Zsuzsanna, Tiborc
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Az atombomba neurotikus atyja

GettyImages-545021299
2020.07.16. 06:31 Módosítva: 2020.07.16. 17:34
Robert Oppenheimer csontsovány, betegeskedő fiúcska volt, akit a nyári táborban lánynak csúfoltak, pucérra vetkőztettek, zöldre festették a fenekét és a péniszét. Emellett a legkülönbözőbb természettudományos és bölcsészeti tárgyakban volt zseni, a doktori védésének Nobel-díjas opponense örült, hogy vége lett, mert attól tartott, hogy Oppenheimer megcáfolja őt. Hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. július 16-án végignézhette, ahogy először felrobban az általa épített atombomba, és a világ mindörökre megváltozik. A tudós labilis személyiségét szemlélve azonban alig érthető, hogy hogyan merték rábízni ezt a feladatot.

Minden adott volt, hogy az 1904-ben született Julius Robert Oppenheimer bohém irodalmárrá, esetleg filozófussá váljon. A szülei ehhez minden körülményt biztosítottak: amikor az általános iskolás Robert érdeklődött Chaucer iránt, apjától kapott egy 1721-es kiadású Chaucer-kötetet. De a fiúk aktuális érdeklődésének maradéktalan kielégítésén túl semmilyen módon nem irányították fejlődését. Azt tanulhatta és olyan tempóban, amit akart.

A család tehetős volt, az apa a 19. század végén New Yorkba vándorolt német zsidó textilkereskedő volt, az anya festett és műalkotásokat, például Picassót és Van Gogh-ot gyűjtött. Robert akkor is ott tanult volna, ahol csak akar, ha átlagos képességű gyerek lett volna. De nem az volt.

Az általános iskolából kihagyott pár évet, mert túl lassú volt neki az oktatás, eközben francia irodalmat olvasott, és geológusokkal értekezett a Central Park sziklaformációiról. Az iskolában eközben ezzel a szöveggel próbált csajozni (ismeretlen sikerrel):

Kérdezz tőlem valamit latinul, és én görögül válaszolok rá.

Öntudatlan vergődés a padlón

A kortársaihoz képest testileg hátrányban volt, ami kihatott a pszichéjére is. Soha életében nem volt nagyobb a testsúlya 60 kilónál, rendszeresek voltak depressziós rohamai, időnként napokra hallgatásba merült. Amikor 14 évesen elküldték egy nyári táborba, a többi fiú “cutie”-nak (kb. cuki) csúfolta, bezárták éjszakára pucéran a hűtőkamrába, a péniszét és a fenekét zöld festékkel mázolták össze. Szó nélkül tűrte a kínzást, és utána sem jelentett fel senkit, nem akart hazamenni a táborból. A szüleinek azt írta, hogy prímán érzi magát, mert a táborbéli fiúk megtanítják

az élet dolgaira.

Már 17 évesen befejezte a középiskolát, de egy évig várnia kellett az egyetemmel, mert egy családi európai nyaraláson vastagbélgyulladást kapott. 1922-ben ment a Harvardra, ahol először ösztöndíjat akartak neki adni, amit ő azzal utasított el, hogy egyáltalán nincs szüksége a pénzre. Az egyetemen a kémia volt a fő szakja, de a történelemtől a matematikai analízisen keresztül mindent hallgatott, mindig a legtöbb tárgyat vette fel, amit az egyetem szabályzata megengedett.

Egy-két év múlva jelentkezett a fizika tanszéken, hogy ezt a tárgyat is felvenné, és a jelentkezéshez felsorolta az összes fizikai könyvet, amit olvasott. Erre úgy reagáltak, hogy “nyilván hazudik, de már azért is PhD-t kéne kapnia, hogy ismeri a címüket.”

Miután három év alatt elvégezte az egyetem alapképzését, Cambridge-be jelentkezett, ahol Ernest Rutherfordnál akart tanulni. Rutherford nem volt hanyatt esve Oppenheimer jelenkezésétől, és lepasszolta őt J. J. Thomsonnak, aki egyébként ugyancsak Nobel-díjas volt, amit a gázok elektromosságvezetéséért kapott. A cambridge-i labormunkát borzalmasan unalmasnak találta, de rájött, hogy az európai fizika abban az időben mérföldekkel járt az amerikai előtt.

