Oliver Gillie, az Independent újságírója 1990-ben Bukarestbe utazott, hogy egy akkor nyugaton újdonságnak számító pletyka valóságtartalmának járjon utána. A szóbeszéd AIDS-es román gyerekek tömegeiről szólt, akiket szó szerint börtönben tartanak, és a rájuk felügyelő felnőttek csak azt várják, hogy meghaljanak. Gillie tudta, hogy mit keres, de a rengeteg ágyhoz láncolt HIV-fertőzött, illetve kezelés híján már az AIDS-hez kötődő betegségek tüneteit mutató gyerek látványára nem lehetett felkészülve.

Ramona, a sötét szemű, 18 hónapos kislány a gyerekágyában raboskodik a bukaresti Victor Babeș kórházban. A múlt hétig a betegségét titokban kellett tartani román nép előtt, a kormány erre kényszerítette az orvosokat

- kezdődik a riport, amelyből kiderül, hogy az orvosok többsége akkor már évek óta pontosan tudta, hogy hatalmas a baj az országban. De a tanulatlan román first lady által irányított egészségügyi minisztérium és a Securitate a sztálinista diktatúrák klasszikus paranoiája jegyében még azt sem engedte, hogy titokban tegyenek valamit a HIV járványszerű terjedésének megfékezése érdekében. A nyilvánosság tájékoztatása pedig természetesen szóba sem jöhetett.

Fertőzött vérkészletek

A gyerekek természetesen nem szexuális úton kapták el a fertőzést, és még csak nem is a fertőzött édesanyjuktól fertőződtek meg. A járvány oka a döbbenetes szegénység, a fertőzöttek kiközösítése és a valóság totális ellenőrzése volt. Amikor a New York Times újságírói az ezredforduló táján meglátogatták az akkor jellemzően a tízes éveik elején járó, még életben lévő fertőzötteket, ők arról számoltak be, hogy jóval Ceaușescu bukása után is érinthetetlenként kezelték őket. Akkor hivatalosan 9000 HIV-fertőzött gyereket tartottak nyilván Romániában, de korábban a valós számuk ennek többszöröse lehetett.

A zárt kórházi osztály személyzete rendszeresen közölte velük, hogy meg fognak halni, és rettegett attól, ha csak hozzájuk kellett érni. Soha nem ehettek együtt másokkal, és a játékaikat elkülönítve tárolták, nagy “AIDS-beteg” feliratú figyelmeztetéssel rajtuk. Mindez olyannyira beléjük ivódott, hogy amikor átkerültek egy árvaházba, ahol a gondozók emberségesebbek voltak, és úgy viszonyultak a fertőzött (vagy már AIDS-beteg) gyerekekhez, mint az emberekhez, ők ijedten kérdezték az orvosoktól, hogy

Mit tetszik művelni? Ugyanolyan beteg lesz, mint mi.

A romániai gyerekek nagy része vértraszfúziótól, illetve a sokszor felhasznált, szennyezett injekciós tűktől fertőződött meg. Bár normális országban a gyerekek csak nagyon súlyos betegségek esetén (például vérzékenység miatt) vagy komoly műtétek alkalmával kapnak vérátömlesztést, Ceaușescu Romániája semmilyen értelemben nem volt normális ország.

Ezért az orvosok az alultápláltságra és a vérszegénységre is gyakran alkalmaztak vérátömlesztést. Az iskolai oltások alkalmával pedig gyakran előfordult, hogy ugyanazzal a tűvel adták be az oltást az egész osztálynak.

AIDS-es tengerészek, prostituáltak

Az AIDS valamikor a nyolcvanas évek közepén jelenhetett meg Romániában, de erről a hatóságok nem vettek tudomást (illetve lehetőségük sem volt tesztelni). Valószínűleg tengerészek és prostituáltak terjesztették el a fertőzést, mert az - a későbbi vizsgálatok szerint - főként a kikötővárosokban, például Galatiban vagy Constantában összpontosult. Ugyanezek az emberek gyakran adtak vért is, mert féllegálisan időnként fizettek is a vérdonoroknak. A vért természetesen nem szűrték HIV-re, mert vagy nem is tudtak a vírusról, vagy nem voltak teszteszközök. A román orvosok csak a nyolcvanas évek végén, az egészségügyi minisztériumot megkerülve tudtak néhány tesztkészletet szerezni a WHO-tól. A katasztrófa minden feltétele adott volt.

A vérkészletek HIV-fertőzöttsége csak Ceaușescu halála után tudódott ki, és hatalmas felháborodást váltott ki. Ehhez az is hozzájárult, hogy nem kellett az árva gyereknek AIDS-esnek lenni ahhoz, hogy embertelen körülmények között tartsák az állami árvaházakban. A kilencvenes évek elején világszerte ismertté váltak a román árvaházakban uralkodó állapotok. Ceaușescu gyakorlatilag betiltotta a születésszabályozás minden formáját, ezzel azt érte el, hogy Románia a rengeteg árva országa lett. Az árvaházak túltelítettek voltak, és mintha Dickens legrosszabb rémálmából léptek volna elő.

