A gyilkos bálnáknál is működik a nagymamaeffektus

Sokáig evolúciós rejtély volt, hogy egyes állatoknál (például az embernél) miért maradnak életben a nőstények a menopauza után. Vagyis mi a nagymamák létjogosultsága? Ez csak félig vicces-tiszteletlen kérdés, hiszen, ha belegondolunk, az élőlények elsődleges célja az utódok világra hozása, és ha erre már képtelenek, akkor evolúciós értelemben nem áll érdekükben életben maradni.

Ez működik az embernél is, ahol minden kultúrára jellemző, hogy a nagymamák vigyáznak az unokákra, és sok egyéb módon is támogatják felnevelésüket. Most azonban kiderült, hogy ugyanez a nagymamaeffektusnak nevezett jelenség a gyilkos bálnáknál is hat, hiszen azok a borjak, amelyek közelében tartózkodik a nagymamájuk is, nagyobb eséllyel maradnak életben.

Mindössze öt emlőst ismerünk, amelynek nőstényei a menopauza után még sokáig élnek. A emberen kívül mind cetfélék: a gyilkos bálna, a rövidszárnyú gömölyűfejű delfin, a belugabálna és a narvál. A Yorki Egyetem kutatóinak vizsgálatából kiderült, hogy a borjak túlélése akkor emelkedik meg igazán a jelen lévő nagymama hatására, ha utóbbi már elhagyta a menopauzát.

Ha a nagymama elpusztul, hirtelen az unokák mortalitása is megnő. A kutatók hipotézise szerint nem egyszerűen arról van szó, hogy az unokák segítése ad értelmet a már nem szaporodóképes nőstények életének. Hanem egyenesen arról van szó, hogy az unokák segítésének igénye okozza (evolúciós értelemben) a menopauza bekövetkeztét. Magyarán az öreg nőstény azért fejezi be saját reproduktív életszakaszát, mert így (az unokázás révén) már

A kutatók két gyilkosbálna-populáció sok éves populációdinamikai adatait elemezték. Ezek fotók alapján végzett felmérések, amelyek során azonosították az egyedeket, így viszonylag pontos képet alkothattak az élettartamukról, születésük és haláluk időpontjáról.

A gyilkosbálna-matrónák rendszerint vezető szerepet töltenek be a családok alkotta csapatokban. Jelentős tudással rendelkeznek az élőhelyről, illetve az elérhető táplálékról. Azáltal, hogy maguk már nem szaporodnak, több időt tudnak szentelni a vezetői feladataikra. Ezáltal segítik az egész csoport túlélését. Emellett többször megfigyelték, hogy a nagymamák közvetlenül is táplálékot juttattak unokáiknak. Amikor a lányuk lemerült a mélybe halra vadászni, a nagymamák az unokákkal maradtak a felszínhez közel.

(Guardian)