Máté, Mirella
8 °C
27 °C
Index - In English In English Eng

Unokáink is a koronavírust fogják nyögni

GettyImages-1234109752
2020.06.04. 04:55
A traumák gyakran hagynak generációkon átívelő nyomot az ember pszichéjében. A világjárványhoz hasonló közösségi traumák pedig még akkor is befolyásolhatják az eljövendő nemzedékek lelki egészségét, ha a családot közvetlenül nem érintette a baj. A koronavírus-világjárványhoz hasonló humanitárius katasztrófák nyomai kitörölhetetlenül beleégnek az emberek lelkébe.

A minket ért traumák nemcsak ránk hatnak. Környezetünk, családtagjaink, utódaink életét, viselkedését is befolyásolják. A különösen súlyos traumák hatása akár több nemzedéken keresztül is tovább öröklődhet, így évtizedekig fennmaradhat. E traumákat ezért generációkon átívelő vagy transzgenerációs traumáknak nevezi a pszichológia.

Minden ember életében előfordulnak traumák, de csak ritkán van ez hatással a kisebb-nagyobb közösség szinte minden tagjára. Tipikusan a háborúk, népirtások, illetve a velük járó kirekesztés hat így az emberre. A nemzedékeken átívelő traumák közül talán a holokauszt a leginkább kutatott, mondják Zana Katalin és Bakó Tihamér pszichoterapeuták, akiknek néhány hónapja jelent meg a témáról szóló pszichoanalitkus szakkönyvük Transgenerational Trauma and Therapy címmel a Routledge kiadónál.

A hosszan fennmaradó (sőt esetenként erősödő) traumákat közvetítő lélektani teret a szerzőpáros által kidolgozott modellben transzgenerációs atmoszférának nevezik. Az erről szóló magyar nyelvű tanulmány nemsokára megjelenik a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület szakfolyóiratában, a Lélekelemzésben, illetve a könyv magyar kiadása is hamarosan várható a Medicina Kiadó gondozásában.

Nem minden generáció életében fordul elő olyan erősségű és az egész közösségre hatást gyakorló megrázó élmény, ami képes transzgenerációs traumát kiváltani. De egy világjárvány - ami felborítja a megszokott életet, és sok helyütt tömeges megbetegedéseket, létbizonytalanságot és halálozást okoz - kétségtelenül ilyen.

A trauma alapjaiban rengeti meg az egyén lelki egyensúlyát, ugyanakkor a hatása nagyon eltérő lehet az ember személyiségétől függően. Ugyanez igaz a transzgenerációs traumákra is, tehát a szülők vagy nagyszülők által átélt megpróbáltatások nem feltétlenül éreztetik hatásukat a következő generáció minden tagjában. Nagyon sok függ a szűkebb értelemben vett környezettől, például attól, hogy családban mennyire lehet beszélni a történtekről, vagy ellenkezőleg, mennyire válnak tabuvá a múlt történései

- mondta el az Indexnek Zana Katalin. Legalább ilyen fontos a tágabb környezet szerepe is. Ha az egyén úgy érzi, hogy az elhallgatások miatt egyedül marad a társadalomban a felmenői által átélt és feldolgozatlanul hagyott traumákkal, akkor sokkal valószínűbb, hogy ő maga is zsigeri szinten hordozza tovább a terhet. Minél nagyobb empátiát mutat a közösség, annál könnyebbé válik a leginkább érintettek számára is a trauma feldolgozása és halványul a transzgenerációs hatás.

Vannak olyan csapások, amelyeket emberek okoznak más embereknek. A népirtások után vagy a kirekesztés jellemezte időszakot követően a társadalomban együtt kell élnie a traumát okozó bűnösöknek, az áldozatoknak és a szemtanúknak.

Ez a körülmény jelentősen megnehezíti, sőt adott esetben ellehetetleníti a történtek feldolgozását. A történtek tabuvá válnak, nem lehet róluk beszélni. A szavak helyett az élménymegosztás primitívebb formája, a transzgenerációs atmoszféra közvetíti az előző nemzedék által megélt érzéseket. Ezzel együtt felerősödik annak a veszélye, hogy

a trauma újból felszínre bukkan egy vagy akár több évtizeddel később.

