Mit tegyünk, hogy ne ölje meg a magány a nagyit?

Azt, hogy az idősek között most valóban több-e a renitens, nem tudjuk, csak benyomások vannak, nem statisztikák, és érezni ezekben a véleményekben jó adag vádaskodást is, amiben célt talál magának a társadalmi feszültség. De az idősek helyzete most különösen súlyos, és nem csak azért, mert rájuk nézve valóban életveszélyes lehet a koronavírus. Nekik egyszerre két súlyos fenyegetéssel kell most társas támogatás nélkül megküzdeniük: a járvány mellett a magánnyal is, amit éppen a megbetegedés elkerülése érdekében kényszerít rájuk az idő.

A tömegessé váló koronás járványhelyzet mellett a magányosság ragálya is sokakat elkap majd, szintén főleg az idősebbek közül. Paradox helyzet, amiben az egyik veszély kivédéséért egy másik, talán kevésbé kézzelfogható, de attól még nagyon is valós veszélyt kell vállalni.

A közvetlen kockázatot persze a koronavírus jelenti, ami hatvan, de főleg hetvenéves kor felett egyre több áldozatot szed, a nyolcvanon túli fertőzöttek között pedig a 15 százalékot közelíti a halandóság. Egyre több ország készül arra, hogy az ellátórendszer túlterhelésével olyan, háborús helyzetekre emlékeztető döntésekkel lesz kénytelen szembenézni az orvos, mint az olaszoknál, ahol a szűkös kapacitások között el kell dönteni, hogy kinek az életéért küzdenek tovább, és kiről mondanak le a kórházi osztályokon. Ha még rosszabbra fordul a helyzet, egy javaslat szerint Torinóban a 80 felettiek egyáltalán nem kaphatnak majd lélegeztetőgépet.

Szerbiában a 65 év felettieknek rendeletileg megtiltották, hogy elhagyják otthonaikat, a szigorú karantén még csak rájuk vonatkozik. Nagy-Britanniában, ahol a legtöbb országtól eltérően eleinte a nyájfertőzés modelljét akarták követni (ezen közben változtattak), az időseket, mint legveszélyeztetettebb csoportot, szintén szigorúan izolálni akarták. Az időskori elkülönítés, önkéntes bezárkózás szigorú megvalósítása minden kormány egyik fő üzenete a lakosság felé.

Miközben azonban járványügyi szempontból a social distancing, a távolságtartás kulcsfontosságú, a magunkra és idős rokonainkra kényszerített egyedüllétnek önmagában is súlyos következményei vannak. Nem csak arról van szó, hogy nem könnyű megoldani az ellátást, étkezést, fizikai gondozást, miközben meg akarjuk óvni őket a betegségtől; ebben a helyzetben a lelki egészség is súlyos veszélynek van kitéve, különösen az egyedül élő időseknél.

Egy orvosi körökben is gyakran idézett összefüggés szerint a tartós egyedüllét olyan egészségügyi kockázatokkal jár, mintha az ember napi 15 szál cigarettát szívna el. A magány lényegében krónikus stresszhelyzetté tud válni, és a pszichoszomatikus összefüggés többszörösen kimutatott: az egyedüllét depresszióhoz vezethet, növeli a magas vérnyomás és a szív- és érrendszeri problémák valószínűségét, és gyengíti az immunrendszert is, ami pedig most igazán fontos lenne. Az időseket kénytelenek vagyunk lehetőség szerint elkülöníteni, de közben éppen ez az elkülönítés is gyengítheti a vírussal szembeni ellenálló képességüket.

Beteg dolog a magány

„Ez egy rendkívül nehéz helyzet. Máskor mindig azt mondjuk, hogy a szociális stimuláció, a társas kapcsolatok, az unokák, dédunokák tartják az időseket jó állapotban. Most azonban éppen ez tiltott. Így főleg azok, akik egyedül élnek, még jobban izolálódnak” – mondta az Indexnek Pék Győző klinikai szakpszichológus, akinek az időskori pszichológia a szakterülete. A Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetének nyugdíjas docense személyesen is érintett: 400 kilométerre él idős édesanyjától, akinek most szervezi a családsegítőket, akik az új protokoll szerint már maszkban és kesztyűben lépnek csak hozzá, de holnaptól már csak az ajtó elé teszik le neki az ebédet. „Naponta többször hívom telefonon, ahogy más családtagok is. Sok mindenről beszélgetünk, de a fő téma most a koronavírus, és hogy nem szabad senkivel sem érintkeznie.”