Eközben pszichikai állapota egyre csak romlott, az összeomlás határára sodródott.

Egyik nap arra eszmélt, hogy az üres táblát bámulja már ki tudja mióta, kezében a krétával, és csak azt ismétli végeláthatatlanul, hogy “A lényeg az... a lényeg az... a lényeg az...” Máskor a lakótársa a kollégiumi szobába lépve azzal szembesült, hogy Oppenheimer a padlón vonaglik, és artikulálatlanul morog magában. Barátjával, Francis Fergussonnal elmentek Párizsba kirándulni, Fergusson ott mondta el neki, hogy feleségül fogja venni a barátnőjét. Erre Oppenheimer ráugrott, és megpróbálta megfojtani.

Mint a Hófehérkében

Persze kérdés, hogy mennyire volt komoly valójában ez az incidens, de nem ez volt Oppenheimer legzavarbaejtőbb támadása egy ismerőse ellen. A cambridge-i Christ College-ban nagyon megromlott a viszonya mentorával, Patrick Blackettel, akire mérhetetlenül féltékeny volt. A problémát úgy kívánta megoldani, hogy fogott egy almát, és a kémialaborból szerzett vegyszerekkel megmérgezte, majd Blacket asztalára tette.

Szerencsére a fizikus nem ette meg a gyümölcsöt, de az incidens kitudódott, és csak Oppenheimer apjának lobbizása mentette meg Robertet attól, hogy ne csak egyszerűen kicsapják az egyetemről, de gyilkossági kísérletért le is tartóztassák. Végül csak próbára bocsátották, de tovább tanulhatott Cambridge-ben, viszont rendszeresen pszichiáterhez kellett járnia. A pszichiáter demencia praecoxot állapított meg nála, ami a skizofrénia korabeli elnevezése volt. A terapeuta ezt írta Oppenheimerről a jegyzeteibe:

reménytelen eset, a további analízis több kárt okozna, mint amennyit használna.

Mindezek dacára tudományos renoméja egyre emelkedett Cambridge-ben, már Rutherford is felfigyelt rá. Amikor bemutatták Niels Bohrnak, Rutherford azt mondta róla, hogy sokat vár tőle. Cambridge-ből mégis továbbállt a Göttingeni Egyetemre, ahol Max Born tanítványa lett, és személyesen megismerte azokat az embereket, akik meghatározták a 20. századi fizikát.

Robert Oppenheimer és Ernest Lawrence aki később színtén a Manhattan-projektben a 30-as évek környékén
Robert Oppenheimer és Ernest Lawrence aki később színtén a Manhattan-projektben a 30-as évek környékén
Fotó: Atomic Heritage Foundation

Tőzsdekrach fél éves késéssel

Born sem varázsolta el teljesen (aki persze maga is Nobel-díjas volt a kvantummechanika alapjait lefektető kutatásaiért). Born hajlamos volt hibázni a hosszú számítások során, ezért ezeket mindig a diákjainak adta ki, hogy javítsák ki a hibákat. Egy ilyen alkalommal Oppenheimer csodálkozva (és teljesen őszintén, minden gúny vagy irónia nélkül) adta vissza Bornnak a papírt:

Ebben nincs semmi hiba. Tényleg egyedül csinálta?

Born erre később így emlékezett: “Oppenheimer volt az egyetlen hallgató, aki elég őszinte és elég durva volt ahhoz, hogy ezt anélkül volt képes mondani, hogy elviccelte volna a dolgot. Nem sértődtem meg, ettől még nagyobbra tartottam a kivételes személyiségét”. Oppenheimer 1927-ben írta és védte meg doktori disszertációját (németül, mert akkor az volt a fizika nemzetközi nyelve), amely a folytonos spektrum kvantumelméletéről szólt. A védésen James Franck elnökölt, aki két évvel korábban kapott Nobel-díjat. Amikor berekesztették az ülést így szólt: “Hál' Istennek, vége van. Már ott tartott, hogy megkérdőjelezze az én eredményeimet.”

