Bréking: a tolerancia nem elfogadást jelent

• Ugyan már miért kéne elfogadnom azt, amivel/akivel nem értek egyet?
• És ha történetesen nem vagyok szabadelvű, akkor engem már nem is kell tolerálni?
• Hát hol van ilyenkor az a fene nagy liberalizmus?

Majdhogynem naponta hallott kérdések ezek közéleti vitáinkban. És komoly bölcseleti válaszokat is érdemelnek.

Nem libsi, hanem vallási

A tolerancia modern koncepciója a közhiedelemmel ellentétben nem valamiféle istentelen libernyák találmány, hanem a vallásszabadság ötletének szimpla továbbgondolása és kiterjesztése. Évezredes történelmi tapasztalat ugyanis, hogy a különböző hitű emberek állandóan gyilkolásszák egymást, de minimum könyveket égetnek és „eretnekeket” üldöznek – így aztán egyszer csak felmerült, hogy ezt talán abba lehetne hagyni végre. Kultúrkörünkben sok más szerző mellett például Szent Ágoston is rögzíti, hogy

credere non potest nisi volens,

vagyis, hogy hinni csak szabad akaratból lehet. Saját vallásos hitünket megpróbálni ráerőltetni másokra tehát egyrészt felesleges is, hiszen úgysem fog működni, másrészt ha véletlenül mégis sikerülne, akkor sem érne pontot Isten szemében a nem megélt, erővel forszírozott hit. A felekezeti intolerancia tehát üdvözüléstanilag is tévút az ágostoni felfogásban.

Aztán jött Mill, és varázstalanított

John Stuart Mill 19. századi angol filozófushoz szokás kötni az intellektuális pillanatot (A szabadságról, 1859), amelytől kezdve már nem csupán a szakrális hitek harmonikus egymásmellettiségének igényére utal a tolerancia kifejezés, hanem bármiféle meggyőződésre, véleményre, illetve embercsoportra alkalmazható. Mill álláspontja szerint a modern tömegtársadalmakban adottságként létező kulturális, szociális és politikai sokszínűség egyenesen megköveteli mindenkitől a tolerancia hétköznapi gyakorlását.

Elveket, tetteket vagy embereket tolerálunk?

A 17. századi Spinoza alapvető hozzájárulása a tárgykörhöz a gondolat és a tett szétválasztása volt (Teológiai-politikai tanulmány, 1670), vagyis a vélemények és a cselekedetek tolerálásának megkülönböztetése. Spinoza szerint mindenki gondolhat bármit, a vélemények szabadsága nem korlátozható, az államnak csak embertársaink tevőleges vegzálását szabad és kell szankcionálnia. Ma ugyanezt úgy szokás mondani a kortárs filozófiában, hogy

(ideértve a vallásokat is) , tehát minden álláspont (meg)vitatható, gúnyolható.

azok viszont „szentek”. Az amerikai John Rawls, a 20. század meghatározó politikafilozófusa is így tartja például.

Már a görögök is...

A legnagyobb félreértés a tolerancia szó egyáltaláni jelentése körül van manapság.

Vagyis ha valamit vagy valakit tolerálnunk kéne, akkor azzal rögtön és kritikátlanul egyet is kell értenünk. Ám a kapcsolódó filozófiai szakirodalom – Arisztotelész Nikomakhoszi Etikája alapján – egészen mást állít.

Jelesül, hogy a szóban forgó dilemma nem kétpólusú, hanem egy háromlépcsős folyamat, ahol is a tolerancia az elutasítás és az elfogadás közti mentális állomás, valahol a két szélsőség között félúton. Alapja és titka pedig az önfegyelem. Vagyis ha nem is értünk egyet valamivel, attól még lehet bennünk önfegyelem. Saját elveinket nem kell feladnunk ahhoz, hogy mások elnyomását és meghurcolását elutasítsuk. Sőt, Arisztotelész szerint az erényes ember mindig az efféle arany középutakat választja. Valójában

csupán. Szókratész egyenesen odáig megy, hogy türelem, tehát meg- és odafigyelés nélkül az oktatás, tehát az emberi kultúra sem létezhetne. Megjegyzendő, hogy a „tolerálás” szót John Locke híres 1689-es alapművében – A Letter Concerning Toleration – még „türelemként” fordították magyarra.

Viszonosság és aranyszabály

Aki képes az aspektusváltásra, gyorsan beláthatja, hogy nemcsak mi tolerálunk, hanem minket is állandóan tolerálnak. Ez egy oda-vissza játszma. 

És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük

– hangzik az úgynevezett aranyszabály Lukács evangéliumában a Bibliából, amely erkölcsi parancsot gyakorlatilag minden világvallás említi, egészen az óegyiptomi időkig visszamenően. Az amerikai Robert G. Ingersoll, a rabszolga-felszabadítás jeles, 19. századi harcosa is egészen hasonlóan foglalta össze a reciprocitás idevágó elvét, pedig ő hírhedten agnosztikus volt:

tolerálni annyi, mint megadni másoknak mindazon jogokat, amelyekre te magad is számot tartasz. 

Feloldható a toleranciaparadoxon?

De ha küzdünk az intoleránsok ellen, akkor mi magunk sem vagyunk épp toleránsak velük! – szól a vissza-visszatérő riposzt. Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos a már említett Rawls szerint (Az igazságosság elmélete, 1971). Mégpedig két okból:

• Egyrészt az embertársaik ellen hergelő intoleránsoknak nincsen morális alapjuk számonkérni szellemi ellenfeleiken a toleranciát, hiszen annak létjogosultságát ők maguk eleve tagadják. Egy szavuk sem lehet tehát, ha nem kapják meg azt, amit ők sem adnak meg másoknak. Rawls szerint a panaszkodás joga valakit csak azon elvek érvényesülése ügyében illet meg, amelyeket ő saját magára nézvést is kötelezőnek tart.
• Ezzel együtt minden társadalomnak, már amelyik szabadságszeretőként kíván tekinteni önmagára, igenis kötelessége tolerálni az intoleráns hangokat, de csak addig a pontig, amíg ezek a verbalitás szintjén maradnak (emlékezzünk itt Spinozára!). Ha viszont egyszeriben tolerálni kezdenénk másfajta intoleranciákat is, akkor az válna az új normává, és teljesen megszűnne az egymás iránti türelem. A komplett társadalmi rend és béke számolná fel magát így, és a személyes biztonság sem volna garantálható többé.

Pontosan, ahogy Thomas Mann is írja 1924-ben A varázshegyben :

A tolerancia bűn, ha a gonosz megtűrését jelenti.