A bizonytalanság az elme gyilkosa

Egyre több tudományos bizonyíték gyűlt össze az elmúlt évtizedekben arról, hogy az agy “bizonytalanság-intoleranciája” olyan sérülékennyé teszi az elmét, hogy ez a legtöbb szorongásos zavar fő kiváltó tényezője. Sőt, a pánikrohamok sokaságát is az okozza, hogy az agy képtelen elviselni a bizonytalanságot. A pánikrohamokban szenvedők gyakran érzékelnek olyan tüneteket, amelyekről azt is gondolhatják, hogy például szívrohamuk van. Ha már diagnosztizálták náluk a pánikbetegséget, természetesen tudatosan értik, hogy a tüneteket valószínűleg maga a pánik váltotta ki.

“De mi van, ha most tényleg szívrohamom van?” - teszik fel maguknak a kérdést a pánikrohamon átesettek, illetve a pánikbetegek minden egyes roham alkalmával. “Attól, hogy pánikbeteg vagyok, nem lehet szívrohamom?” Soha nem lehetnek biztosak benne, hogy mi történik velük, mire számíthatnak a közeli, illetve távolabbi jövőben. Így záródik az ördögi kör. A bizonytalanság szorongást szül, az erősíti a pánikrohamot, a beteg pedig egyre súlyosabb állapotba kerül.

A kanadai Reginai Egyetem klinikai pszichológusa amellett érvel, hogy valójában a bizonytalanságtól való félelem minden félelmek alapja, és minden más ebben gyökerezik.

Márpedig bizonytalanságból most, amikor egy új vírus dönti le a lábáról emberek százezreit, alaposan kijut mindenkinek a világon.

Egy félelem mind felett

Ha elfogadjuk, hogy a bizonytalanságtól való félelem a kiindulópontja minden egyéb félelemnek és szorongásnak, akkor egyértelmű, hogy a súlyos bizonytalansággal terhelt időszakok átvészelése a mentális egészség megőrzésének legfőbb feltétele. De miért okoz ekkora problémát elménknek a bizonytalanság? Az elmélet szerint részben azért, mert ha nem tudjuk, hogy mit várhatunk a jövőtől, fogalmunk sincs, hogy mire kell készülnünk, és ez megzavarja mindennapi rutinviselkedésünket.

Normális körülmények között tevékenységünk jelentős része szinte változatlanul ismétlődik egyik napról a másikra, és ezért tudatosan nem is kell sokat foglalkoznunk velük. Minden megy a maga útján. De ha bizonytalanná válnak életünk legalapvetőbb pillérei, akkor a szokásainkat sem folytathatjuk úgy, mint ha mi se történt volna. A szokásainkhoz nem véletlenül ragaszkodunk, hiszen fogódzót jelentenek a mindennapokban.

Emiatt egyrészt éberségünk sokszorosára nő, minden hírre, rezdülésre sokkal intenzívebben reagálunk. Másrészt különösen a negatív hírek ragadják meg a figyelmünket, és önkéntelenül is felnagyítjuk a hatásukat: a bizonytalanság megsokszorozza az aggodalmat. Az aggodalom önmagában nem kóros viselkedés, hajdan nagyon fontos szerepe volt a túlélési esélyeink növelésében.

A bizonytalanságnál bármi jobb

Az aggódó ember sokkal érzékenyebb a fenyegetésre, minden bokorban ragadozót, veszélyt gyanít, és ha tényleg magas a fenyegetettség szintje, ez akár az életét is megóvhatja. Viszont nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy mekkora valójában a fenyegetettség. A szorongó ember mindig túlbecsüli a veszélyt - pontosabban nem lehet biztos a veszély valós szintjében. A bizonytalanság pedig megint csak tudatosul benne, és tovább növeli a félelmet és a szorongást.

A szorongást legtöbbször a jövőbeli események erősítik. Az agy folyamatosan forgatókönyveket pörget végig a rendelkezésére álló információk alapján arról, hogy mit hozhat a jövő. Minél nagyobb a bizonytalanság, az elme annál hajlamosabb a lehetséges forgatókönyvek közül az egyre negatívabbakra koncentrálni, és egyre inkább azok tűnnek valószínűbbnek az ember számára.