Oppenheimer nagyon termékeny volt a göttingeni tanulmányai alatt, sok tanulmányt írt. Ez már az akkor még valóban elmaradott amerikai fizikusközösség is észrevette, és rögtön a doktorálása után hazacsábították. A Kaliforniai Műszaki Egyetem (Caltech) és a Harvard versengett érte, aminek a vége az lett, hogy megosztva mindkét egyetemen kellett tanítania. Egy évvel később már a berkeley-i Kaliforniai Egyetem happolta el, ahol végül megállapodott, és egészen 1942-ig tanított és kutatott.

Eleinte nem nagyon foglalkozott a világ történéseivel. Az 1929-es Wall Street-i összeomlásról csak fél évvel később értesült, mert nem olvasott újságot, és 1943-ig nem is szavazott soha. De a nácik németországi hatalomra jutásával és a zsidóüldözés nyilvánvalóvá válásával ez megváltozott. A fizetésének jelentős részét költötte a zsidó német fizikusok menekítésének támogatására. közben megpróbálta berkeley-beli főnökét rávenni arra, hogy Robert Serber fizikust (aki később alatta dolgozott a Manhattan-projektben) a Kaliforniai Egyetemenen alkalmazzák. A főnök, Raymond Birge azonban ezzel pattintotta le:

egy zsidó elég a tanszéken.

Lassan, de biztosan közeledett politikai meggyőződése olyan baloldali kezdeményezések felé, amit később, a McCarthy-időszakban már bőven kommunistának minősítettek. Hivatalosan soha nem lépett be a Kommunista Pártba, de számos munkásmozgalmi és antifasiszta ügyet támogatott. számolni sem lehetett azokat az ismerőseit (közöttük a testvére, annak családja, a saját felesége és egy csomó diákja), akik aktív kommunisták voltak.

Krízis esetén letartóztatni

Nem nagyon érdekelte, hogy kiderülhet kommunista szimpátiája. Amikor 1942-ben csatlakozott a Manhattan-tervhez, a kémelhárítás által az orra alá dugott kérdőívre simán ráírta, hogy “nagyjából minden kommunista szervezetnek tagja vagyok a nyugati parton”. Ez egyébként nem volt igaz, később a kijelenését cinikus nagyzolásnak minősítette. Az FBI 1941-ben nyitott Oppenheimerről, mint közismert kommunistaszimpatizánsról aktát, és felvették az úgynevezett letartóztatási indexbe (Custodial Detention Index), amelybe azokat a veszélyesnek ítélt kommunista figurákat szedték össze, akiket rendkívüli állapot bevezetése esetén azonnal be kell gyűjteni.

Vagyis adott egy sok szempontból labilis személyiség, aki közismert kommunistaszimpatizáns, és csak a véletlenen múlt, hogy nem lett gyilkos belőle. Milyen munkát adjunk neki? hát, építhetne például atombombát.

1939-ben Otto Hahn és Fritz Strassmann fizikusok jelentették az első sikeres maghasítást, amit nem sokkal később Enrico Fermi is megismételt az Egyesült Államokban. Az épp ott tartózkodó Szilárd Leóban egy pillanat alatt összeállt a kép: a maghasadásból láncreakciót lehet létrehozni, amivel döbbenetes mennyiségű energiát lehet termelni, és akár fegyverként is lehet használni.

Innentől a történet tele van magyarokkal. Szilárd beszélt Teller Edével és Wigner Jenővel, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy ne a nácik építsenek először atombombát. A tervben központi szerepe lett Belgiumnak, mert az ország gyarmata, Belga Kongó volt akkoriban a világ fő uránlelőhelye. Megkeresték Einsteint, aki nemcsak a világ leghíresebb tudósa volt már akkor is, de baráti viszonyt ápolt a belga királyi családdal. Megírták az atombomba előállítását indítványozó Einstein-Szilárd-levelet, amit nemcsak Rooseveltnek, de a washingtoni belga nagykövetnek is elküldtek.

