A szégyen napja – Tények és tévhitek a Pearl Harbor elleni támadásról

A nemzetközi dátumválasztó vonal sajátossága miatt ma van 79 éve, hogy a Japán Császári Haditengerészet, a Nihon Kaigun a Hawaii-szigeteken fekvő Pearl Harbor amerikai flottatámaszpont elleni támadásával kezdetét vette a Csendes-óceánon is a II. világháború. A támadás ténye, módja eléggé közismert, ezért jelen cikkben inkább a támadás körüli legendákra, illetve kevéssé ismert tényekre összpontosítok.

A terjeszkedő gyarmati, vagy mondjuk ki, imperialista politikát Japán közel kétszáz évvel később kezdte, mint nyugati vetélytársai, így nem meglepő, hogy ázsiai érdekszférájának kiépítése során az érdekek hamar összeütköztek. Ez a konfliktus az 1920-as évekre egyértelművé vált, és ahogy a császári Németország, úgy Japán sem kapta meg azt a fajta egyenlő bánásmódot, amit szeretett volna. Ennek legfőbb gátját az Egyesült Államok jelentette, amely folyamatosan bírálta a szigetország terjeszkedését Kínában és egyéb területeken.

Japán kilépésével a flottaegyezményekből a harmincas évek közepére már látható volt, hogy a háború elkerülhetetlen, amely tényt mindkét fél a saját politikai kultúrája szerint kezelte. A helyzet kiélezésében és Japán mindenáron történő sarokba szorításában azonban jelentős és azóta sem elismert szerepet játszott az amerikai vezetés, melyet például az 1995-ben nyilvánosságra hozott McCollum-feljegyzés is igazol. A haditengerészeti elemző azokat a lépéseket sorolta fel, amelyekkel Japán a nyersanyagok behozatalától erősen függő gazdasága az összeomlásáig szorongatható. Az 1940. októberi feljegyzés pontjai egy kivételével mind megvalósultak, ideértve az amerikai csendes-óceáni flotta előretolt bázison történő állomásoztatását.

Ezt sokszor figyelmen kívül hagyják a Pearl Harborról szóló írásokban, pedig az amerikai lépések súlyos, ráadásul nyílt katonai fenyegetést jelentettek a szigetország számára. Egy óriási, mindent eldöntő tengeri csatára készülő japán haditengerészeti vezetés ugyanis azzal számolt, hogy háború esetén lesz ideje felkészülni, és a Fülöp-szigeteki erőik felmentésére igyekvő amerikai flottával valahol félúton, a szárazföldtől távol fog összecsapni. Azonban a Hawaii-szigetek előretolt bázisán, haditengerészeti szempontól a határon állomásozó flotta azzal fenyegetett, hogy felborítja ezt a stratégiát, így közvetlen fenyegetést jelentett.

Természetesen már közvetlenül a támadás után sok belpolitikai ellenfele vádolta azzal Roosevelt elnököt, hogy a húszas-harmincas évek izolacionizmusát és az amerikai nemzet békevágyát felülírandó, feláldozta a csendes-óceáni flottát. A fő felelősség természetesen a következményekkel és a nemzetközi közösség jelzéseivel mit sem törődő elvakult és militarista japán vezetést terheli, amellyel például Jamamoto admirális is folyamatosan vívta a maga harcait.

További, rendszeresen elhanyagolt szempont, ahogy azt korábban egy blogon is kifejtettem, hogy a szégyen napja (Day of Infamy) néven elhíresült 1941. december 7-i, vasárnapi támadás 

A modern Japán ugyanis háborús stratégiáját Szun Ce könyvére alapozta. A „támadás tűzzel” jegyében az összes háború, amelyet Japán indított, meglepetésszerű támadással kezdődött, közvetlenül a hadüzenet átadása után.

