Eljött a digitális oktatás nagy pillanata

Egy teljes hete digitális munkarend van az iskolákban - pillantsunk most bele egy átlagos kétgyerekes család otthontanulási mindennapjába.

• Reggel észreveszi az egyik gyerek, hogy este 11-kor még meghirdettek egy Skype-os órát, szerencse, hogy felkelt.
• Időközben megérkezik emailen a matek, a nyelvtan és a töri anyag is, van, amit a könyvben meg kell csinálni, majd befényképezni és visszaküldeni.
• Ki van adva egy Netflix-sorozat, amit be kell állítani a gyereknek, majd a Google Classroomban képernyőképpel igazolni, hogy a Redmentán megcsinálta a kiadott tesztet.
• Emellett folyamatosan figyelni kell a Facebook, a Google Classroom, az Edmodo, valamint a Messenger csoportokban a fontos üzeneteket, információkat.
• Előkerült még a nap során a Wordwall, a Quizlet, a LearningApps, az Okosdoboz, a Discord, a #school és egy-két puritán egyszerűséggel megfogalmazott feladatkiosztás: „Tankönyv 23-25. oldal”.
• Iskolai értesítések, jegyek stb. továbbra is a KRÉTA-ban.

Ezeknek az alkalmazásoknak a nevei beköltöztek minden háztartásba, bár könnyen lehet, hogy egy hete legtöbbjük létezéséről a szülők nagy részének fogalma sem volt. Most eljött a digitális pedagógia nagy pillanata. Nem úgy, ahogy azok, aki évtizedek óta foglalkozunk ezzel, szerettük volna, de itt van. A digitális munkarend bejelentését követő első döbbenet hihetetlen aktivitásba csapott át, pillanatok alatt nőttek ki a semmiből tízezres Facebook-csoportok, és olyan digitális pedagógiai ötletcunami szakadt ránk, hogy beleremegett az internet.

Mára az látszik, hogy valószínűleg a digitális munkarend nem csak pár hétig fog tartani, nem egyszerűen egy meghosszabbított tavaszi szünet lesz, hanem a tanév végéig is kitarthat. Így sajnos lesz idő arra, hogy a rendkívüli helyzet kohéziós erejét a mindennapok feladatai elkoptassák.

Szülőként mit ne tegyünk?

Először is ne engedjük el a gyerek kezét, akkor sem, ha már „nagy”. Ne számítsunk arra, hogy az iskola megoldja a helyzetet – hiszen ez a dolga –, a gyerek pedig megtanul gyorsan alkalmazkodni, mert az meg az övé. Aki digitális pedagógiával foglalkozik, és tanít is diákokat nap mint nap, megerősítheti, hogy egyetlen új eszköz bevezetése, használata sem megy zökkenőmentesen.

Ne hagyjuk, hogy csak sodródjanak a mindennapi feladatok között. Az iskolai órák kötöttségének megszűnése valóban kelthet egy "meghosszabbított tavaszi szünet" érzést, ami nem teljesen fedi a valós helyzetet. Nagyon sok iskolában teljesen esetleges, hogy mikor, melyik tanár, milyen fórumon és milyen formában ad ki feladatot, így a rendszert egyelőre elég nehéz néha követni.

Mindez kényelmetlen, nehézkes és gyakran idegesítő is, mégis azt javasoljuk, hogy hagyjunk egy kis időt a tanároknak, engedjük őket próbálkozni, adjunk nekik visszajelzést (arról is, ha valami nem működött jól). Egyes szülői csoportok már elkezdték szervezni a petíciót a digitális munkarend ellen, de ott is tetten érhető a tanácstalanság, hiszen azt kérik a tagoktól, hogy segítsenek kitalálni, pontosan mit követeljenek benne. Azaz a lendület, az elszántság, és – nem kérdés – a jobbító szándék megvan, de még nem tudjuk, mi működik és mi nem. Akár tetszik, akár nem, ha nem kísérleteznek a pedagógusok, nem is fog kiderülni. Ha egy hetet sem adunk nekik, hogy rájöjjenek, hogy valami nem működik, akkor ezzel csak azt érhetjük el, hogy „biztosra mennek” majd, azaz emailben elküldik a következő hét anyagát, mellékletként pár feladatlapot vagy kiegészítő anyagot, és egy Facebook-csoportban engedik a diákokat kérdezni. Amikor pedig az értékelésre kerül majd a sor, mindenki hatalmas gondban lesz.

Mit tehetünk?