Roosevelt - politikustól szokatlan módon - azonnal megfogadta a tudósok tanácsát, és létrehozta a uránügyi tanácsadó testületet, ami a Manhattan-terv embrionális állapotának tekinthető. A projekt 1942-re jutott el odáig, hogy már az atombomba tényleges megépítése volt a cél.

Gyors neutronok

Oppenheimer akkor még mindig Berkeley-ben dolgozott, és éppen a gyorsneutron-kutatást igazgatta. Az Országos Védelmi Kutatási Tanács (szándékosan érdektelen nevű) testület elnöke, James Conant Oppenheimer egyik tanára volt a Harvardon, ezért meghívta a volt hallgatóját, hogy vegyen részt a gyors neutronok viselkedését illető számításokban. Innentől kezdve Oppenheimer egyre inkább belefolyt a munkába, így amikor a Manhattan-projekt parancsnoka, Leslie Richard Groves tudományos igazgatót keresett, Oppenheimerre esett a választása. Aki még soha nem vezetett semmilyen szervezetet, amelyben néhány embernél többen dolgoztak volna.

A legnagyobb aggodalma azonban az volt, hogy Oppenheimernek nem volt Nobel-díja, így nem volt biztos abban, hogy a többi tudós elfogadja-e őt vezetőnek. Végül ez az aggodalom nem bizonyult jogosnak, mert kiderült, hogy a fizikus a Los Alamos-i, több száz tudós munkáját összefogó projektek vezetésére született. Nem az igazgatói irodából vezette a kutatást, hanem valószínűtlen módon mindenhol jelen volt egyszerre, az összes kísérletnél, az összes tesztnél, az összes brainstormingnál. A projekt csúcsán 670 ember dolgozott az irányítása alatt, közöttük 200 nő, a felesége, Katherine is. Az új-mexikói Los Alamost azért választották a kutatások helyszínévé, mert Oppenheimer szó szerint szerelmes volt az új-mexikói sivatagba.

Ezt a sivatagot rendezték át kicsit, amikor pontosan 75 évvel ezelőtt,

1945. július 16-án, helyi idő szerint 5 óra 29 perckor felrobbantották a világ első atombombáját. A The Gadget névre keresztelt 5 kilotonnás bombát (amely gyakorlatilag megegyezett a Nagaszakira dobott Fat Mannel) Socorro városától 56 kilométerre délkeletre hozták működésbe. Ez volt a Trinity-teszt. A Trinity (Szentháromság) nevet Oppenheimer adta a kísérletnek, és az inspirációt a 16-17. századi angol költő John Donne egyik Szent Szonettjéből vette. Donne költészetével korábbi barátnője, az ugyancsak kommunista Jean Tatlock ismertette meg Oppenheimert. Tatlock egyébként néhány hónappal a Trinity-teszt előtt lett öngyilkos.

Felvétel a gombafelhőről tíz másodperccel a robbantás után
Felvétel a gombafelhőről tíz másodperccel a robbantás után
Fotó: Historical / Getty Images Hungary

A világok pusztítója

A tesztet figyelve (ami előtt fogadásokat kötöttek a fizikusok egymás között, hogy milyen nagy lesz végül a durranás) Oppenheimernek a Bhagavad-gíta szanszkrit költemény néhány sora jutott eszébe: “Mintha az égen egyszerre ezer Nap fénye tűnne fel, annak a tündöklése hasonlíthatna e Nagy Lélek ragyogásához.” (Vekerdi József fordítása). Húsz évvel későbbi nyilatkozatában a költemény egy másik sorát is felidézte: “Én lettem a halál, a világok pusztítója”. A Trinity-tesztet figyelő emberek reakcióját így írta le: “Tudtuk, hogy a világ már soha nem lesz olyan, mint azelőtt. Néhányan nevettek, voltak páran, akik sírtak, a többség csendben maradt.”