Idáig, normál élethelyzetben tehát éppen a társas érintkezés volt az idősek felé az egyik fő orvosi javallat: a kutatások szerint a legjobb szellemi és fizikai állapotban lévő 90 év felettiek, a jobb életminőséggel bíró „nagy túlélők” szociálisan is jók, másokhoz képest gazdag kapcsolatokkal rendelkeznek. Ez összességében nem jellemző a magyar idősekre, akiknek a kapcsolathálózata más országban élő kortársaikhoz képest szűkebb a felmérések szerint. Sokaknak épül le a társas viszonyrendszere – hogy miért, csak tippelni lehet: talán mert nálunk a munkahelyi barátságoknak különösen nagy a szerepük, és a nyugdíjjal ezek könnyebben halványodnak el; talán mert a magyarok egyébként is hajlanak a familizmusra, a családi kapcsolatok felértékelésére az azon túliakkal szemben.

Az idősek kapcsolati hálóját kutató Albert Fruzsina szociológus szerint a társnélküliség eleve alapvető rizikótényező az egyén jólléte szempontjából. Így különösen fontos, hogy milyen a gyermekekkel való kapcsolat: a 60–74 éves nők a legnagyobb, közel 40 százalékos arányban a gyermeküket említették legfőbb bizalmasukként, akikkel fontos dolgokról tudnak beszélni. Az időseknek azonban összességében kevesebb barátjuk és kevesebb bizalmas kapcsolatuk van másoknál. A 75 év felettiek 13 százaléka azt mondja, senkivel sem beszélt az elmúlt hónapokban a fontosabb dolgairól, problémáiról. Ez önmagában is megbetegít, de a 60–74 évesek fele, a 75 év felettiek háromnegyede már eleve akadályoztatva érzi magát mindennapi tevékenységeiben tartós betegség, rokkantság, rossz egészségi állapot vagy mentális probléma miatt.

Az aktív öregedéshez kell a szociális kontaktus fenntartása, ez azonban most a megszokott módon nem lehetséges – mondja Pék Győző. A barátságok száma időskorban nagyon lecsökken, pedig a közös történetek, még a közös panaszkodás is megtartó tud lenni. „Talán ezzel is összefügg, hogy az embereknek az a benyomása, hogy még mindig sok idős ember mozog az utcán. Lehet, hogy a veszélyérzete nem mindenkinek olyan nagy, és néhány idős embernél tapasztalható egyfajta lemondás, nihilizmus is: engem már annyi minden ért, nincs sok időm hátra, miért ne menjek ki vásárolni.”

Piacozás, öregezés

Az egyedülálló idős embernek sokszor a vásárlás az egyetlen szociális kontaktusa, így erről különösen nehéz lemondani. De valójában nem lehet tudni, hogy az idősek összességében hogy viszonyulnak az izolációhoz, tényleg olyan sokan mennek-e ki az utcára, mint mondják. „Nincs kijárási tilalom, nekik is be kell vásárolniuk, őket is váratlanul érte a helyzet, ők is áruhiánnyal találkoznak, és sokan nem tudtak felhalmozni, mert vagy pénzük nem volt rá, vagy segítségük” – mondja Kucsera Csaba, az ELTE szociálpolitika tanszékének oktatója.

Ezt nem lehet kapásból felelőtlenségek bélyegezni, van ebben egy idősekkel szembeni előítélet is: a mostani helyzetnek van némi morális pánik jellege, amikor könnyen beindul a bűnbakképzés.

Az age-izmus, az idősekkel szembeni negatív sztereotípiák egyébként is erősek, akkor is, ha ezekről kevesebb szó esik, mint mondjuk a rasszizmusról. A pszichologizáló magyarázat szerint a fiatalabbak részéről lehet emögött hárítás is, az öregedés el nem fogadása, egyfajta „én biztos nem leszek ilyen” fogadkozás. De benne van az az igazságos világ feltételezéséből adódó torzítás is, hogy hajlamosak vagyunk öntudatlanul is azt hinni, hogy aki bajban van, az valahol biztos meg is érdemli. Márpedig az idősek most tényleg bajban vannak, és könnyű rájuk hárítani a felelősséget, mondván, ha ők nem tartják be a szabályokat, mi igazán nem tudunk mit tenni.

Mindenki a családi fedélzetre

A házi gondozás rendszere most alakul át, hogy veszélyeztetés nélkül láthassák el az idősebbeket, és több alulról jövő, civil kezdeményezés is van, hogy megszervezzék a bevásárlást a környéken élőknek. Ugyanez spontán módon alakul sok lakóközösségben, a szolidaritás korábban nem annyira jellemző formáit hozva vissza. Közben nem mindenkinek könnyű lemondani az autonómiáról, sokan stigmának érezhetik, hogy nem tudják ellátni magukat.