A korai hírközlés többórás reakcióidejét kihasználva az 1894–1895-ös japán–kínai és az 1904–1905-ös japán–orosz háború, valamint a Németország elleni I. világháborús hadba lépés is így lett kivitelezve. A fentiek ismeretében nehéz elhinni, hogy az előrelátó és körültekintő amerikai politikai-katonai vezetést nagyon meglephette a támadás ténye. Az csak a washingtoni japán diplomaták kétbalkezességének köszönhető, hogy 1941-ben a hadüzenet egy órával a támadás megkezdése után került a washingtoni külügyminisztériumba. Maga a későbbi győztes, Nimitz admirális a rá jellemző előrelátással először visszautasította a csendes-óceáni flotta parancsnoki pozícióját, mivel annyira egyértelmű volt, hogy a Japánnal vívott háború egy váratlan támadással fog kezdődni, amely az elkerülhetetlen veszteségek miatt a parancsnok azonnali leváltásához vezet. Az események igazolták bölcsességét.

A másik gyakori tévhit, hogy 

Az a US Navy azonban, amely sokáig a világ többi államának egyesített flottájánál is jelentősen erősebb volt, nem a Pearl Harbor-i támadás után épült. A washingtoni és londoni flottaegyezmények összeomlását látva az 1934-es Vinson–Trammell-törvény, az 1938-as flottatörvény, de leginkább az 1940-ben életbe lépett két óceáni flottatörvény (Two Ocean Navy Act) által biztosított költségvetésből 1941 decemberére már javában épültek azok hajók, melyek végül megnyerték a Csendes-óceánon vívott háborút. Azt a tényt, hogy az átlagban 3-4 év alatt megépülő csatahajók egész egyszerűen nem készülhetnek el időben az adott háborúban történő bevetéshez, már az első világháború előtt felismerték a döntéshozók. Éppen ezért a fejlesztésnek és az építésnek – az aktuális nemzetközi helyzettől függetlenül – töretlenül kellett folytatódnia.

Utolsóként szeretnék egy másik makacs mítosszal is leszámolni, amely felhánytorgatja a japán csapásmérő erőt vezető, később Midwaynél ténylegesen is határozatlannak és alkalmatlannak bizonyuló Nagumo tengernagynak, hogy

Nos, a korszak két szakértője, Jonathan Parshall és Anthony Tully szerint hiába semmisítették volna meg az olajraktárakat és a kapcsolódó egyéb parti létesítményeket a japán gépek. A Hawaii hegyei közé pontosan ilyen megfontolásból telepített óriási készletekről nem is volt tudomásuk.

Így a Pearl Harbor-i támadás eredménye nem lett más, mint egy pillanatnyi harcászati előny. Ez megadta Japánnak azt a fél-, egyéves lehetőséget a sikerekre, amelyet Jamamoto tengernagy ígért. Azonban a szigetország sokkal többet vesztett vele, hiszen Roosevelt pontosan idézett szavaival a „a nap, amely szégyenként marad fent” (the day that will live in infamy) kizárta egy kompromisszumos béke lehetőségét.

Napjainkban a támadás során felrobbant és elsüllyedt Arizona csatahajó törzse fölé épített emlékmű és az abból szivárgó „fekete könnyek” emlékeztetnek a vasárnap délelőtti támadásban elhunyt körülbelül 2500 katonára és civilre. Keretbe foglalva a csendes-óceáni háború kezdetét és befejezését, a szolgálatból kivont Missouri csatahajó, amelynek fedélzetén írták alá Japán kapitulációját, az Arizona roncsa mellett horgonyoz múzeumhajóként.    

A történet végső csattanója, hogy a XX. századi Japánhoz megdöbbentően hasonló körülmények között felemelkedő újabb ázsiai hatalom hozta el a megbékélést a korábbi ellenségek között, így Barack Obama amerikai elnök és Abe Sinzó japán miniszterelnök a támadás 75. évfordulóján együtt emlékeztek meg az Arizona-emlékmű mellett.