Amint érezhető, Oppenheimer nem kifejezett győzelemként fogta fel az atombomba megalkotását, és a Hirisomára és Nagaszakira dobott bombák csak tovább keserítették a szájízét. Két héttel később a washingtoni hadügyminiszternek tartott beszámolójában kifejtette, hogy az atombomba következményeként a jövőbeli háborúk lehetetlenné váltak, mert a világ pusztulásával járnának. Ezért - a mából visszatekintve kissé naiv módon - ezt a felszólítást idézte a kormányhoz:

Az az egyöntetű és sürgős javaslatunk, hogy tegyenek meg minden szükséges lépést, hozzanak össze minden szükséges nemzetközi egyezményt annak érdekében, hogy ennek [a nukleáris fegyverkezésnek] véget vessenek.

Frusztrációját néhány hónappal később Truman elnöknek is megismételte, amikor a Fehér Házban közölte vele, hogy már bánja, hogy részt vett az atombomba kifejlesztésében, mert így vér tapad a kezéhez. Truman erre felpattant, ami a protokoll szerint azt jelentette, hogy a találkozónak vége, Oppenheimer húzzon onnan. Az egyik emberének meg is mondta az elnök, hogy “Soha többé nem akarom látni ezt a kurafit ebben az irodában.”

Bal: Légifelvétel a robbantás helyéről - Jobb: Robert Oppenheimer és Leslie Grove a projekt katonai vezetője a bombát tartó torony maradványainál a kísérlet után
Bal: Légifelvétel a robbantás helyéről - Jobb: Robert Oppenheimer és Leslie Grove a projekt katonai vezetője a bombát tartó torony maradványainál a kísérlet után
Fotó: Bettmann / Getty Images

A háború után Oppenheimer kedve elment a tanítástól, így ott hagyta a Kaliforniai Egyetemet, és elvállalta a princetoni Institute of Advanced Study (IAS) nevű, független elméleti kutatóintézet igazgatóságát, ahol a legnagyobb sztár egyértelműen Einstein volt, de ott dolgozott egy időben Neumann János is, sok nagy név mellett. Az IAS kicsit a zenitjükön túljutott nagy tudósok jól megérdemelt pihenését biztosította, csodálatos természeti környezetben, talán túlzottan is nyugodt körülmények között. Oppenheimer a háború után csupán három tudományos tanulmányt publikált, előtte hetvenet.

Boszorkányüldözés

Minden szép nyugisan alakult volna az egyébként még alig negyven éves Oppenheimernek, de néhány év múlva újra az FBI látóterébe került, és a hidegháború beköszöntével már nem kezelték olyan nagyvonalúan közismert kommunista kötődéseit. Vallomást kellett tennie a kongresszus Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló (valójában boszorkányüldözést folytató) bizottsága előtt. Néhány évvel később maga J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója vonta meg magas szintű biztonsági jogosultságát, magyarul formálisan is megbízhatatlannak minősítették ahhoz, hogy államtitkokat kezeljen.

Ebben az ügyben Teller Ede sem játszott éppen büszkeségre okot adó szerepet, hiszen Oppenheimer ellen tanúskodott:

Nagyon sok alkalommal láttam Dr. Oppenheimert úgy cselekedni, vagyis úgy értelmeztem a cselekedeteit, ami számomra szinte felfoghatatlan volt. Számos alkalommal egyáltalán nem értettem vele egyet, a tettei pedig őszintén szólva nekem zavarodottnak és nehezen értelmezhetőnek tűntek. Emiatt úgy érzem, hogy inkább olyasvalaki kezeiben szeretném látni ennek az országnak az életbe vágó érdekeit, akit jobban értek, és ezért jobban tudok bízni benne.

Teller később igyekezett kibékülni Oppenheimerrel, aki ezután egészen 1967-es haláláig az IAS igazgatója maradt, de tudományos pályája sohasem hágott már olyan magasra, mint a háború előtt. Teller javasolta Oppenheimert az Enrico Fermi-díjra 1963-ban, amit Kennedytől a korábbi meghurcoltatás utáni rehabilitáció jelzéseként vehetett át. Minthogy egész életében láncdohányos volt, nem lehet azon mit csodálkozni, hogy alig 63 évesen halt meg gégerákban. Háromszor jelölték Nobel-díjra, de egyszer sem kapta meg.

Valószínűleg nem élt elég sokáig, hogy utolérje a kitüntetés.

(Borítókép: Ullstein Bild / Getty Images)