„Nagyon sokfélék az idősek, az aktív életet élő friss nyugdíjasoktól a 90 felettiekig, a többgenerációs családokban élőktől a teljes izolációban és magányban lévőkig. Ez elég komplex dolog, és nagyon leegyszerűsítve gondolkodunk róla, mert nagyon új a helyzet, és mindenkinek egyszerre nehéz” – mondja Kucsera Csaba. Vészhelyzetekben a család összezár, ezt lehetett látni a rendszerváltás után is, de most ez nagyon hirtelen jött, és nagyon nehéz szituáció. Ha vannak is családtagok, akik itthon és nem külföldön élnek, és élő, megfelelő velük a kapcsolat, sokuknál most otthon van a gyerek, mellette kell távmunkázni, kitalálni az új életet otthon, miközben gondoskodni kell az idős szülőkről is.

Ennek ki kell alakulnia, van egy vészhelyzet, amire még senki nem tudja igazán, hogy reagáljon. Az időseknél külön szorongást okozhat ebben, hogy azt mondják, még maradjon is otthon. Miközben folyamatosan érkeznek a félelmet, kiszolgáltatottságérzetet növelő hírek.

Egészséges pesszimizmus

Sokaknál a hit segíthet, az idősebbek között eleve több a vallásos, és az életkorral általában meg is nő a spiritualitás iránti igény. Most, hogy a templomokban sincs már nyilvános szertartás, ennek is egy fontos része eltűnik, és nyilván nem fogja mindenki online streamen követni a szentmiséket vagy istentiszteleteket. Egyik kollégám szavaival:

„Mária néni, a szomszédunk, egy tündéri 90 éves néni, mindennap másik templomba megy, több misére is jár, ez olyan szenvedélye, mint nekem a foci. Ahogy a stadionokat bezárták, úgy a templomokat is, úgyhogy most próbáljuk egymást támogatni a bajban, de csak szigorúan két méteren túlról, maszkban, a gangon, egy-egy szóra.”

Most a sötét szemüveg kötelező, fiataloknak, de időseknek is

– fogalmaz Pék Győző. Mint mondja, az „óvatos pesszimizmus” egy életkoron túl kifizetődő stratégia: miközben fiatalon gyakran illuzórikusan magas a kontrollérzet és pozitív a jövőkép, egy utánkövetéses német kutatás szerint a saját jövőjüket nagyon optimistán látók közül az 50 évesek és idősebbek között többen haltak meg, mint a pesszimisták és a realisták csoportjából. „A csökkenő erőforrások miatt az idősebbeknek óvatosabbnak, taktikusaknak kell lenniük, kevésbé kockázatvállalónak. Ez leginkább az egészségfenntartásra vonatkozik, és most fokozottan érvényesül, konkrétan a túlélést segíti.”

Mit tehetünk?

Mi mivel segítsünk, hogy a koronavírus helyett ne a magány eméssze fel a nagyszülőket? A legutóbbi népszámlálás szerint több mint 170 ezer egyedülálló, 80 év feletti ember él Magyarországon, és a 80 évesek és idősebbek amúgy is a leggyorsabban növekvő csoport az elöregedő országban. Minden történet, minden élethelyzet más, minden családnak önmagának kell most valamilyen megoldást találnia. Néhány általános szempont:

• Tudatosítsuk, hogy a magányos idős ember könnyen krónikus stresszhelyzetbe kerülhet, minden módon próbáljunk ezen segíteni.
• Mindenképpen tartsuk fenn valahogy a folyamatos kontaktust, rendszeres telefonnal vagy nagyon óvatosan látogatva, akár ajtón, ablakon keresztül beszélgetve, ha van rá lehetőség.
• Ha még van rá mód, érdemes felhasználóbarát informatikai eszközökkel is segíteni a kommunikációt, előszedni a család régi tabletjét, megkérni a szomszédot, hogy ossza meg a wifijét, vagy más vészmegoldásokkal élni.
• Különösen az egyedül élőkre és a krónikus betegségekkel küzdőkre nagyon oda kell figyelni. Ha nem látja a családtag, hogy rosszul van, nem táplálkozik rendesen, radar alatt maradhatnak a súlyos problémák.
• Sokat segít az időskori aktivitás, a sport, a humor, a séta továbbra is ajánlott.

• A praktikus segítség mellett most a szokásosnál is fontosabb az érzelmi támogatás.
• Segítsünk megszűrni a járvánnyal kapcsolatos hiteles, releváns információkat, azokat számukra megfelelőlen megosztani.

(Borítókép:  Egy idő férfi maszkban a bulgáriai Varnában 2020 március 13-án - fotó: Hristo Rusev / NurPhoto / Getty Images)

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik, és vannak, akik az Indexet olvassák! Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!