A munkahelyi alibizés már külön tudomány

Koránt sincs konszenzus még arról a társadalomtudományos szakirodalomban, hogy mit is nevez(z)ünk alibi munkának. Ami viszont biztosan nem az:

• A pályakezdők sokszor úgy érzik, gagyi munkákra kényszerülnek. Utálják csinálni, és a tetejébe még vacakul is fizet. Ezeket a feladatokat (árufeltöltés, takarítás stb.) viszont valakinek ténylegesen el kell végeznie.
• Amikor valaki bármely életszakaszában szubjektíve éppen úgy érzi, hogy szakmailag nincs a megfelelő polcon.
• Ha valaki azért nem végzi el rendesen a dolgát, mert nem megfelelő a hozzáállása, vagy történetesen totálisan inkompetens.

Ők talán alibiznek éppen, de a munkájuk ettől még nem feltétlenül lesz kamu.

Bullshit Jobs

David Graeber amerikai antropológus szakkifejezése ez (azonos című definitív könyve 2018-ban jelent meg), amelyet mi jótékony

most itt. Alibi munka az, ami van, pedig nem is kellene lennie.

Például amikor egy cégnél hónapokig, sőt évekig dolgoznak komplett emeletek egy olyan vállalati fejlesztésen vagy új eljárásrenden, amely végül sosem válik tényleges működési metódussá. Mert a vezetés folyton leszavazza. Vagy mert eleve soha nem is gondolta igazán komolyan. Vagy egy menedzsmentváltás miatt már rég aktualitását vesztette az egész, csak épp elmulasztottak szólni erről a szóban forgó részleg(ek)nek. Az érintettek munkája így tökéletesen improduktív és értelmetlen,

Mindez ráadásul

a termelékenység és a hatékonyság zászlón lengetett szlogenjével. E kapitalista rendszerhiba a közigazgatásban is rendkívül gyakori, az adófizetők pénzét is számolatlanul pazarolják így.

Graeber másik kedvelt mumusai a személyzeti tanácsadó cégek. Régen, ha egy megüresedett munkakörbe új ember kellett, a középvezető dolga volt, hogy keressen és felvegyen valakit. Aztán jöttek a HR-osztályok, sőt, a szerződéses rekrutációs tanácsadók, akik jelentős extra kiadásokért átvették e feladatot. Hogy aztán gyakran végül olyan munkaerőt válasszanak ki, akiről már az első percekben kiderül, hogy éppen csak a konkrét pozícióhoz szükséges speciális kompetenciája hiányzik. Ám ezt egy nem szakmabeli HR-es nem volt képes kiolvasni az önéletrajzából, mert nem ismeri/érti a hirdető cég tényleges tevékenységét.

Legalább ugyanennyire gyakori, hogy csak a munkába álláskor derül ki: emberileg ellenszenves a kidelegált folyamatban talált új munkatárs a kollektívának, mert a HR-esnél volt interjún, nem a cégnél, ahol ténylegesen dolgoznia kell majd. Graeber verdiktje szerint az ilyen személyügyi referensek munkája teljesen feleslegesnek tekinthető, hiszen

A kiszervezett marketingesek a fejlesztők és a HR-esek mindkét keresztjét egyszerre hordják: ha a felső vezetés leszavazza a hónapokig készülő terveiket, akkor azért felesleges a munkájuk, ha meg elfogadja azokat, akkor sem ők lettek volna a legalkalmasabbak (és a legolcsóbbak) arra, hogy megragadják egy termék vagy szolgáltatás jelentőségét, illetve egy vállalat hangulatát – külsősként. Nem beszélve arról, ha a vállalat vagy a termék maga is gagyi, tehát eleve kidobott pénz minden reklám – a cég szempontjából. Már a kezdetektől (a vállalatalapításnál, illetve a termékfejlesztés elején) jelen kellene lennie a marketinges logikának, akkor viszont nem is kell megbízni külsőst ugyanerre sosem.

Keynes beájulna

Felvethető:

persze, persze, lehet ilyeneket mondani, de hadd döntse már el mindenki maga, hogy van-e értelme a saját munkájának!

