogy mindehhez ide-oda kell mászkálni, az még külön dob az élményen. Én úgy képzelem, hogy egy nagyjából 15 négyzetméteres szobában zajlik a játék, ahol még az se tűnne fel a virtuális piramisban toporgóknak, ha tőlük a szoba közepén valaki egy széken ülve krumplit pucolna újságpapírra. Nyilván a valóság ennyire nem szórakoztató, de  sosem derült ki, hogyan is néz ki egy ilyen játék belülről, vagyis nekünk pont, hogy kívülről. Azt nem hittem egy percig sem, hogy liftezgettem, az időutazásban viszont lehet valami, mert az eredetileg egy órásra tervezett élményparkozásról meglepően gyorsan derült ki, hogy már két órája tart.

Mire a 16 éven felülieknek szánt zombis játékhoz értünk, ahol a mellényeknek köszönhetően azt is éreztem, hogy a gerincemet kapargássza egy zombi, már az egészet teljesen átélve kiabáltam a társaimnak, hogy vigyázzanak, mert feléjük tart egy hordányi vérszomjas csontváz,

kívülről meg nyilván úgy néztem ki, mint egy borult elméjű nő, aki egy műanyagdarabbal a kezében hadonászva forgolódik, és közben képzeletbeli lényeket agitál, hogy fejezzék be a háta szisztematikus rágcsálását.

Van egyébként minden, Angry Birds, autóvezetés, motorozás, zenére hadonászás, halálugrás az Assassin's Creed végén a virágágyásba, meg VR Rocket is, ami hasonló a szabadeséshez, azzal a különbséggel, hogy míg a vidámparki verzióban halálfélelme van az embernek, itt csak szimplán hányingere, annak ellenére, hogy ugyanúgy rángatja a szék, ahogy az eredeti is tenné.

Mik a technikai paraméterek?

Bár nem emlékszem, mennyibe került anno a vidámpark, és nem is most volt, de az biztos, hogy azért nem olyan árkategória volt, hogy hetente járjon oda az ember. A virtuális vidámpark sem ilyen. Zsetonok helyett a modern világnak köszönhetően itt coinok vannak, és különböző csomagok, attól függően, hogy csak közepes mennyiségű dolgot szeretne valaki kipróbálni, vagy rászán egy egész napot. Tény, hogy vannak ennél jóval olcsóbb szórakozási lehetőségek is, nem is állítjuk, hogy ez egy olyan program, amit havi rendszerességgel meg lehet nézni, cserébe viszont egészen biztos, hogy leköti a gyereket, és jól le is fárasztja. 

(Borítókép: Juhász Edina/Index)