Undor és vírustudatosság – a járvány pszichológiája

Amikor az emberi immunrendszerre gondolunk, leggyakrabban olyan biológiai folyamatok jutnak eszünkbe, mint a fertőzésekre és gyulladásokra a szervezetünk által termelt antitestek, vagy a láz, amely szintén a kórokozók elleni harcot segíti. A modern szakirodalom azonban úgy tartja, hogy az immunrendszerünk első védelmi vonala: a viselkedésünk. A környezetünkre és embertársainkra adott zsigeri reakcióink éppúgy, mint az átgondolt döntéseink.

A legnyilvánvalóbb példája mindennek az evolúciósan kialakult

bizonyos szagoktól, ízektől, illetve egyes dolgok látványától. A megpenészedett kenyeret kidobjuk, a megsavanyodott tejet azonnal kiköpjük (bár többnyire már szaglás útján eldöntjük róla, hogy semmi helye a szervezetünkben), zöldes árnyalatban játszó sonkát pedig nem veszünk a boltban.

Gyakran egymásra is potenciális vírusgazdákként tekintünk

Emberek esetében pontosan ugyanígy járunk el: kirívóan ápolatlan fajtársainkat – fő szabály szerint – nagy ívben elkerüljük, amiként a kirívóan rendellenesen viselkedőket/kinézőket is – a fertőzések esélyét minimalizálandó ezzel. E magatartásokkal – könnyen belátható módon – a hagyományos értelemben vett (fiziológiai) immunrendszerünk dolgát próbáljuk megkönnyíteni.

Ez magyarázza egyébként azt is, hogy a terhesség első harmadában miért is undorodnak a nők a húsos-fűszeres ételektől. Az ilyen táplálékokban a kórokozók jelenlétének veszélye ugyanis jóval nagyobb, egy fertőzés pedig akár a magzat életébe is kerülhet. Különösen mivel a várandósság idején az anya immunrendszere legyengül, hogy még véletlenül se észlelje idegen anyagként saját fejlődő utódját. 

Új vírus esetén felértékelődik a magatartás szerepe

A Coviddal azonban evolúciós tapasztalataink nincsenek, tehát az eddig sorolt zsigeri reflexeink sem léteznek rá. Ezért most a szokásosnál is nagyobb hangsúlyt kap a társadalmi és egyéni mérlegelés a védekezésben. A magatartásformáink, a tudatos döntéseink. Tehát a viselkedési immunrendszerünk:

A rossz hír az, hogy amiként a szervezetünk önvédelmi rendszere is sokszor téveszt (autoimmun betegségek, banális ágensekre adott eltúlzott allergiás reakciók, sokáig tünetmentesen maradó, ámde életveszélyes kórok stb.), mi sem döntünk mindig helyesen ilyen helyzetekben az elménkkel.

A populáris kultúrából is jól ismerjük mindnyájan a hétköznapi egészségügyi kockázatokat túlbecsülő típust: ő Mr. Monk, a népszerű amerikai tévésorozat multifóbiás nyomozója. Rögeszmésen fél mindentől és mindenkitől, és ez a mindennapi életére, így társas kapcsolataira is rányomja bélyegét. Már nem csupán a viselkedéses reakciói tartják távol a betegségektől, de a betegségektől való félelmei is elriasztják bármiféle normális viselkedéstől.

A veszélyt tendenciózusan alábecsülő ember archetípusa is hasonlóképpen közhelyes: a gyorsulási versenyek hőse, az extrém sportok szerelmese, a védekezés nélküli szex híve. Járvány idején ők az önérzetes vírustagadók, a korlátozó-és elővigyázatossági intézkedések ellen magabiztosan tüntetők. Mintha tudhatná bárki is biztosan, hogy mi is folyik jelenleg a világban.

Van középút?

Ahány ember, annyiféle egyéni megküzdési mód. És ahány társadalom, annyiféle tapasztalat. A szakirodalom viszont két dologban egyetérteni látszik. A járványoktól történetileg kevésbé sújtott társadalmakban magasabb az extrovertáltak aránya, a kórokozók miatt jobban aggódók halmaza pedig komoly átfedésben van a társas helyzetekre és új élményekre eleve kevésbé nyitott emberek csoportjával.

Hogy

az talán örök vita marad a tudósok számára.

(Borítókép: NICOLAS ASFOURI / AFP)