Rutger Bregman holland történész (például magyarul is megjelent Utópia realistáknak című könyvében) ezért önvallomásokra hivatkozva is elemzi a hasztalan munkák jelenségvilágát, és dermesztő képet fest. A Harvard Business Review egy 2013-as idevágó kutatása szerint a válaszolók fele úgy ítéli meg, hogy teljesen értelmetlen a munkája. Nem úgy értve, hogy személy szerint nem élvezik, hanem hogy szerintük semmit sem tesz hozzá semmihez.

Idekívánkozik Jeff Hammerbacher rezignált megállapítása a szellemi erőforrásaink pazarlásáról. A Facebook egyik első mérnöke szerint

korunk legkreatívabb elméi jelenleg szórakoztató alkalmazásokat fejlesztgetnek, mert abban van pénz, és egész nap azon agyalnak, miként vehetnék rá az embereket, hogy rákattintsanak az online hirdetésekre.

Egy másik kutatás azt találta, hogy a brit munkavállalók 37 százaléka szerint a saját munkakörének egyenesen nem is kellene léteznie. A korábban idézett Graeber is

Bregman és Graeber abban is egyetért, hogy a modern közgazdaságtan egyik atyja, John Maynard Keynes jól számolt 1930-ban, amikor azt jósolta, hogy az automatizáció miatt a 20. század végére már csupán napi háromórás lesz az átlagos munkaidő.

Dolgos kéz egyre kevesebb kell, az átlagpolgár szabadideje azonban mégsem nő.

Parkinson törvénye és a karantén

De mi a csodát csinálnak tízmilliók egész nap a munkahelyükön, ha csak háromórányi dolguk van valójában? Roland Paulsen, az Empty Labor című vonatkozó alapmű szerzője szerint: alibiznek. Amit lustálkodásnak semmiképpen sem nevezne a svéd szociológus, hiszen ténylegesen nincs is teendője ezeknek az embereknek.

A mostani járványhelyzet innen nézve egy globális alibimelós-kísérletnek is tekinthető. Hiszen rengetegen álltak át otthoni munkavégzésre világszerte. És bizony milliók friss élménye, hogy a napi munkájuk lényegesen kevesebb idő alatt elvégezhető így, mint ha bejárnának dolgozni. És messze nem csupán az utazgatással megspórolt időről van itt szó. (A céges meetingek gyakran komikus hasztalanságára minden eddig említett szerző kitér.)

Az angol történész Cyril Northcote Parkinsonról kapta nevét az idevágó antropológiai törvény 1955-ben:

Ilyen az emberi természet. Rutger Bregman egy másik tesztet ajánl arra, hogy kiderüljön, vajon személy szerint alibi munkánk van-e: sztrájkoljunk pár hétig! Minél kevesebb tagja veszi észre a társadalomnak a sztrájkunkat, annál feleslegesebb a munkánk.

Mi a tanulság?

Az alibi szó jelentése: máshollét. Sok munkavállaló ugyan fizikai értelemben a munkahelyén van, de fejben egészen máshol jár.

És sanszos, hogy csak azért dolgoztatják, hogy addig se legyen valahol másutt

– hangzik David Graeber szikár konklúziója. Aki szerint a munkába járás morális kérdéssé kezd válni, a „rendes emberré” nevelés egyik pedagógiai eszköze egyre inkább. (Nem lehet nem megjegyezni, hogy a hazai közmunkaprogramok indoklásában is sokszor hallhattunk ilyesféleket.) A kutató a kapitalizmus árulkodó varázstalanodásaként értékeli, hogy a munkavégzés szükségességét mind gyakrabban szokás kulturális faktorokkal indokolni – racionális gazdasági érvelés helyett.

Amikor tehát legközelebb a rövidebb munkahét követeléséről vagy a távmunka terjedésének szükségességéről olvasunk a nemzetközi hírekben, esetleg – urambocsá! – a feltétel nélküli alapjövedelemről,

Mert talán éppen annak az ellenkezője.

(Borítókép: Hyde Parkban lazító irodai munkás. Fotó: Gideon Mendel / Getty Images Hungary)