Később jelentős nyugati segély áramlott az országba, amely részleges segítséget jelentett. Már nem ment csodaszámba, ha az eldobható injekcióstűt valóban el is dobták az első beteg után, és több fertőzött gyerek is megkaphatta a kor legmodernebb HIV-ellenes kezeléseit.

Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. A világ napirendre tért a történtek felett, a gyerekek azonban maradtak fertőzöttek, és a gyógyszeres kezelésük 10 ezer dollárba került volna havonta. Akkoriban a román népesség harmada napi 1 dollárból élt. Kevesek jutottak hozzá a kezeléshez, így az AIDS betegség gyorsan kifejlődött a sokuknál, és néhány év múlva elhunytak.

Arat a kanyaró

A legtöbbjüket a kanyaró vitte el, hiszen az AIDS tönkretette az immunrendszerüket. A Victor Babeș kórház területén működő Doru árvaházban például 140 gyereket gondoztak 1990-ben. Aztán jött egy kanyarójárvány, és a felük meghalt. Előfordult, hogy ketten is elhunytak két egymást követő órában. Másodlagos fertőzés nélkül nagyon változó volt, hogy a fertőzött gyerekek meddig maradhattak életben, és mikor jelentek meg a betegség jelei. Előfordult, hogy a szülők a gyermek tízéves koráig nem is sejtették, hogy bármi baja lenne, csak amikor az állandó betegeskedés vagy a nem kellően gyors fejlődés hátterét vizsgálták ki, akkor derült ki az AIDS jelenléte.

A HIV-fertőzöttség, illetve az AIDS-kezelés az utóbbi évtizedekben hatalmasat fejlődött. Még nem lehet kijelenteni, hogy a betegség gyógyíthatóvá vált, bár már él néhány korábbi fertőzött, akinél kimutathatatlan szintre tudták csökkenteni a vírusszámot, amely a kezelés befejezése után sem jelent meg egyelőre újra. Állandó antivirális készítményekkel pedig a fertőzöttek, ha elegendően korán ismerik fel a betegségüket, potenciálisan akármeddig élhetnek szinte egészségesen.

De ez rengeteg pénzbe kerül ma is. Nem nehéz sejteni, hogy milyen esélyeik voltak a kilencvenes évek Romániájában a fertőzött gyerekeknek. Ennek ellenére sokan megkapták közülük a hatékony kezelést, aminek ideig-óráig meg is volt az eredménye. A többféle gyógyszerből kevert úgynevezett AIDS-koktélok 1997-1998-ban váltak elérhetővé a román egészségügyben. A velük kezelt gyerekek halálozási rátája lecsökkent. A Victor Babeș kórházban kezelt 400 AIDS-es gyerek közül 1998-ban még 66-an haltak meg, de ez a szám egy évvel később 19-re, 2000-re pedig 18-ra csökkent.

Van kezelés, meg nincs is

De az ezredforduló után újabb egészségügyi megszorítások jöttek, és számos gyereknél le kellett állítani az átszámolva havonta több millió forintba kerülő antivirális kezelést. 2001-ben a bukaresti kórházban ápolt 400 gyerek közül már csak 120-nál folytattak antivirális kezelést. Akkoriban a román szabályozás szerint a beteg szervezetében egy bizonyos szintet meg kellett haladnia a vírusszámnak ahhoz, hogy jogosulttá váljon a legdrágább (és leghatékonyabb) antivirális AIDS-gyógyszerekre. Az orvosok szerint még legalább száz gyerek teljesítette a kritériumot, de pénz híján ők sem kapták meg a gyógyszert.

A bukaresti HIV-fertőzött gyerekek még a szerencsésebbek közé tartoztak, mert néhányuk legalább hozzájutott a gyógyszerhez. Az iasi kórházban 2000-ben 90 százalékkal csökkentették az AIDS-gyógyszerekre fordítható keretet, és a vezetőség úgy határozott, hogy a maradék 10 százalékot csak a felnőttek kezelésére fordítják. A városban ápolt 137 AIDS-es gyermek pedig egymás után halt meg influenzában, tbc-ben és más másodlagos fertőzésekben. Általános volt, hogy ha a kórház tudott szerezni (például a gyógyszercégeknek könyörögve) gyógyszert, akkor egy-két hónapig tudták kezelni a gyerekeket, majd megint le kellett állniuk.

A történet azonban mégsem teljes tragédia, mert minden körülmény ellenére egyes adatok szerint a megfertőzött gyerekek több mint fele néhány éve még életben volt. Az ezredforduló után széles körben elérhetővé váltak számukra a betegség menedzselésre alkalmas gyógyszerek. Többen családot alapítottak, gyereket szültek, és a törvények is úgy változtak, hogy segítsék a HIV-fertőzötteket és gyerekeiket normális életet élni. Már nem kötelező tájékoztatniuk a munkaadójukat egészségi állapotukról. Sokan ma is a rejtőzködést látják az egyetlen követhető útnak.

Az emberek többsége, ha tehetné, vélhetően ma is gettóba zárná őket.

(Borítókép: HIV-fertőzött gyermeket fürdetnek egy bukaresti kórházban 1990 januárjában - fotó:  Tom Stoddart Archive / Getty Images)