Tegyünk erőfeszítést, hogy megértsük, milyen digitális eszközöket kell a gyereknek használnia, lapozzunk bele az interneten egy kicsit mi is, az első tesztet, beadandót kísérjük végig a gyerekkel. Nagyon könnyen kimondják, hogy "na, én ezt nem tudom, hogy van", miközben nem mindig tesznek valós erőfeszítést, és egyszerűen ők is türelmetlenebbek, ahogy hullanak rájuk az újabb és újabb eszközök. Egyszerűbb, és már középtávon is kifizetődőbb végigülni pár regisztrációt a gyerekünk mellett, legalább mi is látjuk, hogy mivel kell(ene) foglalkozniuk.

Fontos a rendszer a gyerekek életében, és hirtelen kihullott az iskola rendszerező szerepe, nekünk kell beosztanunk a napokat. Ráadásul mindezt folyamatosan egymás sarkát taposva, a lakásból ki sem mozdulva kell tennünk, ami nem kis kihívás. A napi rutin kialakításában bevezethetünk akár egy saját, házi gamification rendszert, ahol a feladatok elvégzését, a kihívások teljesítését egy pontrendszeren belül vezetjük. Ennek pár eleme van:

1. Készítsünk egy online családi csoportot például a hashtag.school felületén (fontos, hogy olyan felületet válasszunk, ahol létezik pontrendszer)
2. A naptárba vezessük be a napi teendőket, ahogy érkeznek a feladatok
3. Tervezzünk minden nap elejére egy rövid egyeztetést a napi feladatokról
4. Kérjük meg a gyereket, hogy az elvégzett feladatokat vezesse a naptárban (napközben azért néha nézzünk rá, hogy azt teszi-e, amit kell)
5. Este nézzük át az elvégzett feladatokat, és a megegyezett pontértéket adjuk meg érte (vagy nem, ha nem készült el).

Természetesen lesznek olyan feladatok, amelyek későbbre szólnak, ezeket lehet későbbre beírni, így látható lesz, mekkora a terhelés a gyereken. Ha hagyjuk, hogy tébláboljon, sok feladat elveszik, elsikkad, nem tudja követni. Azt pedig nem lehet egy szülőtől sem elvárni, hogy házi tanítóként működjön a gyermeke mellett.

Ha feláll egy ehhez hasonló rendszer, a gyerekünk terheléséről is képet kapunk. Esélyes, hogy az iskolában a tanárok nem kommunikálnak egymással, azaz a némettanár nincs tisztában azzal, hogy mennyi feladat és mikorra kell matekból. Ez különösen akkor lesz fontos (és ez nemsokára itt lesz!), amikor a pedagógusok eszmélnek, hogy valamire jegyet, értékelést is kell adni.

Rengeteg írásbeli beadandóra kell majd számítanunk, hacsak nem tervezett, a fejlődést folyamatosan követő értékelési rendszert vezet be a tanár.

Tanárként mit ne tegyünk?

Tulajdonképpen csak kétféle hibát követhetünk el: ha túl sokat akarunk vagy ha túl keveset. A túl sok rendszerint akkor jelentkezik, amikor azt gondoljuk, hogy azt és annyit kell csinálnunk, amit az iskolában is tettünk. Sőt, mivel a közvetlen ellenőrzés megszűnt a diákok felett, a biztonság kedvéért bőven kell adnunk feladatokat nekik, amúgy is ráérnek. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a diákoknak tanári segítség nélkül kell megbirkózniuk az anyaggal, a kiadott feladatokkal. A szülőktől nem várhatjuk el, hogy hirtelen minden tantárgyból módszertani guru váljon belőlük, akik még pedagógiai őstehetségek is.

Van egy olyan optikai csalódás is, ami még nehezíti a helyzetet. Tanárként hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az órán az történik, amit mi elterveztünk, hogy amit az órán leadtunk, az meg van tanítva és ezáltal meg is van tanulva. Mégis úgy látszik, hogy különbség van aközött, hogy mit tanít meg a tanár és mit tanul meg a diák. A digitális tanításnál jobb ha az óráinkat arra tervezzük, amit és amennyit a diákok megtanulni szoktak egy-egy órán - nem pedig arra, amennyit mi megtanítunk. (Sőt, most jött el igazán a differenciálás lehetősége, hiszen nem kell minden diáknak ott ülnie az órán, nem kell ugyanazt kapnia. Ez természetesen több munkát jelent a tanárnak, de kár lenne nem kihasználni a lehetőséget.)

A túl sok nem csak az anyag mennyiségére, hanem a platformokra is vonatkozik. Nem biztos, hogy szerencsés, ha a diákokat egy-egy héten tíz-tizenöt különféle platformra regisztráltatjuk, és megkívánjuk, hogy mindent gyorsan elsajátítsák. Tele van a világ jobbnál-jobb gondolattérkép-szerkesztő alkalmazásokkal, de biztos, hogy a diáknak meg kell ismerkednie még eggyel, mert mi azt írjuk elő neki? Nem lehet, hogy akár füzetbe, papíron is elkészítheti a feladatot?