A bizonytalanság olyannyira leterheli és megbénítja az agyat, hogy bizonyos esetekben az emberek jobban szoronganak tőle, mint magától az eseménytől, ami miatt rettegtek. A Tajpeji Egyetemen végzett vizsgálat szerint az emlőrákgyanú miatt biopszián átesett nők szorongásszintje a diagnózis előtt volt a legmagasabb. A diagnózis, még akkor is, ha az rosszindulatú daganat jelenlétét igazolta, a legtöbbüknél csökkentette a szorongást. Ezt azzal magyarázzák, hogy így legalább csökkent a bizonytalanság, a betegek tudása biztosabbá vált, kaptak valamit, amire a figyelmüket fókuszálhatták. Ettől úgy érezhették, hogy visszanyertek valamit az életük feletti irányításból. Mert valójában

Az ember úgy érzi, hogy bármit csinál, az nem lesz hatással a helyzet lehetséges kimeneteire - mert nem tudhatja, hogy mely kimenetnek van a legnagyobb valószínűsége, és nem biztos benne, hogy a saját viselkedése hogyan változtat (ha változtat egyáltalán) a forgatókönyvek bekövetkezésén.

A kínzó közlekedési dugó

Még a mostani világjárványnál sokkal kisebb bizonytalanság is jelentősen megnövelheti az ember stresszeltségét. Ilyen például a forgalom és a közlekedés. Több vizsgálatban is kimutatták, hogy a forgalmi dugók, noha az esetek többségében nincs igazán súlyos következményük az ember életére, jövőjére nézve, mégis elveszik a sofőröktől az irányítás érzetét. Amikor csak azt látjuk, hogy senki sem halad semerre, azonnal a telefonunk után nyúlunk, és próbáljuk kideríteni, hogy mi történhetett kilométerekre előttünk. Pedig ennek a tudásnak gyakorlati hasznát nem igazán vesszük, ha már a dugó közepén rostokolunk - mégis úgy érezzük, hogy tudnunk kell, mert a bizonytalanság elviselhetetlen. Ugyanezért népszerűek azok a közlekedési appok, amelyek percre pontosan megmondják, hogy mikor jön a busz. Ha a megállóban várakozók tudják azt, hogy még mennyit kell várniuk, máris kevésbé idegesek -

A bizonytalanságot olyannyira el akarjuk kerülni, hogy - különösen a szorongási zavarral küzdők - gyakran inkább választanák a negatív következményeket, csak hogy véget érjen a nem tudás. Egy szerencsejátékkal összekötött kísérletben például az erősebben szorongó emberek inkább a kevesebb nyereménnyel kecsegtető lehetőséget választották a felajánlott opciók közül, csak azért, hogy hamarabb megtudhassák, nyertek-e vagy sem. Vagyis hajlandók voltak fizetni a bizonytalanság hosszának lerövidítéséért.

A kétség elleni harc

A bizonytalanság miatt érzett aggodalmat azért nehéz legyőzni, mert az emberek úgy érzik, hogy az érzékelt veszélyhelyzetben kötelező aggódniuk. Az a(z egyébként téves) feltételezésük, hogy az aggodalom valamilyen módon hozzásegíti őket a megoldáshoz. Ez szinte sosem igaz: számos vizsgálatban kimutatták, hogy az aggódó ember veszít magabiztosságából, és ez rontja a problémamegoldási képességeit.

A krónikussá váló aggodalom neurológiai szinten is érezteti hatását. Azok a gondolatok, amelyek újra és újra visszatérnek, az idegsejtek közötti kapcsolatok megerősödését eredményezik. Márpedig a megerősödött kapcsolatokkal rendelkező neuronok sokkal gyakrabban aktiválódnak együtt, így végeredményben az aggodalom egyre erősödik.

A túl sok információ sem csökkenti a bizonytalanságot, sőt éppenséggel növelheti. Az emberi agy csak meghatározott mennyiségű új adatot képes egyszerre feldolgozni, értelmezni, és a helyén kezelni. Ha az információ túltelíti az agyi kapacitásokat, akkor nő a frusztráció és megint csak a bizonytalanság.

Természetesen ebben megint az a nehéz, hogy a “túl sok” információ emberről emberre más mennyiséget jelent, így nem igazán lehet pontosan meghatározni, hogy mi lehet számunkra a tudás megfelelő szintje. Hiszen

A pszichológusok abban egyetértenek, hogy úgy lehet a leghatékonyabban csökkenteni a szorongást, ha a jelenre koncentrálunk, és nem próbáljuk kitalálni, hogy mit hozhat a holnap (hiszen ezekben a bizonytalan időkben erre megalapozottan nem sok esélyünk van).

A mindennapos teendőinkre koncentrálva, illetve a megnövekedett otthon töltött időt kihasználva olyan tevékenységekkel foglalhatjuk el magunkat, amelyek talán normálisan nem kapcsolnak ki minket - vagy sosem jut időnk rájuk -, de pusztán az a tény, hogy nem kötődnek a járványhoz, manapság üdítően hat.

(Borítókép: A koronavírus-járvány miatt védőmaszkot viselő rollerezők a Nyugati téren 2020. március 20-án. Fotó: MTI/Balogh Zoltán)