A transzgenerációs atmoszférában a traumák emléke nem verbálisan, a történetek szintjén öröklődik át, hanem a zsigeri élményekben. A téma kiszorul a beszédtémák köréből, és pár generációval később már beazonosíthatatlanná válik. Noha azt hihetnénk, hogy a múlt traumáinak hatása lassan lecseng, ahogy múlnak az évek, az évtizedek, de a valóságban nem mindig ez a helyzet.

Az újabb krízisek, például egy világjárvány újból felerősítheti a régmúlt traumáinak hatásait is. A terjedő járvány létbizonytalanságot, illetve egzisztenciális bizonytalanságot is hoz. A biztonságvesztés pedig a traumatizált emberekben, és az ő utódaikban, akik magukban hordozzák a korábbi generációk élményeit, előhívhatja a korábbi szenvedések élményét.

Minél súlyosabb a trauma, minél kevésbé feldolgozható az érintetteknek, annál inkább próbálják maguktól eltávolítani az élményt. A történés emléke hozzáférhetetlenné válik az áldozatok és az ő leszármazottaik tudatában. Az élmény olyan erős és meghatározó, hogy az érintettek képtelenek megfogalmazni, szavakba önteni. Ha az ember környezete támogatja a trauma elhallgatását, akkor minden adottá válik a transzgenerációs atmoszféra kialakulásához

- teszi hozzá Bakó Tihamér. Hosszú távon azok a krízishelyzetek igazán traumatikusak, amikor a társadalomban széthúzás, egyes csoportok kirekesztése jelenik meg. A covid-19 járvány első hullámának idején Zana Katalin szerint inkább az összetartás volt meghatározó.

A vigyázzunk egymásra szlogen sok embert jó érzéssel töltött el, de mások úgy érezhették, hogy magukra maradtak. Az egyedül élők magukra maradtak a szorongásukkal, ahogy a korlátozások miatt állásukat vesztők sem tudtak kihez fordulni,

miközben a teljes egzisztenciájuk összeomlani látszott.

Később hangsúlyosabban jelentek meg a különbözőképpen érintett társadalmi csoportok közötti különbségek, és így a széthúzás is. Ellentét feszül az idősek és fiatalok, vidékiek és fővárosiak, maszkosok és nem maszkosok között. Amikor egy-egy csoport tagjai úgy érzik, hogy más csoportok ellenérzéseket táplálnak irántuk, az szorongást generál, és traumatizáló hatású lehet.

Az utcára kilépő emberek sem védettek a traumáktól. Így járt Bakó Tihamér egy ismerőse is, aki már a szigorítások feloldása utáni időszakban ment futni. Mikor szembe jött valaki, letért az útról, hogy távolságot tudjon tartani a másiktól. Egy vele szembejövő erre így reagált: „Nem vagyok én leprás”. Kirekesztőnek érzékelte tehát a másik gesztusát, Holott akár úgy is értelmezhette volna a viselkedését, hogy a másik próbált vigyázni az ő egészségére.

Most, a lazítás idején várhatóan sok konfliktust fog szülni a maszkviselés vagy nem viselés, illetve a távolságtartás több-kevesebb szigorúsággal történő betartása. Nyilván sok embert zavarni fog, ha rajta nincs maszk, viszont a vele kapcsolatba kerülő emberek felveszik. Ugyanígy zavarhatja a másik ember, hogy nem mindenki hajlandó maszkot viselni, ezzel veszélybe sodorva a körülötte élők egészségét.

Vannak európai országok (legfőképpen Olaszország és Spanyolország, illetve az Egyesült Királyság), ahol a Magyarországinál sokkal súlyosabb krízishelyzet alakult ki a járvány hatására. A trauma hosszú távú hatása azonban nem csupán a súlyosságától függ, hanem attól is, hogy egy társadalom mennyire empatikus, vagyis az élmény mennyire megosztható, kibeszélhető, mennyire válik közös élménnyé. Így

a trauma nem feltétlenül a járvány által legsúlyosabban érintett országokban fog legmaradandóbb nyomot hagyni.

Az olaszok közvetlenebb személyiségükkel talán hatékonyabban fogják kibeszélni magukból a megpróbáltatásokat, és így könnyebben tovább fognak lépni, mint más, zárkózottabb népek. Akkor kerülhető el legnagyobb valószínűséggel, hogy a covid-19 járvány generációkon átívelő traumává fejlődjön, ha az emlékezés közösségi színterei nyitottak maradnak, és így az élmény közösen feldolgozhatóvá válik.

(Borítókép: Alexi Rosenfeld/Getty Images)