Ahogyan fennáll annak a veszélye, hogy túl sokat adunk, úgy fordulhat elő az is, hogy túl keveset. Az, hogy „Munkafüzet 34-42. oldal”, nem sokat ér. Nem várhatjuk el a diákoktól, hogy hirtelen képesek lesznek arra, ami gyakran nekünk sem megy, és megtanítják maguknak a tananyagot. Ugyanígy nem várhatjuk el a szülőktől sem, hogy ők fogják motiválni a tanulásra a diákokat (hiszen mi, tanárok sem vagyunk mindig sikeresek).

A túl kevés nem csak az instrukciókban és az anyagmennyiségben jelentkezhet, de a jelenlétben és a motivációban is. Ne felejtsük el, hogy a tanítás alapvetően szociális folyamat, nem véletlen, hogy eddig nem sikerült gépesíteni, automatizálni. Fontos, hogy a digitális tanítás is az maradjon. A tanár szerepe a feladatok kiadásán, az anyag leadásán túl a diákok motivációjának felkeltésében és fenntartásában is ott van, ezt sem szabad elfelejtenünk.

Mit tehetünk tanárként?

Az első és legfontosabb, hogy átgondoljuk, mit szeretnénk a diákokkal csinálni ebben a helyzetben, majd ahhoz keressük meg a megfelelő formákat.

A digitális tanulás (még ha nem is ilyen léptékben) már évtizedek óta jelen van, bőségesen állnak rendelkezésre (akár ingyenes) eszközök a megvalósításához. Sokkal fontosabb, hogy az eszköz és forma, amit választunk, alkalmas legyen arra, amire használni akarjuk. Gondoljuk át a teljes tanítási folyamatot, nézzük meg, milyen részekre, milyen feladatokra tudjuk felosztani. Mivel nem állunk ott a diák mellett, a feladatokat a megszokottnál alaposabban, részletesebben magyarázzuk el. A diák nem tudja saját magát tanítani, ezt a munkát továbbra is nekünk kell elvégeznünk, fontos tehát, hogy a tananyag, amit kiadunk, részletes és jól strukturált legyen, lehetőség szerint sokféle megközelítéssel (ami jelenthet többféle eszközt is, de ebben azért nem árt óvatosnak lenni).

Ne felejtsük el, hogy ebben a rendszerben sokkal kevesebb közvetlen visszajelzést tudunk adni a diákoknak, ezért ha tudunk, olyanokat válasszunk, amik lehetőséget adnak az önellenőrzésre. Ahogyan a tanulás eddig is a tanár és a diák közös dolga volt, most még inkább az lesz. Ne féljünk bevonni a diákokat a tanulásuk tervezésébe és szervezésébe. Ehhez sokat segíthetnek a folyamatos értékelésre és az egyéni tanulási utakra épülő rendszerek. Kérjünk mi is minél több visszajelzést a diákoktól arra vonatkozóan, hogy mi működik és mi nem, és ne féljünk ennek megfelelően módosítani is a dolgokat. Arról se feledkezzünk meg, hogy a diákjainknak szükségük van a személyes kapcsolatra ahhoz, hogy jól tudjanak tanulni. Ha tudunk, adjunk lehetőséget a személyes konzultációra vagy ha más nem megy, vegyünk fel videóüzeneteket, írjunk személyes biztatást, visszajelzést nekik. Ugyanilyen fontos az is, hogy lehetőséget adjunk arra, hogy együtt dolgozzanak. Nagyon sok olyan felület van, ahol a diákok kollaboratívan dolgozhatnak (online Word, projektterek), de lehet, hogy annyi is elég, ha csak meg kell közösen beszélniük valamit.

Ha sikerül a számonkérés stresszétől megszabadítani a diákokat, már nem is lesz akkora motivációjuk arra, hogy az ne a valós tudásukat tükrözze. Használhatjuk a korábbinál többet a szóbeli felelést, akár úgy is, hogy a diák videóra veszi a feleletét (persze ezt is olvashatja a jegyzeteiből, de ezért is érdemes elengedni a korábbi formákat). Előkerülhet az ön- és a társértékelés, és a korábban már többször is említett folyamatos értékelés és gamifikáció.

A cikk szerzőinek, Nádori Gergelynek és Prievara Tibornak a tavaly megjelent könyve, a 21. századi iskola a mostai helyzetben hasznos módszertani segítséget adhat minden tanárnak, akinek most digitális iskolában kell tanítania. A könyv elektronikus változata itt szabadon elérhető, letölthető.

(Borítókép: A digitális távoktatás keretében előírt történelem feladatokat oldja meg táblagépei előtt egy gimnazista fiú otthonában 2020. március 17-én. Fotó: Máthé Zoltán / MTI)

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!